A kezdetek és a Búcsúszimfónia
Radnóti Zsuzsa dramaturg
– 1983-ban nagyon keresett volt az újságárusoknál a Mozgó Világ júniusi száma, benne Arthur Koestler József Attiláról szóló posztumusz írása, a másik megjelenés pedig Esterházy Péter Daisy című operalibrettója, amelyet első színpadi játékaként Jeney Zoltán zeneszerző felkérésére írt. A játékból opera nem lett, igazi színházi előadás sem, pedig benne már szinte teljes vértezetben megszólal a senkihez sem hasonlítható esterházys dialógusok stílusvilága. Nem csoda, hogy opera nem lett belőle, mert Jeney Zoltán zenéje mellé nem fért volna el ez a nyelvi bravúrokkal teli mondatok önálló teret kérő világa. Mikor elolvastam, lelkesen felhívtam Pétert, találkoztunk, és kértem, írjon darabot a Vígszínháznak. Ez a csupasz kérés egy egyszerű dramaturgtól nyilván jólesett neki, de persze ennek nem volt elég felhajtóereje ahhoz, hogy nekiálljon darabot írni. Potom tíz évet kellett rá várni, de a helyzet megérett a színházzal való találkozásra.
– 1993-ban kezdődött a Vígszínház rekonstrukciója Marton László vezetésével, és ebből az alkalomból lehetőségünk volt meghirdetni egy pénzdíjas drámapályázatot, amire Péter bejelentkezett, és megírta a Búcsúszimfóniát. Az egyedi dialógusvilág és a történeten erősen átsugárzó személyes családtörténet, a széttöredezett, illetve pontosabban a történetek töredékekből összeálló szerkezet már előhírnöke volt a későbbi érett Esterházy-opusoknak. A bemutató a Házi Színpadon zajlott, Zsótér Sándor rendezésében. Az azóta napvilágra került, édesapjáról szóló tények új fénybe vonják az akkori olvasatban még nem tudott, csak valahol a mélyben már lappangó, de még az író számára is csak megérzett sejtéseket. Egy újbóli előadás hangvétele sok szempontból más lehetne, mint az akkorié volt. Többletjelentéssel gazdagodhatna az azóta megtudott tények hatására, és a színháziak is már talán többet megéreznek az ő unikális mesélési technikájából, a töredékmondatokból – ahogy ő nevezte a Búcsúszimfónia előszavának záró soraiban: „…sok a töredékmondat, ezek többször úgynevezett (én nevezem úgy) emeletes mondatok,
olyan
olyan mintha
olyan mintha többször
nekifutnánk (mintha most fogalmaznánk), ami a félreértelmezéseknek tág lehetőségét adja, elvileg azért, hogy rátaláljunk egyre. Többnyire későn.”
A kékszakállú magyar hangja
Bezerédi Zoltán színművész
Így dedikálta a színész példányát Esterházy, aki évekig mondta a Katonában A kékszakállú herceg csodálatos életét. De nem ez volt első találkozása Esterházy-szöveggel. Negyedéves főiskolás volt, amikor 1979-ben a kezébe nyomta a Csokonai Művelődési Ház igazgatója, Tóth Lajos a még kevéssé ismert szerző két művét, az épp akkor megjelent Termelési-regényt és a Fancsikó és Pintát, azzal, hogy hozzon létre belőle egy felolvasóestet. Bezerédi összefűzte a kettőt, és meglepetésére a teremben 150 kíváncsi néző várta. Az estet Esterházy Péter nem látta, csak Esterházy édesanyja. Személyesen egy Katona József Színház-beli Mrożek-előadás révén találkoztak évekkel később.
A kékszakállú herceg csodálatos életét Bezerédi már Kaposváron elő akarta adni, akkor tervét az élet elsodorta, több évvel később, Budapesten valósította meg, 2004-ben a Katona Sufnijának megnyitásakor, amikor Zsámbéki Gábor szabad kezet adott a színészeknek az új játszóhely felavatásához. 37-38 perces előadás született és Bán Jánossal közösen lépett fel vele, aki Tar Sándor Túlélési gyakorlatokját adta elő. Rekordszámban, 70-szer ment az előadás a Sufniban, ám azóta is időről időre fellép vele, évente 3-4-szer adja elő. Például Fischer Iván lakásszínházában, vagy legközelebb július 22-én, a Zeneakadémia Bartók-estjén. Esterházy Péter halála után pedig már új kontextusba került az est.
„Igényes irodalmat mindig nehéz mondani és tanulni” – mondja Bezerédi. Amikor számít a nyelvi játékosság és a szöveg zeneisége, ami következtében egy szótag, egy szórend is már borítja a ritmust, és számít egy szó dőlt betűs szedése, ami kétértelmű árnyalatot ad a szónak, ott rendkívül precízen lehet csak mondani a szöveget, és még stilisztikailag kijavítani sem lehet. Figyelmeztette is egyszer egy akkor-amikor sorrend cseréjére Esterházy, de inkább a felesége, Gitta asszony jelezte a nüansznyi eltéréseket. Esterházy Péter elegánsan hallgatott az est után, meséli Bezerédi, kritika, elemzés helyett baráti sörözésre hívta inkább.
„A nívós szövegek azonban nemcsak nehézséget jelentenek, mindig vissza is hatnak, feltöltenek és mágneses delejező erejük van” – vallja Bezerédi. A nézők visszajelzése alapján pedig az est után jobban élvezik a szövegeket, mert segíti őket az akusztikai hatás. A konkrét utalások történelmi eseményekre és a németes nyelvkultúra (hisz az új generációknál már az angol dominál), azonban nem kedvez ezeknek a szövegeknek. Bezerédi úgy érzi, sajnos kezd kimenni alóluk az idő, mert már nem mindenkinek jelent bármit is Kádár János és Brezsnyev csókja, vagy tudja, ki Danilo Kiš. „Rafinált szép monstrum A kékszakállú, de már nem mindig ül a befogadó félnél” – mondja.
Ettől függetlenül most is nagy hatással van rá Esterházy szövege és vágy van benne, hogy megszólaltassa, akár egy zenész vágyik egy-egy zenemű eljátszására. A mai napig küldetésének is tekinti, hogy minél több emberhez eljuttassa.
Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk
Vidovszky György rendező, drámatanár
– Esterházy Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk című kisregényével foglalkoztunk két különböző színészvizsga-előadás apropóján. Mivel tudtuk, hogy nem kerül repertoárra, nagyközönség elé az előadás, rendkívül szabadon dolgozhattunk a szöveggel, kedvünkre szemezgettünk belőle, felborítottuk a szerkezetét, részeket ismételtünk, sőt sokszor inkább úgy kezeltük a szavakat, mintha hangjegyek volnának. Annyira erős volt az alapanyag, hogy megengedte ezt a zabolátlan játékosságot. Szinte akármelyik részhez nyúltunk, áradt belőle a drámaiság, miközben a szöveg elemeltsége költői megoldásokra inspirált minket.
Nem emlékszem nehézségre, hacsak azt nem számítom ide, hogy nagyon pontos, szó szerinti elemzést kívánt minden részlet: első szinten azért, hogy egyáltalán értsük a szavakat, mondatokat, aztán pedig, hogy ezt a kibogozott értelmezést magunkévá, könnyeddé, természetessé tegyük és úgy adjuk át a nézőnek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy tizenhetedik századi magyar nyelven mesélünk el egy kortárs történetet. Ráadásul úgy, hogy nincsenek dialógusok. A színészhallgatók emlékeim szerint könnyen vették ezt az akadályt. Sőt az archaikus szöveg stílusjátéka őszintébbé, felszabadultabbá tette őket a jelenetekben, hiszen végig ott vibrált a régi és modern sajátos kevercse, a stilizált és a brutálisan szoció összefonódása. Vagyis távolról sem tudtak sematikus megoldásokra hagyatkozni, instant érzéseket megmutatni. A szöveggel és annak értelmével kellett foglalkozniuk. Esterházy szövege tehát – látszólag ellentmondásos módon – a felszabadultság mellett egyfajta szigorúságot, tartást is ránk kényszerített.
Személyesen soha nem volt módom beszélgetni vele, bár sok rendezvényen „futottunk össze”, soha nem volt kellő bátorságom megszólítani őt. Egyszerűen kevésnek éreztem magam egy vele való diskurzushoz. Úgyhogy egyoldalú maradt ez a párbeszéd: én olvastam, hallgattam őt, és így választ kaptam a soha meg nem fogalmazott, soha fel nem tett kérdéseimre. Sőt, a „válaszaiban” rejlő kérdések, „kérdéseim” miatt úgy éreztem, néha még fel is növök hozzá.
Mám rada – Hrabal könyve
Grisnik Petra színművész
– Igyekszem úgy csinálni, hogy ne maradjon „mi lett volna, ha”.
Mégis, ha rád gondolok, Péter, mindig csak ez jut eszembe. Mi lett volna, ha akkor, amikor először egy légtérben voltunk, én nem állok földbe gyökerezett lábakkal, nem gondolok arra, hogy ilyet csak egy őrült tizenhat éves tenne, hanem simán csak odaszaladok, derékig pirulok, és bevallom, hogy én egy ún. rajongó vagyok, és nagyon szeretlek.
Ehelyett néztem, ahogy elsétálsz.
Mi lett volna, ha képes vagyok elmondani neked rendesen, hogy a Hrabal könyve nem egy monodráma lesz, hanem csak arról álmodom, hogy hangosan kimondhassam ezeket a mondatokat, amióta csak megláttam őket. Hogy nem is tudtam, hogy ezért akartam színész lenni, hogy belenézhessek idegen emberek szemébe, és ezeket a mondatokat mondhassam nekik. És hogy ilyet soha korábban nem éreztem. De amikor nagy döcögve elhadartam, hogy szeretnék valamit kezdeni a szövegeddel, te megfogtad a kezem, és azt mondtad, hogy bármit, persze, és nem is tudom elképzelni, micsoda öröm ez neked, mert végső soron én annyi idős vagyok, mint ez a regényed.
A magamról és a világról alkotott egész képemet változtatták meg azok a hetek, hónapok, amiket a Hrabal könyve bűvöletében töltöttem, és még ezt sem tudtam rendesen megköszönni.
Csak néztem, ahogy elsétálsz.
Mi lett volna, ha a premier napján mégis tudsz maradni, és nem mondod udvariasan, hogy nem vagy valami jól, ne haragudjak. Akkor nem azzal kezdtem volna azt az estét, és az azutániak mindegyikét, hogy arra gondolok, most kell nagyon jól, mert a következőn már biztosan ott leszel, és annak kell majd a legeslegjobbnak lennie.
De a járdán állva néztem a hátad, amíg be nem fordultál a sarkon, amikor elsétáltál.
Nem lenne semmi. Másképp.
Mert egyetlenegyet kérdeztél. Hogy mi lesz az utolsó mondat.
És akkor kimondhattam.
És ez volt az utolsó szó, amit váltottunk.
Azóta igyekszem úgy csinálni, hogy minél többször mondjam.
„Ami kimarad, az is minden.
Mám rada. Szeretem.”
