Erdei flaszteren

Sétálunk az erdei ösvényen, s amikor azt mondom kisiskolás korú kísérőmnek – vagyis inkább én vagyok az ő kísérője –, hogy utunk teli van megannyi játék lehetőséggel és örömforrással, kérdőn néz vissza, vagy annál egy fokkal erősebben: hitetlenkedve. Eltartott egy darabig, míg rábeszéltem otthon, hogy az aktuális kütyüt, amit magával hozott, hagyja az előszobában, göröngyös utakra nem kell az ilyesmi. Ha megbotlik egy jó mély traktornyomban, kiesik a kezéből ez az érzékeny jószág, netán még a kutya is összetapossa a sáros lábaival, lesz sírás, rívás, nemulass.

Bizonytalanul tette meg az első lépéseket, mintha nem is a földön járna. Furcsa formájú kavicsok, az út szélére száradt, domborodó lótrágya, a tegnap esti eső pocsolyává lett nyomai, mind-mind megannyi akadály a flaszterhez szokott lábaknak.

Nem kellett sokat menni, hogy kiérjünk a házak melletti földútra, ahol akácfák adnak méretes árnyékot. Letéptem egy levélnyalábot, a kezébe nyomtam, és azt mondtam, gondoljon valakire, akit szeret. Lehet az hajdani ovistárs, mostani lófarkas alsó tagozatos szöszke szépség, de akár az anyja, nagyanyja is, csak mondja utánam, miközben tépkedi a leveleket: szeret, nem szeret, szívből, színből, igazán, sehogy. Nem találtam elsőre telibe a játékosság eszközét, úgy tűnik, már elfelejtettem, hogy ez nem kisiskoláskori, hanem jóval későbbi „játékunk” volt, amikor már valóban érdekelt az akáclevelek adta válasz, és ha trükkösen olyat választottunk, aminek a csúcsáról hiányzott a zárólevél, még talán az is kijött a sorban, hogy „szívből”.

Hanem a tócsa már ennél jóval izgalmasabbnak ígérkezett. Nem is a víz, amibe legfeljebb gumicsizmával lehetett volna belecuppanni, hanem a szabálytalan gödröket övező sárréteg, amiből ki lehetett kanyarítani egy maroknyi gömböt, pont olyan állagút, mint egy keményebb nokedlitészta, vagy egy rugalmasabb gyurma. Ehhez már csak hajlékony bodzapálcát kellett törni – nem volt nehéz, utunkat sűrűn övezték a fehér virágjukat már vesztett, most éppen zöldellő bogyókkal tarkított bokrok - s a golyókat ennek végére gyömöszölve, formázva, a másik végét jól megsuhintva kész is volt a susinka, alig győztük megsorozni a rét melletti diófa törzsét a golyóbisokkal.

Nem sokkal odébb a mezei juhar pörgő, sáskaszárnyra hasonlító leveléből téptünk, aminek két végét szétfeszítve, az enyhén ragacsos talpakat az orrunkra tűzve egészen úgy néztünk ki, mint valami nagyra nőtt koboldok. Lapulevél is nőtt a réti mocsár partján, abból hadi sisak lett. S aztán ott volt még megannyi feszes fűszál, aminek éles, hosszú lándzsáját a két hüvelykujjunk közé szorítva egészen jó kis füttyparádét kerekítettünk, amit később a még mindig harsogóan zöld orgonalevelekkel cifráztunk: az ökölbe szorított kézfejünk tetejére lazán elhelyezve, a másikkal jókorát rá sózva csattintgattunk a murvás, köves, gödrökkel teli, de már korántsem annyira „járásnehéz” úton, hazafelé.