Füst Milán klasszikus regénye, A feleségem története, mint a féltékenység-elemzés legpoétikusabb irodalmi alkotása túl van a világ meghódításán. Enyedi Ildikó most régi vágyát valósította meg: megfilmesítette a megfilmesíthetetlent. Zsigerből, érzékenyen, érzelmekkel teli és a gigaprodukciókat jellemző profizmussal. Hogy ezek hogyan hozhatók össze? Elképesztő nehezen, ez pedig a tegnap Cannes-ban lapzártánk után debütált produkcióból is kiderül, melyet fokozott érdeklődés mellett mutattak be. (A filmet tudósítónk a gála előtti sajtóvetítésen látta – a szerk.) Azaz, napok óta mindenki erről beszélt, a magyar film volt az egyik slágermű, mellyel kapcsolatosan nagy elvárások voltak.
Az adaptáció autentikussága terén mindent megtett Enyedi Ildikó: a holland hajóskapitányt, Jakob Störrt holland színész, Gijs Naber alakítja, imádott feleségét pedig a francia filmcsillag, Léa Seydoux. Az 1920-as évek megidézésében, atmoszférában, látványvilágban makulátlan a produkció. Nem lehet szó nélkül elmenni Rév Marcell kameramunkája mellett, a mű csodálatok kompozíciók láncolata. Ha csak, mint mozgóképet szeretnénk élvezni, megtehetjük: csodálatos városképek (Párizs és Hamburg, de a szemfülesek budapesti helyszíneket is kiszúrhatnak). Érdekes és egyben izgalmas vizualitás ez, hiszen egy ilyen drága produkciónál adott az a nyelv, amit „meg kell lépni”, ezt a kihívást pedig Enyedi nagy magabiztossággal vette. Füst Milán művét azonban nem azért tartja nyilván a világirodalom, mert közhelyes volna: szerelemről, és annak toxikus mellékhatásáról, a féltékenységről szóló csodálatos írásmű, melynek képes a legbelső érzéseinkről szólni.
Ennek megfelelően ezt a művet tényleg nem lehet, úgymond általánosan megfilmesíteni. Ahogy olvassuk a művet, a mozgóképes verzió maximum egy olvasat lehet, így az Enyedi-féle verzióhoz mindenféleképpen emocionális nyitottság szükségeltetik. Azaz, ha úgy tetszik: a néző vagy elfogadja az ő olvasatáét, vagy nem – esetleg vitába is szállhat a látottakkal. Egyértelmű azonban, hogy a rendező célja nem egy harsány, túl impulzív alkotás volt, sokkal inkább az intim pillanatok érdeklik. Kiemel részeket az irodalmi alapból, és amit igazán jelentősnek érzett, bekerült a filmbe. Ennek ellenére ne gondoljuk azt, hogy nem ad teret Enyedi Ildikó az alkotótársaknak, és főleg két főszereplőjének. Gijs Naber igen egyedi Störr kapitány lett, aki játékában gyönyörű ívet jár be a fafejű matróz és a féltékenység skrupulusától szenvedő, sérülékeny férfi figurájának megalkotásában, noha csak stációkban tudott lépni – lévén, hogy a jelentek közötti tér és idő igen szabatosan van kezelve. Léa Seydoux, mint minden filmjében, hozza az enigmatikus szexepiljét, nincsenek nagy kilengései, mint Nabernek, de talán pont ezzel tudja bizonytalanságban tartani a nézőt.
Mindenképpen jelentős lépés Enyedi Ildikó életművében egy ekkora volumenű alkotás, mint ahogy az egész magyar filmiparban is ritka az efféle ambiciózus vállalás, mely egyben kultúránk nemzetköziségét és nyitottságát hirdeti. Erre pedig itt és most büszkék lehetünk. Lehet, azonban, hogy másképp képzeljük el Füst Milán regényében megfogalmazott életpillanatokat? Egy olvasattal akkor is gazdagabbak lettünk.
