Véleményem szerint nem csak az egyik vagy a másik, hanem mindkét állítás igaz. A hatalom birtokosai megszállottan próbálják belakni a kultúra intézményeit, "teret a keresztény-konzervatív kultúrának” jelszóval. Hogy a megszállottság hány képviselőnél párosul a minőségi kultúra fogyasztásával, arra vonatkozóan nincsenek adatok. Az azonban már nem csak gyanítható, hogy a lázas térfoglalás nem (vagy nem csak) az „élményjószágok” habzsolásának a szándékával történik.
Valósággá vált Kerényi Imre „Most mi jövünk!” kijelentése. Elhangzása idején még nem tudtuk - csak sejtettük - kik azok a mi, most már tudjuk, mert láthatóvá váltak. Úgy haladnak előre a térfoglalásban, mint kés a vajban. Megtehetik? Meg, 11 éve övék a hatalom, övék az ország. Maguknak építik és egyben rombolják, az európai és benne a hazai adófizetők pénzéből. Ajánlanánk figyelmükbe - de minek - Gáncs Péter (a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke) egyik megnyilatkozását, miszerint: „azok tudtak a magyar népnek a javára tenni, akik tudták azt, hogy nem övék az ország, és azok tették tönkre a történelem során, akik azt hitték, övék az ország.”
Nincs a kultúrának, a kulturális életnek olyan szelete amire ne tették volna rá a kezüket. Ott vannak mindenhol, ami művészet, irodalom, színház, zene, képzőművészet, film és ahol a kulturális életben alkotók képzése folyik. Már a könnyűzene "megreformálásába” is belevágtak. Temérdek pénzt fordítottak és fordítanak kulturális beruházásokra. Ezen beruházásoknál (rekonstrukció, felújítás, állagmegóvás) szinte mindig megsokszorozódnak a költségek. A közvélemény presztízsberuházásnak tarja a ma már nagyrészt megvalósult Hauszmann Programot, a Liget Projektet, amelyek egyébként tömény ideológiáról, hamis emlékezetpolitikáról szólnak.
Két beruházás közt sem tétlenkednek. Megszüntették a kultúra területén dolgozók közalkalmazotti státuszát, ami a munkahely, gyakrabban a közalkalmazotti státusszal járó kedvezmények elvesztésének a kockázatával is járt. Drasztikusan csökkentették az államilag finanszírozott azon felsőoktatási szakokra jelentkező hallgatók létszámát, amelyeken - összefoglaló néven - kulturális szakemberképzés folyik. Bevezették a kulturális közmunkás státuszt, az erre jelentkezőket gyorstalpalón képezték ki azokra a munkákra, amelyeket jobb időkben a népművelők, közművelődési szakemberek, vagy andragógus diplomával rendelkezők végeztek. És még dicsekedtek is, hogy milyen nagy rájuk az igény. Persze, hogy az! Az állam biztosította a bérüket és nem a kivéreztetett ellenzéki önkormányzatok költségvetését terhelte az említett diplomás szakemberek foglalkoztatása.
Az is belefért a két beruházás közötti idejükbe, hogy a kormánypárthoz közelálló sajtón keresztül üzenve, a kormányzásukat nem dicsőítő írókat idegenszívűeknek bélyegezzék, hogy cenzúrát alkalmazzanak, vagy öncenzúrára késztessék a kulturális intézményeket és vezetőiket. Emlékezetes - többek között -, ami az Operaházban történt, amikor a főigazgatónak szüneteltetni kellett a Billy Elliot című előadást. Hiába érvelt, hogy az nem „meleg darab”. Vagy amikor lemondták a szervezők az Alföldi Róberttel meghirdetett műsort Zalaegerszegen, mondvacsinált okokkal magyarázva. Holott a jól értesültek szerint a térség kormánypárti országgyűlési képviselőjének az utasítását hajtották végre. Ezeknél is durvább volt az, amikor a Jurassic World: Bukott birodalom című filmet az köztévén úgy adták le, hogy kivágták belőle a leszbikus jelenetet. Hasonló lépés volt, amikor a (pandémiai alatt) a garázskoncert egyik fellépő együttesének a szövegéből vették ki a kormánykritikus hangokat. És nem kellett sokat várni a törvényesített cenzúrára, mert a közelmúltban elfogadott „pedofil-törvénnyel” részben ezt a célt is elérték.
Már a kezdeti lépéseik sem voltak óvatosak a kultúrában. Napjainkban pedig magas hőfokon pörögnek. Mind a kezdet, mind pedig az azt követő időszak azt bizonyítja, hogy a kormányt támogató jobboldali érzelmű értelmiségi réteg nem elégedett a kultúrpolitikai célok megfogalmazásával, vagy az általuk jónak tartott célok megvalósításával. Ez motiválhatta Szakács Árpádot „Kinek a kulturális diktatúrája” című cikksorozat, valamint Békés Márton „Kulturális hadviselés- a kulturális hatalom elmélete és gyakorlata” című könyv megírására. Ezekben persze nem fogalmazódott meg az a lényegesnek mondható kérdés, hogy a kormánynak nincs egy, a saját emberei által kidolgozott kulturális stratégiája. Ennek ellenére tény azonban, hogy mégis sikerült elérniük azt a látszatot, hogy a kultúrpolitikai döntéseikben van tudatosság.
Nem a teljesség igényével idézek fel ezek közül néhányat. (Jelzem, hogy most még csak érintőlegesen sem szólók az ismeretátadás-közvetítés, a kulturális kínálat, valamint a kulturális mintaadásra hivatott köz- és felsőoktatásról, a tömegkommunikáció intézményrendszeréről, amelyeket ma már egytől-egyig kiszervezett maga alá a 133 bátor ember kormánya.)
- Ilyen volt az MTA Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiája ellen-akadémiájának, a Magyar Művészeti Akadémiának (MMA) köztestületként való létrehozása (2011), amely döntéssel választóvonalat húztak a "mi”, meg az "övék” művészei közé. A törvényről, amellyel köztestületi státuszt kapott a korábban egyesületként működő szervezet, az Alkotmánybíróság kimondta, "nem áll teljesen összhangban a művészeti alkotás szabadságát biztosító semlegesség és pluralizmus követelményeivel". Érdekelt ez a döntéshozók közül valakit is? Dehogy! Hiszen magát a törvényt nem semmisítette meg a jobboldalhoz közeli személyekből álló testület. A köztestület működtetésére, projektjeire, alkotói pályázataira temérdek pénzt és nagy értékű ingatlanvagyont biztosítottak. Működési költségeik nyilvánosan nem elérhetők. A költségvetési törvényekben viszont nyomon követhető, hogy ez az összeg évről-évre emelkedik, ma már közelít a tízmilliárd forinthoz. Szükség is van erre, mert ma már ezer fő feletti tagnak jár illetékmentes havi apanázs, művészjáradék. Azok a művészek meg, akik nem akadémiai tagok, azért, mert nem akarnak ebbe a klubba tartozni, időnként rákényszerülnek haknizásra, szappanoperai sztárságra. A nagy értékű ingatlanvagyon azzal a céllal került a birtokukba, hogy ott művészetekkel összefüggő kutatásokat végeznek majd. Ennek ma kevés nyoma fedezhető fel a honlapjukon.
- Ilyen volt Vidnyánszky Attilának a tiltakozások ellenére történő kinevezése a Nemzeti Színház élére (2012). Kinevezését követően meghatározó szereplőjévé vált az orbáni kultúrpolitikának. Rendezései, politikai szereplései követik a politika elvárásait. Egy hasonlattal élve elefánt ő a porcelánboltban. Ahová lép, ott törik is valami, ami nagy zajjal jár. A társadalmi és kulturális életben az általa vezényelt Magyar Teátrumi Társasággal vált igazán ismerté és egyben megosztó személyiséggé. Nyilatkozatai alapján arra lehet következtetni, hogy nagy szerepe volt a „színházi törvény” előkészítésében, s ezáltal a színházak művészi autonómiájának a sérülésében, továbbá a kulturális TAO megszüntetésében. Szerinte a „kultúrpolitika lényege, hogy meg tudja fogalmazni azt, hogy mely értékek mellett teszi le a voksát”. Személyisége akkor vált igazán nyitott könyvvé, amikor nyílt háborút hirdetett a Színház és Filmművészeti Egyetem modellváltásáért, az intézmény alapítványba történő kiszervezéséért. Kuratóriumi elnöki krédója szerint a képzésben meg kell jelennie mindannak, ami az orbáni kultúrpolitika lényege. Senkinek sem voltak kétségei afelől, hogy ő lesz a kuratórium elnöke, ma már azt is tudjuk, hogy nem kevés díjazásért. Nem volt elég, hogy a Kaposvári Egyetemen is az ő kezében volt a színészképzés. Álláshalmozása miatt a nemzetközi sajtó „színházi pápának” titulálja. Az állami egyetemek alapítványba történő kiszervezéséért felelős kormánybiztos – aki magának is kiszervez egy intézményt - szerint az SZFE modellváltásának az előkészítése „baleset volt”. Szerintünk meg háború volt a javából. Ideológiai háború. Itt kultúrharcos célok motiválták a modellváltást.
- Ilyen volt a nagy múltú Nemzeti Művelődési Intézetnek a Lakiteleki Népfőiskolai Alapítvány „ölelő karjaiba” történő kiszervezése, 2016-ban. Arról az intézetről van szó, amelyet olyan nagy szakmai tekintéllyel bíró szakemberek vezettek, mint például Vitányi Iván, Földeák András, Borbáth Erika. Az intézet új épületét napjainkban adták át (2020 októberében), s a tulajdonosa nem más, mint Kiss-Rigó László szeged-csanádi katolikus püspök. Kiemelt beruházásként állami támogatással készült el. A Nemzeti Művelődési Intézet ügyvezetője az a Závogyán Magdolna, aki Hoppál Péter kulturális államtitkár helyettese volt. Nacionalizmusra hajazó avató beszédét a legvadabb fideszesek is megirigyelhetnék. Mivel módszertani központról lévén szó, gondolhatnánk, hogy sok ismert szaktekintélyt találunk a munkatársak között. Találni ilyeneket is, egyetlen területen, a felnőttképzéssel foglalkozók között. Hiába kerestem az intézet gazdálkodását a honlapjukon, nem találtam. Az intézet szakmai tevékenységére vonatkozóan csak egyetlen jelentés, a 2018. évi érhető el. Mit csináltak azóta, miért nem vizsgálják a kulturális értékek társadalmi hatásait? És mi van a köz művelődésével (a közművelődéssel)? Hova tűntek például az amatőr színjátszó csoportok és film-klubok? Hol vannak a megmérettetésükre szolgáló vetélkedők? Hol vannak a Vitányiéhoz hasonló magyar művelődésről készült új vitairatok?
- Ilyen volt 2018-ban a liberálisnak kikiáltott művészekkel is jó viszonyt ápoló Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának, Pröhle Gergelynek a leváltása és Demeter Szilárd személyében olyan „megveszekedett orbánista” kinevezése a főigazgatói posztra, aki sokunk megdöbbenésére megmondta, hogy ki számít magyar írónak, ahogy azt is, hogy nem kell több pénz a kultúrára. Érzékeltetve, hogy a pénz elegendő és van valaki, aki hatékonyan tudná elkölteni. Magára gondolhatott! Bár, megnyilatkozásai és intézkedései - nem csak szakmán belüli - felháborodást keltenek, úgy tűnik, álma valóra válhat. Temérdek pénzel gazdálkodhat. Befolyását a kultúrpolitikára Aczél Györgyéhez hasonlítják. Főigazgatósága mellett lehetőséget kapott a könyvszakma és a könnyűzene megreformálására és társadalmasítására – jelentsen ez bármit is –, valamint nem kis szerepe lesz a napjainkban létrehozandó Magyar Kultúráért Alapítványban. Az alapítvány létrehozásának a célja, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség bázisán kulturális menedzsmenttel és disztribúcióval foglalkozó ügynökség jöjjön létre. Ehhez ingatlanvagyont és nem kis mértékű költségvetési pénzt is kapott. Ebben az évben közel hétmilliárd forintot, 2022-től 2025-ig pedig további 31 milliárdot.
- Ilyen volt, hogy Andi Vajna halála után Káel Csabát nevezték ki filmügyi kormánybiztossá, akinek feladata lesz többek között a Nemzeti Filmintézet felállítása és hogy a jövőben olyan játékfilmek készüljenek, amelyek a magyar történelem sorsfordító pillanatairól szólnak. Jelenleg 14 ilyen forgatókönyv megvalósításán dolgoznak többnyire a nagyközönség számára kevésbé ismert filmes szakemberek. Megalapították a Magyarságkutató Intézetet azzal a céllal, hogy konzervatív megközelítésben tárják fel népünk eredetét, a győztes csatáinkat. Mindjárt melegében készítettek is egy történelemhamisítástól hemzsegő animációs filmet a pozsonyi csatáról, a diákok történelem tanulását segítendő céllal. Bízzunk a tanárok szakmai tisztességében, hogy levetítik-e.
- Ilyen volt, hogy 2020 elején a miniszterelnök vezetésével megalakult a Nemzeti Kulturális Tanács, az ún. kultúrstratégiai kör (17 kulturális intézmény vezető) részvételével, azzal a céllal, hogy a kulturális gyakorlat egységes stratégiai irányításának az alapjait biztosítsák. Ebben a körben csak olyan embereket találunk, akik már bizonyították a kormányfő iránti lojalitásukat. Stratégiáról döntenek a magyar választók felének az érdekeit, kulturális fogyasztási elvárásait is képviselők nélkül. Volt tíz éve a kormánynak, hogy egy ilyen stratégiához elvégezzék, elvégeztessék a szociológiai kutatásokat. Teljes körű kutatás nélkül ugyanis nincs - nem lenne szabad - mire alapozni. Ez lehetett volna a - kormányzásuk alatt többször átnevezett - művelődési intézet egyik legfontosabb feladata. Ha valamikor indokolt egy új stratégia megfogalmazása, akkor ez napjainkra vonatkozóan sokszorosan igaz. Nem csak azért, mert egy új tervezési időszak áll előttünk az uniós pénzek lehívásában, hanem azért, mert a kultúrának semmi mással nem pótolható szerepe lesz a pandémia gyengülésével, elmúlásával.
