Béres Attila nem először rendezte meg a Kabarét. Úgy látszik, folyamatosan foglalkoztatja, az alapanyag mindig újabb és újabb asszociációkra készteti. A vígszínházi szövegváltozatot Vörös Róbert dramaturggal együtt jegyzik. Az előadást, amelyet ősztől a Szent István körúti teátrumban játszanak, két alkalommal a Margitszigeten is műsorra tűzték. Cziegler Balázs díszlete - akárcsak legutóbb a Nemzetiben a Rómeó és Júliánál - többszintes, monumentális és nem utolsósorban impozáns. Utalnak is több helyütt a Kabaréban Shakespeare klasszikusára, sőt még egy erkélyjelenet is helyet kapott.
A díszlet időtlenséget sugall, pedig nagyon is konkrét időben játszódik a történet, a harmincas évek Berlinjében. Seress Zoltán, mint egy óriásra nőtt szomorú bohóc Konferansziéként a nézőtérről érkezik. Közülünk. Lehetne bármelyikünk, aztán elfoglalja a helyét a Kék Angyal nevű mulatóban. Őt már nem lehet meglepni, végigszáguldott rajta az élet, sokat látott, sokat tud. A Margitszigeten azonban sajnos a színész és a közönség között nem jött létre valódi interakció. Lehet, hogy a nagy tér és hogy túl sokan voltunk, több ezren, akadályozta ezt meg. Így szinte azonnal kívül maradtunk. És tartott ez egész sokáig, majdnem az egész felvonást ez a hiány jellemezte.
Még akkor is, ha kaptunk fülledten erotikus táncoslányokat (Koreográfus: Barta Dóra), és sok mindent, néhány slágert is. Az összességében széttartó történet mellé mégis kevésbé érdekfeszítő színpadi jelenlét társult. Jólesőn hallgattuk a nagy létszámú élőben játszó zenekart, élvezhettük Tihanyi Ildi színeiben és szabásában is kreatív jelmezeit, nekem a tánckar sárga harisnyás, fekete felsős kompozíciója volt a kedvencem, de valahogy nem sikerült közel kerülni ehhez a világhoz.
Aztán jött a második rész, a fasizálódás rémképe és valósággá válása valódi tétet teremtett. Az első részben mindez csupán jelzésszerűen jelent meg, ám a szünet után már szinte minden kimondódott, néven neveződött. markánsan áthallásos és erősen elgondolkodtató jelenetekkel. Az egyikben egy csoport tagjai a náci karjelzés irányába mozdultak, többen próbálták ezt megakadályozni, de hiába. Az elnyújtott, groteszk, mégis szívbe markoló mozgássor arra utalt, mennyire tehetetlenek tudunk lenni a szélsőséggel szemben. Egy másikban, amikor a konferanszié és egy táncos a híres majom imitációs számot adta elő, bejött a fasisztává lett Ernst Ludwig, berlini őslakos (Horváth Szabolcs) és arról beszélt, hogy mi itt a probléma, itt mindent lehet szabadon, még majomkodni is…
Az előadás erőssége Schneider kisasszony (Igó Éva) és Schultz úr (Kern Andás) kettőse. Mindkettőjüknek elhisszük, hogy újra akarják kezdeni, hogy sohasem késő Rómeó és Júliának lenni. Csakhogy a körülmények. Mindketten zsigerien emberiek, vágynak a szeretetre. Ám ez a világ, nem az a világ. Itt valakiknek ez nem adatik meg. Igó és Kern egymásba kapaszkodva, később eltaszítva is képesek megmutatni a történelemben vissza-visszatérő kiszolgáltatottsággal, igazságtalanságokkal, kompromisszumokkal teli esendőséget.
A fiatal, szerelembe esett írót játszó Brasch Bence sodródik, de aztán egy ponton elmegy, kilép, érzi, hogy nem maradhat tovább.
Sally Bowles szerepét lekettőzték. Dobó Enikő merészen kacér és közönséges, azzal viszont adós marad, hogy az énekesnő miként küzd a megbélyegzéssel, miként lázad és miért is veszít. A végén elkeseredetten, minden mindegy alapon énekli a főcímdalt, a mulatóban horogkeresztet viselő katonák ülnek. Sally könnyesen ráhajtja a fejét a Konferanszié vállára. Abban a néhány másodpercben lepereg az egész élete. A Konferanszé búcsúzóul pedig annyit mond: „ Ja! És az utolsó kapcsolja le a villanyt!” A kérdés már csak az, hogy ki marad utoljára.
Infó:
Joe Masteroff – John Kander – Fred Ebb: Kabaré
Margitszigeti Színház
Rendező: Béres Attila
Július 10.
