A 82 éves Editről nyolc évvel ezelőtt derült ki, hogy Alzheimer-kóros. Az idős nő egyedül él, férje hosszú évekkel ezelőtt elhunyt, a lánya egy másik városban lakik. Amikor meg lehetett vele beszélni a helyzetét, közölte a családjával: idősotthonba nem megy, mert a húga ott él, s nincsenek túl jó tapasztalatai. A helyi házigondozói szolgálat sem jöhetett szóba nála, ugyanis mindössze napi egy óra segítséget tudtak volna biztosítani neki. Ezért a család lázas keresésbe kezdett, hogy találjanak mellé valakit, aki egész nap figyel rá. Így találtak rá a nála csak tíz évvel fiatalabb Icára, aki vasárnap estétől péntek délutánig Editnél lakik, gondozza, füröszti, illetve a házat is tisztán tartja. Hétvégére pedig a család látja el.
Nem messze Edit házától, az utca másik végén lakik az idős Ágota, aki szintén gondozásra szorul. Mellé egy Kárpátaljáról érkezett segítőt találtak
A 30 éves Zolinak egész jó diplomája van, mérnökként végzett. Feleségével és két gyerekével egy Székesfehérvár közeli faluban éltek több hitelük miatt nehéz anyagi helyzetben. Az adósságcsapdából végül úgy tudtak kitörni, hogy Zoli egy munkaközvetítő ügynökségen keresztül kiment idősgondozónak Londonba. Egy ágyban fekvő idős férfit gondozott, aki 24 órás ellátást igényelt, így nála is lakott. Három év múlva tért haza annyi pénzzel, amivel rendezni tudták a hiteleket és ismét nyugodt szívvel tudott elhelyezkedni a szakmájában.
Az szokatlan, hogy egy fiatal férfi vállalt ilyen munkát, a fenti élethelyzetek azonban tipikusak Közép-Kelet-Európában. Az idősgondozás az egész kontinensen megoldatlan, ezért folyamatos a munkaerő, jellemzően nők áramlása Keletről Nyugatra. Tőlünk az Elbán túlra mennek, helyükbe pedig a keleti régióból érkeznek a gondozók, a legtöbben nem szakképzettek, legfeljebb rövid tanfolyamot végeztek. Elindult egy láncreakció, a nyugatra indulók óriási gondozási hiányt hagynak maguk mögött.
A Katona Noémi és Melegh Attila szociológusok szerkesztette – a Friedrich Ebert Alapítvány támogatásával készült – „A gondoskodás hiánya felé” című kötetből kiderül, hogy térségünkből a legtöbb bentlakásos idősgondozót Németország és Ausztria foglalkoztatja, a németeknél akár 400 ezren is lehetnek, az osztrákoknál pedig 85 ezren. A német időseket főleg lengyelek gondozzák, az osztrákokat szlovákok és románok, a magyarok és a csehek pedig mindkét országba mennek. A kötet egyik tanulmánya szerint a sok százezer migráns lengyel gondozó helyére ukránok érkeznek, de a pótlás nem mindenhol sikerül.
A kérdésünkre, hogy miért a családok, miért nem a kormány gondoskodik a rászorulók gondozásáról, Katona Noémi azt mondta, az állam a legolcsóbb megoldást keresi a szociális területen.
A kötetből az is kiderül, hogy ezeket a gondozókat méltánytalan fizetésekért alkalmazzák, nem jelentik be őket az adóhatóságnál és a társadalombiztosításnál, vagy ha igen, a legjobb esetben is napi nyolc órás munkaviszonyban, miközben 24 órás szolgálatban vannak.
Katona Noémi lapunknak hangsúlyozta: mivel Magyarországon az a bentlakásosnak nevezett gondozási forma, ahol a segítő a gondozott mellett lakik, rendszerint a fekete vagy szürke zónába tartozik, ezért hivatalosan alig van adat róla. Ez az ellátási forma nem jelenik meg a humántárca szociális terveiben sem, pedig máshol az ellátórendszerek abba az irányba mozdulnak, hogy a családokat a szociális szolgáltatások megvásárlásában segítsék, s ennek egy lehetséges területe a bentlakásos gondozók megfizetése. De a politika a közép-európai térségben nem foglalkozik a kérdéssel, a kormányok általános álláspontja az, hogy az idősek gondozása a családok feladata.
A kötet nemzetközi tanulmányai arra világítanak rá, hogy a kontinensen belül egyre nőnek az egyenlőtlenségek, ahogy a kormányok a piaci szolgáltatások felé terelik a szociális segítségre szorulókat. Az egyenlőtlenségek erősödnek, a jobb helyzetben lévő polgárok a saját szabadságukat és kényelmüket veszik meg egy bentlakásos külföldi gondozó "megvásárlásával".
Katona Noémi szerint mindegy, hogy a nálunk dolgozó határon túlról érkezett magyar anyanyelvű gondozókról vagy a német nyelvterületen dolgozó magyarokról beszélünk, mindenki számára nagyon fontos lenne, hogy megfelelő érdekképviselethez jusson, s a munkaerőpiaci helyzete jogilag tisztázott legyen. Ahol előrébb járnak ebben, ott szakszervezeti és civil segítséget kaptak a gondozók. A fekete munka felszámolása azonban nemcsak nekik lenne fontos, hanem az őket foglalkoztató családoknak is, hiszen ma nincs semmilyen garancia arra, hogy amit tesz egy gondozó, az megfelel a minimális szakmai elvárásoknak.
Stabil kiszolgáltatottságBaranya megyéből induló idősgondozók sorsát tárta fel doktori értekezésében - mely a fent említett köteteben jelent meg - Gábriel Dóra, aki az Ausztriában gondozást vállaló asszonyok életpályáját vázolta fel.
Milyen tipikus élethelyzetekkel találkozott az interjúk készítésekor?
Az empirikus kutatás során azt találtam, hogy többnyire 50-60 év fölötti nők mennek ki, akik már a rendszerváltozás előtt is jelen voltak a munkaerőpiacon. A legtöbben azt mondták, akkor kiszámítható volt az életük, tudták, hogy a keresetükből meg tudnak élni és végre most is így látják, hiszen kétheti munkáért 700-800 eurót kapnak. A baranyai kis falvakban ez jó keresetnek számít, mivel korábban bolti eladóként vagy üzemi munkásként ennek az összegnek a töredékét keresték meg, és előfordult, hogy a bérük egy részét feketén kapták.
Ausztriában maguk fizetik a társadalombiztosítást, a statisztika szerint azonban nem mindenki teszi ezt.
Ott a házi gondozók kötelesek kiváltani a vállalkozói engedélyt, ezt követően fizetik be a kötelező társadalombiztosítást. A statisztikák szerint ez a két szám nem egyezik, mivel nem mindenki fizeti folyamatosan a tb-t. Ha bekövetkezik egy családi krízis, például a cukorbeteg férj lábát amputálni kell és otthoni gondozást igényel, a kint dolgozó feleség hazajön és nem fizeti tovább, miközben megmarad az engedélye. Amint visszamegy dolgozni, újra fizeti a biztosítást. Ausztriára egy különleges befogadó országként tekinthetünk abból a szempontból, hogy döntően legálisan végzik a külföldi gondozók a munkát. Németországban már más a helyzet.
Mennyire felkészülten vágnak bele a kinti munkába ezek az asszonyok?
Elsősorban egymástól, közösségi oldalakon keresztül és weboldalakról szerzik az információkat, de nem egyszer már csak a buszon, ami kiviszi őket. Az őket kiközvetítő ügynökség is ellátja őket alapvető jogi ismeretekkel, de ezek nem minden esetben pontosak. A kinti évekért járó nyugdíj kérdésköre például egy ilyen zavaros pont.
Ezek az ügynökségek mennyire megbízhatók?
Nagyon vegyes a kép. Léteznek a gondozók szerint is megbízható, pontos, kedvező feltételekkel dolgozó cégek, míg mások különböző trükköket alkalmaznak, hogy több bevételre tegyenek szert. Előfordul, hogy visszahívják a kinti családtól a gondozót és nem engedik vissza, hogy az új helyért újra elkérjék az 50-100 eurós közvetítői díjat.
A járvány után is reális az a 2019-es statisztika, amely szerint nagyjából hatezer magyar bentlakásos idősgondozó dolgozik Ausztriában?
Nagyjából ennyien lehetnek, hiszen az osztrák kormány megoldotta, hogy a határzár ellenére ezek a gondozók mehessenek dolgozni. Néhányan mégis elvesztették átmenetileg a jövedelmüket, mert otthon kellett valakit gondozniuk, és volt olyan polgármester is, aki megtiltotta a gondozóknak a kéthetenkénti kiutazást, nehogy behozzák a vírust a településre.
Tipikusan mikor hagyják abba?
Addig végzik ezt a munkát, ameddig bírják, sokan nyugdíjasként kezdenek bele a gondozásba.
Mit tesznek közülük azok, akiknek a családban szorul valaki gondozásra?
Végső megoldásként hazajönnek. A vizsgált terepen, Baranya megyében nem szokás erdélyi asszonyokat alkalmazni, ha egy idős családtag gondozásra szorul. Amikor a háztartáson belüli gondozási igényeket kell megoldani, akkor kezdődik a manőverezés. Az anya helyére belép a felnőtt lány, vagy akár a 80 fölötti nagymama, ha ő jobb állapotban van, mint a 65 éves férj. Aztán jönnek a szomszédok és csak legvégső esetben merül fel a szociális ellátórendszer.
Ez az oldala a gondozási munkának a járvány alatt sem változott?
Nagyon érdekes, hogy az idősek helyzetéről itthon csak az első hullámban kezdtünk el beszélni, s azóta alig kerül szóba. Pedig a gondozási piacnak már Magyarországon is egyre több szereplője van. Ahogy kimennek a magyar gondozók, úgy jönnek is be hozzánk. Nemcsak a határmenti területekről érkező gondozókra kell gondolni, hanem azokra a nyugati államokból ide települő nyugdíjasokra is, akik nálunk telepednek le, s egy idő után maguk is gondozásra szorulhatnak.
