Nádasdy Ádám: Sajtószemle (Londoni levél 11.)

A hagyományos, papírra nyomott napilapok talán nem annyira népszerűek, mint régen, viszont az olvasók számába belevehetjük azt a nem kevés embert, akik online olvassák a lapokat.

Az angolok még mindig szeretik az újságot, e téren is eléggé konzervatívak. A hagyományos, papírra nyomott napilapok talán nem annyira népszerűek, mint régen, viszont az olvasók számába belevehetjük azt a nem kevés embert, akik online olvassák a lapokat. A sajtó egyfajta oszlopa a brit társadalomnak, olyan, mint a királyság intézménye vagy a font sterling. A sajtószabadságra rettentően kényesek, úgy gondolják: inkább jelenjen meg tíz hazug, akár rágalmazó cikk, mintsem néma maradjon egy, amely az igazságot tárná föl. (Ahogy az igazságszolgáltatás azt vallja: inkább hagyjunk futni tíz bűnöst, mint hogy egy ártatlant megbüntessünk.) A brit politikusok óvakodnak attól, hogy a sajtót bírálják vagy minősítsék, mert azzal szánalmassá, sőt rosszabb: nevetségessé válnának. Nagyon visszás volna, ha például egy munkáspárti politikus arra panaszkodna, hogy a sajtóban konzervatív túlsúly uralkodik (pedig kétségtelen: a brit napilapok túlnyomórészt konzervatív szimpátiájúak).

Ma reggel lementem az újságoshoz és megvettem az összes országos napilapot. Illetve csak majdnem az összeset, mert a Financial Timest nem vettem meg. Nagyon jó lap, csak a háromnegyede a pénzügyi és üzleti élettel foglalkozik. Ebben a műfajban világelső, de hát engem ez nem annyira érdekel. Tény, hogy amit az általánosabb témákról ír – politika, hadügy, migráció, szabadságjogok, kisebbségek, egyes országok belügyei – az mindig józan és informatív. Rózsaszín papírra nyomják, ez az ő jellegzetessége. Ára borsos: 2.70 font (1100 Ft). A vége felé hosszú oldalakon, végtelen oszlopokban, egészen apró betűkkel közli a tőzsdei adatokat. Nem egyszer láttam kávéházban vagy étteremben elegáns urat vagy hölgyet, ahogy összehúzott szemmel, türelmetlenül futott végig az adatokon, hogy mennyit nyert vagy veszített.

Szóval nyolc napilapot vettem, ezekből négy az úgynevezett „minőségi sajtó” (a közember leginkább sznob újságoknak hívja őket). Ebből három régi bútordarab: a Guardian, a Times és a Daily Telegraph. Elég drágák, 2.20-2.50 font között vannak (1000 Ft körül). A negyedik, melynek neve „i” (angolul persze „áj”-nak mondják), még fiatal: 2010 óta létezik, ez vékonyabb, és csak 65 penny (250 Ft). Van még egy minőségi lap, amely már csak online jelenik meg: az Independent. 1986-ban alapították, harminc évig bírta papíron, 2016-ban váltott át az internetre. Összesen tehát – a Financial Timesszal együtt – hat minőségi országos napilap van. Régen nagyalakúan, szinte lepedő formában jelentek meg, ezért hívják őket mindmáig „broadsheet”-nek (széles lap), pedig már csak a Daily Telegraph és a Financial Times ragaszkodik a lepedőmérethez, a többi átment feleakkorába. Nekem még azt tanították, hogy egy angol úr neveltetéséhez hozzátartozik az újság rutinos hajtogatása: valóban gyakorlott kéz (sőt kar) kell hozzá, különösen vonaton, hogy az ember le ne üsse az útitársa szemüvegét.

Nézzük meg, mit hoz a négy megvásárolt minőségi újság a címlapon főcímként 2021 július 5-én hétfőn. Telegraph: „Használjuk bölcsen a maszkot, mondja a miniszterelnök” (ugyanis július 19-től eltörlik a kötelező maszkviselést). – Times: „A miniszterelnök józanságot kér a Covid-szabályozás utánra” (ugyanaz). – „i”: „Mobilozás betiltását tervezik az iskolákban januártól” (törvényjavaslat, hogy 2022-től ne lehessen okostelefont bevinni az iskolába). – Guardian: „Tudósok válasza Johnson Covid-szabályozás-eltörlési tervére” (könnyelműség az eltörlés, újabb járványhullám lehet belőle). Ebből is látszik, de a lapok maguk is így jellemzik magukat, hogy a Telegraph és a Times politikailag jobbközép (a Konzervatív Pártot támogatja), az „i” közép-közép (egyik pártot se támogatja), a Guardian balközép (a Munkáspártot támogatja). A párom és én legszívesebben a Telegraphot és a Timest olvassuk, mert annyira jólesik jobboldali konzervatív újságot olvasni – különösen, hogy Magyarországon nincs ilyen napilap, a Fidesz-propagandagépezet lapjait nem lehet se jobboldalinak, se konzervatívnak nevezni, mert ahhoz hozzátartozna a stílus józan visszafogottsága, a közölt cikkek ténytartalmának megbízhatósága, a mindennemű hecceléstől, rágalmazástól való tartózkodás. Nem véletlen, hogy a brit minőségi újságoknál sajtóper alig-alig fordul elő. (A „populárisaknál” annál inkább.)

Mindazonáltal egyetérteni általában a Guardiannal értünk egyet. Ez gyerekkoromban még Manchesterben jelent meg, úgy is hívták: „The Manchester Guardian”, de aztán őt is magába szívta London, 1959 óta már itt jelenik meg és a nevéből törölte az eredeti származási helyét. Látszik, hogy Anglia egyközpontú ország, ugyanúgy, mint Franciaország, Ausztria vagy Magyarország, ahol a túlsúlyos főváros mellett sokkal kisebb jelentőségűek a többi városok (szemben Olasz- vagy Németországgal, ahol egyenrangú városok vannak, és ez a lapkiadáson is meglátszik). Skót napilap persze van több is, komoly is meg nívótlan is, továbbá több nagy angol lapnak van skót mutációja, de ezeket itt Angliában nem lehet kapni, illetve csak a legnagyobb újságosoknál, kvázi külföldi lapként, ahogy a Frankfurter Allgemeinét vagy a Le Monde-ot.

No de térjünk rá az angol sajtó legzamatosabb szeletére, az úgynevezett „népszerű sajtóra”: ebből is hat országos van, tehát ugyanannyi, mint a minőségiekből, csak hát a példányszámok háromszor akkorák. Szokták őket „tabloid” néven emlegetni, amin a kisebb formátumot értik, bár ma már az igényes lapok egy része is ilyen alakú. Nem volnék nyelvész, ha nem magyaráznám el a „tabloid” szó eredetét: ugyanis ez egy angol gyógyszerészeti márkanév volt az 1880-as években (a „tabletta” szóból alkotta egy gyógyszercég), és összesajtolt, kicsibe sűrített gyógyszeradagot jelentett. A szót hamar elkezdték tágabb körben is használni olyasmikre, amikor kis adagban, mintegy összesajtolva adagolták az információt. Így alkalmazták – eleinte gúnyból – azokra az újságokra, amelyek röviden, könnyen emészthetően, „kiskanállal” adagolták a híreket. Mivel azonban a „tabloid” szó hasonlít a „table” (azaz tábla) szóra, a legtöbben azt gondolják, a név onnan van, hogy ezek az újságok feltűnően, öles betűkkel adják a híreket, mint afféle hirdetőtáblák!

A tabloidok olcsók, 1 font alatt van az áruk, 60-95 penny között. Közülük kettő, a Daily Mail és a Daily Express viszonylag normális: kicsit szenzációhajhászok, de nincs velük semmi baj. Mindkettő jobboldali beállítottságú, a konzervatívokat támogatják. A Mail egyébként a világ egyik legsikeresebb újságja, a példányszáma napi 1 millió (!) körül van. A Brexit-népszavazás enyhe többségét valószínűleg a Mailnek köszönhette. A mai címlapjuk: Mail: „A szabadság most a ti kezetekben van” (ezentúl ki-ki maga vigyázzon a járvánnyal); Express: „Szt. György-kereszt az egészségügy hőseinek” (a királynő fényképével; ugyanis kitüntette az NHS-t, a nemzeti egészségügyi szolgálatot). Ezek a lapok már elsősorban celebekkel, a királyi családdal, botrányokkal és sporttal vannak tele. Most minden újság nagyobb sportrovatot hoz, hiszen itt zajlik a foci-EB meg a wimbledoni tenisztorna.

Vannak azután a „vörös tetejű” (red-top) tabloidok, ugyanis a címlapjukon vörössel van nyomtatva a nevük: a Daily Mirror, a Sun és a Daily Star. Polgári barátaim bizony leginkább „gutter press”, azaz szennysajtó néven emlegetik őket. Az újságárus is furcsán nézett rám, hogy a Telegraph és társai mellé miket veszek. A Mirror inkább balra húz, a Munkáspártnak drukkol, a Sun és a Star jobboldali (ez utóbbinál nem tudom, lehet-e egyáltalán „oldaliságról” beszélni). Címlap: Mirror: „Szembenézve a jövővel” (a maszkviselés vége); Sun: „Legjobb a maga nemében” (Best Bar None) – négy ordító férfiarcot látunk, három futballistát és Johnson miniszterelnököt. A focisták a remélhető EB-győzelem miatt ordítanak, a miniszterelnök pedig (gondolom) örömében, hogy megszüntetheti a járványügyi korlátozásokat. Bevallom, Daily Start nem vettem, mindennek van határa.

Az angolok – sznobok és kevésbé sznobok egyaránt – imádják a rejtvényeket és fejtörőket, nem véletlen, hogy a sportot is ők találták fel. Minden újságban minden nap van keresztrejtvény, betűrejtvény, szudoku, gógen, torpedó, csak győzze az ember. A keresztrejtvények kétfélék. Vannak nagyon könnyűek, Quick vagy Easy Crossword, ahol ilyenek vannak: „finish, 3 betű” – megoldás: „end”. Másfelől vannak nagyon bonyolultak, Cryptic Crossword (titokzatos keresztrejtvény), ezeket én egyáltalán nem tudom megcsinálni, hiába vagyok idült angoltanár, de lassacskán megértem, hogy miért nem: ugyanis vicces vagy abszurd definíciók vannak, melyek néha az illető szónak a betűire és nem az értelmére vonatkoznak. Itt élő magyar barátom egy magyar példával segített. Tegyük fel, hogy azt látnánk: „Miklós meg van kavarodva, de ő is költ, 7 betű” – megoldás: „Tandori”, ugyanis ha költésről van szó, akkor Miklós nyilván Radnóti; ha meg van kavarodva, akkor a betűit át kell keverni; és mivel „ő is költ”, eredményként egy másik költő neve jöjjön ki! Nos, ilyeneket tessék angolul elképzelni. Viszont az a fajta középszintű keresztrejtvény ritka, ami mifelénk megszokott, hogy mi Azerbajdzsán fővárosa, meg a réz vegyjele.

Nálunk is ismert kis színes rovata az újságoknak az „X évvel ezelőtt írtuk”, ahol az ember elmélázik (vagy elszörnyed), hogy nahát, tényleg, tíz vagy húsz évvel ezelőtt mik voltak. A nagyobb múltú, büszke napilapok néha ötven vagy száz évre is vissza tudnak nyúlni. (A magyarországi Népszava például 1905 óta jelenik meg, tehát – apróbb szünetektől, zökkenőktől eltekintve – 116 éve. Szívből ajánlom, igazán nívós lap). (Napilapként - a szerk.) De az angol Times ezen a téren verhetetlen, ugyanis 1785 óta folyamatosan létezik. Amikor 1991 decemberében Angliában jártam és megvettem a Times-t, volt benne egy „200 éve írtuk” rovat. A felidézett cikkecske címe ez volt: „German Composer Dies” (német zeneszerző halála), és röviden beszámolt róla, hogy Bécsben váratlanul elhunyt a sikeres zenész, W. A. Mozart.