Az új koronavírus járvány kezdete óta sokat hallottunk a globális szolidaritásról. Sajnos a szavak önmagukban nem képesek véget vetni a járványnak vagy mérsékelni a klímaválság hatásait. Most itt az idő, hogy megmutassuk mit is jelent a szolidaritás a gyakorlatban. A G20-országok pénzügyminiszterei Velencében találkoznak, ahol a szolidaritás három döntő fontosságú, a védőoltásokkal, a fejlődő világnak nyújtott gazdasági mentőövvel és a klímaváltozással kapcsolatos próbájával kell szembenézniük.
Elsőként a védőoltások. A globális védőoltások eloszlásának egyenlőtlensége mindannyiunkat veszélyeztet. Mivel az új koronavírus járvány a be nem oltott emberek között továbbra is terjed, ezért fertőzőbb vagy halálosabb mutációk alakulhatnak ki, esetleg egyszerre mindkettő. A védőoltások ezeknek az új variánsoknak a megjelenésével versenyeznek. Ha az új variánsok nyernek, akkor a vírus további milliók halálát okozhatja és évekkel visszavetheti a globális felépülést.
Ugyanakkor míg néhány fejlett országban a lakosság 70 százaléka megkapta a védőoltást, addig az alacsony jövedelmű országokban csak a lakosság kevesebb mint 1 százaléka. A szolidaritás azt jelenti, hogy mindenki számára elérhetővé tesszük a védőoltásokat, mégpedig gyorsan.
Szívesen vesszük az oltóanyagok felajánlását és az anyagi hozzájárulást. De lássunk tisztán. Nem csak 1, hanem legalább 11 milliárd adag védőoltásra van szükség ahhoz, hogy a világ lakosságának 70 százalékát beoltsuk és véget vessünk ennek a járványnak. Az adományok és a jó szándék nem lesz elegendő. Ehhez a történelem legnagyobb globális közegészségügyi összefogására van szükség.
A legfőbb előállító országok és a nemzetközi pénzügyi intézetek által támogatott G20-országoknak ki kell alakítaniuk egy globális tervet a védőoltásokra vonatkozóan, hogy azok mindenkihez, mindenhova és minél hamarabb eljussanak.
A szolidaritás második próbája a gazdasági mentőövek kiterjesztése azokra az országokra, amelyek a fizetésképtelenség határán billegnek.
A gazdag országok a GDP-jük 28 százalékának megfelelő összeget használták fel az új koronavírus járvány okozta válságból való kilábalásra. A közepes jövedelmű országokban ez 6,5 százalék, míg a legkevésbé fejlett országokban ez csak kevesebb mint 2 százalék volt.
Számos fejlődő országnak szembe kell néznie az adósságszolgálat bénító költségeivel is, miközben költségvetésük a kimerülés határán van és kevés lehetőségük van az adóbevételek növelésére. A járvány további 120 millió embert taszított mélyszegénységbe világszerte, akiknek háromnegyede közepes jövedelmű országokban él.
Ezeknek az országoknak segítségre van szükségük ahhoz, hogy elkerüljék a pénzügyi összeomlást és ahhoz, hogy be tudjanak fektetni a tartós felépülésükbe.
A Nemzetközi Valutaalap közbelépett és különleges lehívási jogként szétosztott 650 milliárd amerikai dollárt, amely a legjobb módja annak, hogy növeljük az elérhető anyagi segítséget a pénzhiánnyal küzdő országok számára. A gazdagabb országoknak az ilyen pénzügyi alapokban lévő kihasználatlan részesedéseit az alacsony és közepes jövedelmű országok rendelkezésére kellene bocsátania. Ez egy jelentős lépés lenne a szolidaritás felé.
Üdvözlöm a G20-országok eddigi lépéseit, beleértve az adósságszolgálat felfüggesztésének kezdeményezését és az adósságkezelési közös keretrendszert. De ez még nem elegendő. Az adósságkönnyítést ki kell terjeszteni az összes közepes jövedelmű országra, amely igényli. Figyelembe kell venni a magánhitelezőket is.
A szolidaritás harmadik próbája a klímaváltozásról szól. A jelentősebb gazdaságok legtöbbje megfogadta, hogy a Párizsi Klímamegállapodásban elfogadott 1,5 Celsius-fokos célkitűzéssel összhangban kibocsátásukat nullára csökkentik a század közepéig. Ha azt szeretnénk, hogy az ENSZ következő éghajlatváltozási konferenciája (COP26) Glasgow-ban egy fordulópont legyen, akkor ugyanezt az ígéretet kell kapnunk az összes G20-as országtól és a fejlődő világtól.
De a fejlődő országoknak biztosítékra van szükségük, hogy a célkitűzéseikhez pénzügyi és szakmai támogatást kapnak, beleértve egy évente járó 100 milliárd amerikai dolláros finanszírozást az éghajlatváltozás kezelésére, amit a fejlett országok több mint egy évtizede megígértek nekik. Ez teljesen észszerű. A Karib-tengertől a Csendes-óceánig, a fejlődő gazdaságok egy évszázadnyi üvegházhatású gáz kibocsátás hatalmas terhét kapták úgy, hogy annak kialakulásában részük nem volt.
A szolidaritás ennek a 100 milliárd amerikai dollárnak a kifizetésével kezdődhetne. Ezen felül az éghajlatváltozás kezelésére szolgáló összes finanszírozás felét olyan ellenálló lakóhelyek kialakítására, áradásbiztos utakra, hatékony korai előrejelző rendszerekre kell fordítani, amelyek ellenállnak a viharoknak, a szárazságnak és egyéb szélsőséges időjárási jelenségeknek.
A járvány minden országnak szenvedést okozott. Viszont ha nacionalista módon állunk hozzá az olyan globális közjavakhoz mint a védőoltások, a fenntarthatóság vagy a klímaváltozás elleni fellépés, akkor biztosan veszítünk.
Ehelyett a G20-országok segíthetnek bennünket, hogy a felépülés útjára lépjünk. A következő hat hónap megmutatja, hogy a globális szolidaritás vajon túlmutat-e a szavakon és követik-e valós tettek. Ha a G20-országok politikai akarattal és tisztességes vezetői képességgel kiállják a három döntő próbát, akkor képesek lesznek véget vetni a járványnak, megerősíteni a világgazdaság alapjait, valamint megelőzni a klímakatasztrófát.
António Guterres ENSZ-főtitkár