Kemény ütéseket váltott az elmúlt hetekben egymással az izraeli és a lengyel kormány. Az ok: a szejm június 24-én nagy többséggel módosította a közigazgatási eljárásjogi kódexet. A módosítással harminc évre korlátozták a közigazgatási határozatok elleni fellebbezés idejét. Ezt a szejmnek azért kellett megtennie – állítják – mert egy hat évvel korábbi alkotmánybírósági döntés erre kötelezte a parlamentet. Az akkori alkotmánybíróság úgy vélte, ha nem korlátozzák a fellebbezési időt, úgy csorbulhatnak emberek és intézmények jogai, jogbizonytalanság alakulhat ki. Például valaha államosítottak egy gazdátlannak minősített házat, majd azt eladták valakinek. Később azonban felbukkant az egykori tulajdonos, vagy annak rokona, s magának követelte az ingatlant. A háború, népirtás és rendszerváltások által sújtott Lengyelországban sok ilyen ügy lehetséges. A törvény megszavazásával szinte egy időben hangosan tiltakozott a törvénymódosítás miatt Jair Lapid izraeli külügyminiszter. Azt mondta, a lengyel lépés sérti a vészkorszak túlélőit és az áldozatok leszármazottait, megfosztja őket attól, hogy visszakapják, ami a családjuké volt.
Izrael két és fél éve már megvívott egy hasonló csatát a jobboldali lengyel rendszerrel. Akkor kifejezetten emlékezetpolitikai ügyben. A lengyel kormánypárt, a PiS olyan szabályozást akart bevezetni, amely szerint bűncselekmény, ha valaki a Lengyelország területén működött náci koncentrációs és haláltáborokat lengyelnek nevezi, s egyáltalán azt is üldözendőnek nyilvánították volna, ha bárki (például újságíró, vagy kutató) a lengyelséget a náci népirtásban bűnrészesnek állítja. Ezt a törvényt a lengyelek – nemzetközi, de főként amerikai nyomásra – kénytelenek voltak gyakorlatilag visszavonni. Amerika nem csak a történelmi kutatás ügyében állt Izrael mellé, hasonlóan tettek a vagyonjogi vitában is. A kongresszus törvényt is hozott, amelyben a kormányt kötelezi, hogy járjon el a holokauszt-túlélők és leszármazottaik vagyonjogi igazságtétele ügyében.
Nem találtam adatokat arról, hány túlélő és leszármazott pereskedne a mai napig egykori lengyelországi tulajdonáért. Túl sokan nem lehetnek, miközben a hárommillió elpusztított lengyel zsidó után biztosan sok kisajátított, elbirtokolt ház, föld, telek maradhatott. Egykori varsói ismerősünk, aki hangsúlyozta, hogy ő nem antiszemita, sokszor emlegette, hogy a zsidók azt mondták: a mi házaink, a ti utcáitok. Varsót a németek földig rombolták, de sok más városban a bejárati kapufélfán látható lukak emlékeztetnek rá: a tulajdonos a mózesi parancsot követve mezuzát rakott otthona bejáratára. Ezek kis tokok, néha díszesek, amelyekben bibliai szövegrészletek rejlenek. A lengyel sajtóban néha arról írnak, hogy léteznek erre szakosodott ügyvédi irodák, amelyek találnak örököst a nagyértékű és vitatott ingatlanokhoz. Némelyek minden restitúciós ügyet csalásnak, „vad reprivatizációnak” minősítenek.
Ez az egész történet újra felszította az indulatokat. És a félelmeket.
A lengyelek között lehetnek olyanok, akik valóban olyan házban, telken élnek, amelynek a tulajdonjoga esetleg megtámadható. Lehet, hogy a réges-régi tulajdonos zsidó volt, de lehet, hogy német, vagy kitelepített ruszin paraszt. Sokkal, de sokkal többen lehetnek, akik nem személyükben, hanem lengyelségükben érzik veszélyeztetve magukat. Úgy nevelődtek ők és apáik, hogy a lengyelek áldozatok voltak, nem elkövetők. Amikor pedig előjönnek ezekkel a történetekkel, és arra emlékeztetik őket, hogyan irtotta ki több lengyel falu, kisváros a velük élő zsidó szomszédokat 1941 nyarán - felháborodnak és tagadják a történteket. Most nyolcvan éve, hogy gyilkos pogromok történtek Jedwabnéban és más településeken. Amióta a jelenlegi kormányzat van hatalmon Lengyelországban, módszeresen felszámolná azokat a hazai tudományos műhelyeket, ahol a vészkorszakkal foglalkoznak. A kormánypárt emberei pereket indítanak olyan kutatók ellen, akik feltárták azokat az eseteket, amikor bujkáló zsidókat öltek, vagy feladták őket a náciknak lengyel parasztok, a rendőrség tagjai. Vagy a nacionalista fegyveres csoportok, amelyeknek ma kultusza van Lengyelországban.
A lengyel kormánypárt és a kormány felelősei azonnal visszavágtak. Izraelt és a „zsidókat” vádolták jogtalan és indokolatlan követelésekkel, azzal, hogy a németekkel kollaborálva támadják Lengyelországot. Azonnal elővették a korábbi követelést, hogy fizessen Németország kártérítést Lengyelországnak a háborús pusztításért. A miniszterelnök azt mondta, hogy egy garast sem adnak a németek okozta pusztítás kárpótlására. Az Összlengyel Ifjúság nevű szélső nacionalista szervezet egy tonna sittet szórt az izraeli nagykövetség elé, s rátettek egy feliratot: Íme a ti vagyonotok! Mikor ezt írom, még tart a jobboldal, a szélső- és a még szélsőbb jobboldal közötti versengés abban, ki tudja jobban felsrófolni a nemzeti dühöt és félelmeket.
Az esetleíráshoz tartozik, hogy a lengyel liberális és baloldali ellenzék képtelen megnyilatkozni ebben a méltatlan vitában. Szerintem félnek, hogy hazafiatlannak, német- és zsidó-bérencnek címkézik őket. Vagy, racionalista módon úgy vélekednek: nem avatkoznak bele az értelmetlen szimbolikus vitába arról, hogy ki kinek mennyivel tartozik a már történelemmé vált pusztításért.
Ez tehát nem annyira vagyonjogi, mint emlékezetpolitikai vita. Lengyelországban most egy jobboldali konzervatív párt (a Jog és Igazságosság: PiS) van hatalmon. Olyan nemzetképet hirdetnek, tesznek iskolai programmá, amelyben nem lehetnek „rossz lengyelek”. Az árulók, a kollaboránsok, azok, akik kiszolgálták a németeket, akik egy kiló cukorért árulták el a bujkálókat, azok biztos idegenek voltak, illetve ilyen rossz lengyelek nem is léteztek – hirdetik. Az etnonacionalista ideológia a történelmi tényeket támadásként fogadja, azonnal agresszióba kezd.
Ha elkülönülnek – azért, ha beolvadnak – azért. Ha vallásos fanatikusok, ha ateista forradalmárok, ha tőkések, ha kommunisták, ha kiszolgáltatott páriák, vagy ha erős hadigépezetük van, mint Izraelnek. Egyébként a tapasztalat azt mutatja, hogy bárki lehet zsidó, ha egy rezsimnek "zsidóigénye" van. A hatvanas években a nyugat-német állam a náci bűnök és rablások egy részéért kártérítést fizetett a magyarországi túlélőknek. Több családi vitát hallgattam végig. Volt, aki azt mondta: fizessenek, miért hagynánk náluk akár egy fillért is, amire szükségünk lenne. A többség - úgy emlékszem – azt mondta, nem fizethetik meg, amit tettek velünk, nem kell a pénzük. (Aki mégis igényelte, az kapott valami megalázóan kevés pénzt, a kárpótlás nagy részét lenyelte a szocialista magyar állam.)
Ennyi évtizeddel a náci és más bűnök után még mindig a jóvátételről és az elviselt szenvedés áráról folyik a vita. Ha ez így folytatódik, akkor soha nem kászálódunk ki a történelemből. Pedig ideje lenne.
