Az idei Cannes-i fesztivál olyan, mint még soha – ez a mondás több szempontból is helytálló. Először is júliusban, a nyaralási szezon közepén van, ám sem a fesztiválozók, sem a turisták nem lepték el úgy a várost, mint legutóbb 2019-ben. Az őrület és a nagy vonulások helyett vannak viszont panaszkodó vendéglátósok, akik nem erre a klientúrára készültek: sem a mindig rohanó filmesek, sem a pénz nélkül bámészkodó franciák nem azok, akikre várnak. A fesztiválpalota belseje sem olyan, mint régen, az öko jelige miatt eltűntek a sajtó fakkok és a vetítések zöme meg se közelíti a teltházat, az új digitális jegyfoglalási rendszeren keresztül ugyanis igyekeznek kontrollálni a „tömeget”. A szervezők gyakran meg sem nyitják az erkélyt, mert nincs annyi kiadott jegy, hogy szükség lenne rá (még akkor sem, ha a belépőnk oda szólt). Az elővigyázatosság most különösen fontos, hiszen a francia médiában az csapódik le, hogy itt mindenki maszk nélkül vonul vörös szőnyegen es a vetítéseken – Franciaországban beltérben még kötelező a maszk. Ezért minden vetítés előtt bejátsszák Pierre Lescure elnök szavait, amelyben kéri, hogy mindenki tartsa magán a maszkot. A fesztivál területén napi négyezer PCR tesztet végeznek el az oltatlanok között és napi egy pozitív eredmény szokott lenni, így Cannes nem vírusgócpont – hangsúlyozta a médiáknak Thierry Frémaux művészeti igazgató.
Frémaux minden bizonnyal jobban örül a már megszokott, jól bevált média balhékhoz, amelyek elsősorban a holland nagymester Paul Verhoeven új alkotása, a Benedetta című filmmel kapcsolatban terjedt el: jelesül, hogy a Judith C. Brown történész könyve alapján készült mű botrányos szexfilm lesz. Brown szakterülete a leszbikus párkapcsolatok „oda nem illő környezetben”, így az olaszoroszági kisvárosban a XVII. században szerelembe eső két apáca sztorija csodálatos alap volt Verhoevennek, aki szokásához híven nem fogta vissza magát, ha a női testek ábrázolásáról van szó (olyan szinten, amilyenre sokan már nem mernének vállalkozni manapság). Valóban vannak leszbikus szexjenetek a filmben, sőt, még egy Szűz Mária szoborból faragott műpénisz is szerephez jut, de nem ezért izgalmas a Benedetta. A címszereplő, akit Virginie Efira (aki belga média személyiségből lett elismert francia színésznő) alakít szenzációsan, ugyanis sokkal több, mint egy a testiséget felfedező nő. Mondhatjuk, hogy Verhoeven az utolsó pillanatig fenntartja azzal a dilemmával járó feszültséget, hogy vajon Benedetta egy bolond vallási megszállott, aki Jézusban démonölő akciósztárt lát, aki majd elveszi őt feleségül, vagy vajon ő csodaember, esetleg furmányos intrikus, aki minden egyes embert képes a hatalmába keríteni. A feszültség mellett Verhoeven továbbra is mestere a fekete humornak, életveszélyes poénokat is megenged magának, ám leginkább az a lenyűgöző, hogy a mester bárhol, bármikor játszódó filmben képes kibontani az ember és a hatalom kérdéskörét. A Benedetta is azért izgalmas, mert arról szól, hogy hívő és nem hívő emberek hogyan használják ki a vallást a saját egyéni céljaik érdekében. Ennek ás a mélyére életművének megfelelően Verhoeven, filmje pedig garantáltan az idei Cannes-i fesztivál legmegosztóbb alkotása.
Többen cinikusan azt mondták, hogy a Cannes Premieres az az új szekció, melyben híres rendezők versenybe nem került filmjeit mutatják be és sokan cinikus mollyal fogadták, hogy Andrea Arnold most egy tehénről fogatott művel került ide be. A Cow (Tehén) című dokumentumfilm azonban a prekoncepciók ellenére szenzációs. A Lulu nevű tehén életét követi végig a kamera, aki szolgálja az őt tulajdonló farmereket. Borjakat kell szülnie és tejet biztosítania, amíg arra az életkora alkalmassá teszi. Arnold intim közelségben követi nyomon a kamerával Lulu és újszülöttei sorsát. Mindeközben egyre inkább az az érzésünk, hogy Lulu hozzánk beszél: nagyon sokat árul el, ahogy néz. Düh, szeretet, sebezhetőség – nem, ezek nem a saját emberi érzéseink tükröződései, hanem az állat emóciói. A rendező lapunknak elmondta, hogy aki állatokkal álmodik vagy fantáziál, annak nagyon komoly pszichológiai háttere is van.
Ari Folman izraeli animációs rendező Where is Anna Frank? (Hol van Anna Frank?) című új egészestés műve remek alapötlettel indul. Amikor Amszterdamban megnyitják az Anna Frank múzeumot, a naplóból életre kell az író képzeletbeli barátja, Kitty és szembesül napjaink Európájával. Sok párhuzamot lát a náci megszállás és korunk migránsüldözése között, hiszen a gyűlölet akkor és most is a kisebbségek ellen irányul. A mű csúcspontja az, amikor Kitty-nek meg kell tudnia, hogy mi történt annak idején Anna Frankkal és ez a drámai fájdalom ad neki erőt ahhoz – hogy mint minden jó mesében – jobbá tudja tenni a világot. Akár annak árán is, hogy tettei következtében újra csak képzeletbeli figura lesz, elveszti átmeneti emberi valóját. Ha normális országban élnénk azt mondanám, hogy Folman művét kötelezően kellene vetíteni minden gyereknek, hiszen igen erős művészi válasz a holokauszttagadásra. De - ahogy szokás mondani - a valóság cifrább a fikciónál.