Olaszország 60 millió lakosa közül kevesen aludtak vasárnap éjszaka: egyrészük azért, mert kint ünnepelte az angolok ellen tizenegyespárbaj után megszerzett Európa-bajnoki címet az utcán, a többieket pedig pont ez a hajnalig tartó örömünnep nem hagyta nyugovóra térni. A kék diadalt, dudaszóval, füstbombákkal, tűzijátékokkal, nemzeti zászlók lengetésével és győzelmi dalokkal köszöntötték. A házak teraszai, a városok utcái megteltek emberekkel, hosszú sorokban mentek a központokba együtt ünnepelni, dugók alakultak ki a rengeteg autós és robogós miatt.
Nem csoda a nagy öröm: 53 évet kellett várni az olaszoknak történetük második Európa-bajnoki címére, miután 2000-ben és 2012-ben is elvesztették a döntőt. Azért is nagy ez a diadal, mert 2017-ben Olaszország elbukott a világbajnoki selejtezőn (erre előtte csak 1958-ban volt példa). Ráadásul a győzelem a szeretett olasz köztársasági elnök, Sergio Mattarella személyes jelenléte mellett sikerült, az olaszok számára nagyon fontos futballtörténelmi napon: 1982. július 11-én, egy másik elnök, Sandro Pertini előtt az azzurrik megnyerték Madridban a harmadik világbajnoki címüket.
Az olaszokat általában nagyon megosztja a foci: nagy viták vannak abból, hogy ki melyik csapatnak szurkol. E válogatott esetében viszont nem számított, hogy ki Juve-, Inter-, Milan- vagy Napoli-szurkoló, igazi olasz egység jött létre. Ez főként Roberto Mancininek köszönhető. A szövetségi kapitányt nagy szeretet veszi körül. Ez egyértelműnek tűnhet egy Eb-siker után, de nem mindig volt így. Sokan kritizálták, hogy elődjeivel ellentétében nem az eredményre, hanem mindenekelőtt a szórakozásra és a közösség összetartására helyezte a hangsúlyt. “Ha sikerül jól éreznünk magunkat, akkor győzni fogunk, a futball végülis csak egy játék.” – jelentett ki Mancini. Fontos volt számára, hogy minden játékos lehetőséget kapjon a tornán, és igazi barátság, összetartás legyen a játékosok között. A szakvezető kitartásának meglett a gyümölcse.
“Mancininek úgy sikerült megnyernie az Eb-t, hogy közben egy hónapig szórakoztatott mindenkit. Nemcsak a rajongókat, a játékosait is. Főszereplőkként nyertünk, és nem olyan opportunistákként, mint amilyennek gyakran vádoltak (és vádolnak minket): ez a legnagyobb érdem.” – írta a Gazzetta dello Sport.
Több lap kiemelte, milyen szimbolikus jelentőséggel bír a hosszú bezártság után ez az ünnep Olaszországnak. Az Il Sole 24 Ora napilap így írt: “Végül egyszer, e két szörnyű pandémiás év után fellélegezhetünk. Nyilván ez csak egy futballgyőzelem. De néha azért, hogy felemeljük a fejünket és újra könnyebb szívvel tudjunk a jövőbe tekinteni, szükségünk van ezekre a szimbólumokra, ezekre a bravúrokra, ezekre az érzelmekre, ezekre az ölelésekre.”
Több olasz lap politikai összecsapásnak is tekintette a finálét: Anglia és a Brexit az egyesült Európa ellen - főleg miután az angolok szlogenjévé vált “a futball hazajön”. A Gazzetta dello Sport nem kertelt: “Ti meg akartátok tartani a focit is magatoknak? Nem, köszönjük, kedves angol barátaink. A futball Európában marad, viszlát nektek és a Brexitnek. A futball hazajön. Olaszországban is otthon van a futball, ebben a gyönyörű, teljesen kék hazában.”
Az olaszok nem örültek neki, hogy csak a Wembley stadionban csak a lelátó egytizedét tartották fenn a vendégszurkolóknak és az ellenszurkolás már a himnusz alatt elkezdődött: hangos füttyszó kísérte az olasz nemzeti dalt, ami nem sportszerű.
Hétfőn Rómába érkezett a nemzeti együttes és a kupa. Rengeteg szurkoló várta a győztes csapatot a reptéren és a Parco dei Principi Hotel előtt, a válogatott székhelyén. Az olasz fővárosban fogadja a csapatot Sergio Mattarella köztársasági elnök és Mario Draghi miniszterelnök, valamint II. Ferenc pápa is üdvözölte a szép eredményt a római Gemelli kórházból. Az ünneplés tehát folytatódik, az olasz válogatott azonban már elkezdett a következő céljára koncentrálni: visszatérni a világbajnokságra, lehetőleg hasonló jó formában.
