Generációkon átívelő traumák drámája Mundruczó Kornél legújabb egészestés filmje, amelynek vasárnap este volt a világpremierje a Cannes-i filmfesztiválon. A mű Mundruczó és Wéber Kata, 2019-ben Németország legfontosabb összművészeti fesztiválján, Ruhrtriennálén bemutatott színházi produkciójának mozgóképes továbbgondolása. A színházból filmre metodika immár meghatározó az alkotópáros életében és életművében, így az Evolúció mögött hasonló ars poetica húzódik meg, mint a The Pieces of a Woman esetében, amely – ahogy Thierry Frémaux, a fesztivál művészeti igazgatója felvezetőjében mondta – az egekbe röpítette a magyar filmest.
Nyomokban már a The Pieces of a Woman esetében jelen volt a tematika, amely uralja az Evolúció minden képsorát. Míg előbbiben csak kvázi háttérinformációként szolgált a kelet-európaiság és a zsidó származás az ábrázolt családi vitákban, utóbbi olyan, mintha ennek a filmnek az előzménye, mélykutatása lenne. Az Evolúció három markáns szegmensre osztható, a színházi alap felvonásaihoz igazodva.
Az első, Éva alcímű rész az auschwitzi koncentrációs táborban játszódik, egészen pontosan egy gázkamrában, amikor a háború végén lengyel takarítók próbálják a bűnt lemosni a padlóról, a falakról. Azonban a résekből, lefolyókból, falon és a plafonon lévő csövekből egyre több hajat húznak elő. Igencsak stilizált a szekvencia, hiszen a halál és a pusztulás bizonyítékai irreálisan nagy mennyiségben bukkannak elő, a bűn súlyosságának megfelelően exponenciálisan egyre inkább ellepve a környezetet. A rengeteg haj fojtogató erővel bíró metafora, mindenhol ott van és nem lehet eltüntetni. Ebben az alkotásban azonban a csodával, mint jelenséggel is számolunk kell: az egyik lefolyót feltörve egy életben maradt leánygyermek kerül elő, aki túlélte a koncentrációs tábor borzalmait. A rendező igyekezett mindent egy snittben megmutatni azzal a vizuális virtualitással, amelyet a Pieces-ben már láthattunk: amikor az orosz katonák elviszik a koncentrációs táborból Évát, a nyomasztó, kamrában alkalmazott, sűrített képi világ fokozatosan kinyílik, ahogy a kamera emelkedik a magasba, ezzel új perspektívát nyitva a történetben.
A második szegmensben, amely egy budapesti belvárosi lakásban játszódik, Léna (Láng Annamária) érkezik, hogy elkísérje édesanyját, Évát egy díjkiosztóra, illetve, hogy elkérje tőle az anyakönyvi kivonatát, hogy bizonyíthassa a zsidóságát. Berlinben él a fiával, Jonas-szal, a beiskolázás a költségek miatt csak úgy sikerülhet, ha a zsidó hitközség is segít. Most és itt egyetlenegyszer fogadják el a pénzt azért, mert zsidók – Éva hallani sem akar róla. Léna viszont úgy érzi, kell, hogy legyen valami értelme annak, hogy neki sem lehetett gyerekkora: anyja traumái miatt nem élt, csak túlélt. A csodára pedig a jelenben is szükség van – színészileg nyilván ez a rész a legimpozánsabb, Monori Lili jelenléte és játéka félelmetes erejű, minden bizonnyal ez sokat segít abban, hogy az is tudja érteni és élvezni a művet, aki nem ismeri a mai magyar rögvalóságot.
A mű harmadik felvonása új hangvételt kínál a Mundruczó univerzumban – ez ugyanis már a harmadik generáció krónikája, Jonas-é, aki Berlinben él anyjával. Az életműben eddig megszokott volt, hogy a hősök áldozatokká manifesztálódnak, de itt a nagy fordulat, hogy most reményt projektál az alkotói oldal. Lehet, hogy ebben az örült világban most éppen erre van szükség.
