Morbid módon csak a százezer főre jutó öngyilkosságok, a szív- és érrendszeri, valamint egyes rákbetegségek és a koronavírus halálos áldozatainak számában áll olyan előkelő helyen Magyarország a világ összes országa között, mint amilyen jó helyezést tudhat magáénak a nyári olimpiákon elért eredményeivel. Jókora paradoxon ez. 175/147/169 – tudják, mi ez a számsor? Magyarország arany-, az ezüst- és a bronzérmeinek száma az első újkori nyári olimpiától, az 1896-os athénitól a legutóbbi, 2016-os Rio de Janeiró-i ötkarikás játékokkal bezárólag. Önmagában is félelmetes ez az összegzés. Ám, ha hozzátesszük, hogy ezzel Magyarország a százhúsz évre visszamenő összesített éremtáblázat nyolcadik helyén áll, akkor ez az eredmény egészen elképesztő. Bennünket csak sokkal nagyobb népességű és döntően fejlettebb országok előznek meg: az Egyesült Államok, Szovjetunió/Oroszország, Németország, Nagy-Britannia, Kína, Franciaország és Olaszország. A hazánknál több mint két és félszer nagyobb és igen gazdag Ausztrália „csak” a kilencedik, 147 aranyéremmel, míg a hozzánk hasonló népességű, de sokkal gazdagabb és erős sportnemzet, Svédország 145 aranyérmet tudhat a magáénak. Harminccal kevesebb, mint Magyarország.
Hosszú ideje fontos és megválaszolandó kérdés számomra, hogy a nyári olimpiákon elért, egészen kivételesen jó magyar szereplés nyomán ez az ország büszkébb, sikeresebb, élhetőbb, sportosabb, egészségesebb, önbizalomtól duzzadóbb, informáltabb, kreatívabb, jobban teljesítő, a jövő kihívásaival szemben nyitottabb lett-e? Azaz, hogy van-e következménye, pozitív hatása mindennek? A válaszom röviden: NINCS.
*
Ha ma Budapesten, az Andrássy úton, Szegeden a dóm előtt, a pécsi főtéren, a gyulai piacon vagy a celldömölki polgármesteri hivatal előtt találomra és véletlenszerűen megszólítanánk száz embert, akkor közülük vajon hányan tudnák megmondani, hogy a legutóbbi, öt évvel ezelőtti Rio de Janeiró-i olimpián hány magyar aranyérem született? S ha továbbkérdeznénk, hogy kik nyerték azt a nyolcat? Félek, az eredmény lesújtó lenne. Tapasztalatom: általában büszkék vagyunk sportsikereinkre, különös tekintettel az olimpiai aranyérmekre, ám leginkább anélkül, hogy a részletekkel és a konkrétumokkal a legkisebb mértékben is tisztában lennénk. A mindenkori magyar kormányzatok és illetékes sportvezetések – rendszerektől függetlenül – elképesztő módon preferálták/preferálják a nyári olimpiai játékokon a sikeres szereplést, holott ennek valódi, össztársadalmi hozadéka igazából nincs, vagy olyan csekély, hogy szinte kimutathatatlan. Tudom, ezzel az ügyben érintett sportszervezetek és sportvezetők, valamint az általam fantazmagóriának vélt budapesti olimpiarendezés támogatóinak érzékenységét sértem. Belegyalogolok a büszke és sikeres sportnemzet mítoszába. Ez nem célom, de a tényeket és más nemzetek sportbeli, valamint egészen más teljesítményét érdemes egybevetni a miénkkel.
A tízmilliós Portugália eddig négy nyári olimpiai aranyérmet „gyűjtött”, a hasonló népességű Görögország – az olimpia őshazája – 33-at, Belgium 40-et, Csehország, Csehszlovákiát is beleszámítva, 64-et. A valamivel kisebb népességű Ausztria 18-at, Svájc 50-et, Norvégia 56-ot. A területileg nagyobb, de népességben hasonló és már említett Svédország 145-öt, a több mint 17 milliós Hollandia 85-öt. A nálunk négyszerte népesebb Lengyelország 68-at, a közel 40 milliós Kanada 64-et, míg a megközelítően 50 milliós Spanyolország csupán 45-öt, a kétszerte népesebb Románia 89-et. Az említettek közül a mögöttünk hagyott riói nyári játékon Ausztria, Portugália és Norvégia egyetlen aranyérmet sem szerzett, Románia, Csehország egyet-egyet, míg Belgium kettőt – szemben a magyar nyolccal. Aranyérmeink közül hármat nyert Hosszú Katinka úszásban, hármat Kozák Danuta úgy, hogy egyet egyéniben, míg a további kettőt kajak kettesben és kajak négyesben Szabó Gabriellával, illetve Csipes Tamarával és Fazekas-Zur Krisztinával. Mellettük Szilágyi Áron egyéni kardban, míg Szász Emese egyéni párbajtőrben diadalmaskodott. (A sportolók neveinek többségét az elkötelezett sportrajongók sem fújják kívülről, a többségnek pedig, valljuk be, legalább a fele ismeretlenül cseng.)
*
Mind a riói szereplés, mind az 1896-tól tartó újkori nyári olimpiákon elért magyar összteljesítmény elismerésre méltó, sportértékét elvitatni nem lehet. Mégis, volna itt egy bökkenő! Mégpedig, hogy a jó olimpiai szereplést mindig nagyon fontosnak tartó kormányzatok és sportvezetések elérték-e azt többször hangoztatott, sokszor ki nem mondott, de igazából soha el nem hallgatott célt, hogy mindennek az ország közhangulatára, egészségi állapotára, sportolási szokásaira, az emberek gondolkodására – egyszersmind az ország egészének sikerére és teljesítményére, ha közvetetten is, de hatással kell lennie? Jobban becsüli és elismeri a világ ettől Magyarországot? A válasz erre egyértelmű: NEM. Erről legkevésbé azok a sportolók tehetnek, akik ezeket a nagyszerű sikereket elérték.
De tény, a világ minden országát magában foglaló összevetésben is elképesztő jó szereplés alig csorog le a mindennapokba. Így igen vékonykán épült be abba a hatalmas társadalmi összjátékba, amit egy ország sikerének, az itt élők gondolkodásának, teljesítményének, hangulatának, jövőképének, perspektívájának és élhetőségének szokás összefoglalóan nevezni.
Azt más felmérésekből tudjuk, hogy Európában, de talán a világon is a magyar ember érzi magát a(z egyik) legboldogtalanabbnak. Hogy ennek a felmérésnek valójában vannak-e, lehetnek-e objektív kritériumai, kétséges. Ahogy az is, hogy a válaszadók feleletei mennyire tükrözik tényleges élethelyzetüket. Meglátásom szerint a magyarok igen pesszimista válaszai nem feltétlenül találkoznak a valóságuk minden szeletével. Azt sem mondom, hogy roppant sok örömre és bizakodásra volna okuk, de ehhez képest is sötétebben látják jelenüket jövőjüket. Az öngyilkosok, a szív- és érrendszeri, valamint daganatos betegségben meghaltak száma hosszú évtizedek óta rémisztően magas. Az ország összességében rossz egészségügyi állapotának javulását egy sokkal kiegyensúlyozottabb, sportosabb, stresszmentesebb, kevésbé hajszolt és egészségesebben táplálkozó életmód javíthatná. Ám fantasztikus sporteredmények ide vagy oda, a rendszeresen sportolók száma nem, vagy alig növekszik, bár tény, hogy a statisztika időnként sok mindenre képes.
Ebben szerepet játszik a gyűlölettől átitatott és megfélemlítésre épülő társadalmi és politikai légkör, az alacsony keresetek, a társadalmi együttműködés és szolidaritás riasztóan alacsony szintje is. Valamint a kiszámíthatatlanság, s az, hogy a nagyobb, de legalábbis tisztes anyagi javak és a hozzáértés, a törekvés, a tisztesség és a piaci törvényszerűségek nem járnak párban egymással. (Lásd: Mészáros Lőrinc és társai.) Ezek mindenre jellemzők, csak éppen a normális, kiegyensúlyozott, tervezhető és a jövő kihívásaival szemben nézni merő demokratikus országra és azok önbecsüléssel élő lakóira nem.
Mitől kevesebb Portugália vagy Ausztria, Spanyolország vagy Kanada, amely országok hozzánk nem mérhető számú sikert értek el a nyári ötkarikás játékokon? Ettől lakói kevésbé büszkék és egészségesek, országuk nem megbecsült tagja a világközösségnek? Aligha. Érdekli őket, hogy nemzetük hány aranyérmet szerzett a nyári olimpiákon? Igen kevéssé. Pótcselekvés-e, ha egy ország vezetése a sportot irányítókkal egyetemben az ország közhangulatának javítását, egyben a nemzetközi elismertséget szeretné/akarja javítani a jó olimpiai szerepléssel és az aranyérmekkel? Minden bizonnyal, igen.
Minden különbségével együtt micsoda tévút volt, amikor egyes államok vezetői azt gondolták, hogy a világ elismerését a sporteredmények nagyban befolyásolják, egyben legitimálják a regnáló hatalmat. Erre kegyetlen sportistállókat és az emberi kiszolgáltatottságot tovább erősítő doppingipart hoztak létre, sok esetben a lélektelenül feláldozva saját sportolóikat. Szánalmas, rémisztő és figyelmeztető példának ott van az egykori NDK esete, a fiatalabbak kedvéért, Német Demokratikus Köztársaság vagyis, Kelet-Németország.
*
Több oka van annak, hogy hozzánk hasonló nagyságú, vagy némiképp kisebb vagy nagyobb lélekszámú országok számára nem tűnik fel fontos célként a nyári olimpiákon való kiemelkedő szereplés. Egyrészt: sem befelé, sem kifelé semmifajta hatalmi szempontot, legitimációt vagy elismertséget nem várnak ettől. Elsőrendűen azért, mert merőben másként gondolkodnak. Saját nemzetük büszkeségét és országuk eredményeit a legkevésbé ezen mérik le. Másrészt: más irányú eredményeikkel és sikereikkel kellő megbecsülésnek örvendenek a világban – így köszönik szépen, jól vannak. Emellett nem terelik afelé a fiatalokat, hogy embertelen mennyiségű munkával egy nagyon is bizonytalan esélyű eredményért – az élsport oltárán – feláldozzák fél életüket és esetleg egészségüket.
Csak a példa kedvéért: a dán, az osztrák és a belga lányoknak a jóléti és jól működő társadalmukban annyi kifutási és érvényesülési lehetőségük van, hogy igen kevesen gondolnak arra, hogy súlylökők, súlyemelők, kalapácsvetők, 50 kilométeres gyaloglók vagy birkózók legyenek – noha mindezekből sok aranyérmet osztanak ki egy-egy ötkarikás játékon.
*
Nem vagyok naiv. Tudom, hogy az olimpia – szemben Pierre de Coubertin szép elveivel szemben – messze nem csak a részvételről szól. Ahogy a rendezés nem csupán a világ vendégül látása, hanem egyfajta erődemonstráció és meglehetősen erős jelzés egy-egy ország részéről. A világ országai közötti hihetetlen gazdasági és pénzügyi vetélkedésben sokan előrejönnek azok közül, akik addig hátrébb voltak, s az élbolyban tanyázók közül többen visszacsúsznak. Egy nagy kiegyenlítődési, valamint leszakadási és felzárkózási folyamat állandó részesei vagyunk.
Ezt azonban aligha kell majd tragédiaként vagy vereségként megélni. Merjünk akkorák lenni, amekkorák valójában vagyunk! Most az nyári olimpiai eredményekben óriások, de sok fontos ügyben alig látható törpék vagyunk.
Kívánok a magyar sportolóknak jó szereplést a minden szempontból nagyon rendhagyó tokiói játékokon! Én beérném három vagy négy aranyéremmel (és ha csak kettőt nyerünk, az a mohácsi vésszel érne fel?), és azzal, hogy belátható időn belül Karinthy Frigyes szép kifejezésével élve legyen egy „büszke és szabad Magyarország” (Találkozás egy fiatalemberrel). Ahol nem szakad tovább a társadalom, ahol mindenkinek jut betevő falat, ahol nem jelent legyőzhetetlen hátrányt, ha valaki egy kis faluban születik, ahol mindenki egyformán fér hozzá az egészségügyi ellátáshoz, a tanuláshoz és a közszolgáltatásokhoz, ahonnan nincs taszító kényszer az elvándorlásra. Ahol a társadalom egyik fele nem néz vicsorogva a másikra, nem kiáltja neki, hogy hazaáruló, ahol nem igaz, hogy mindenki annyit ér, amennyije van, ahol hagynak élni, és hagyják a másikat is boldogulni. A felsorolás napestig folytatható…
