Sziklás egység

Többektől olvastam, hogy életük legnagyobb futballélménye a magyar–francia 1-1.

Nekem az 1966-os magyar–brazil az. Egyaránt nyolc világ- és Európa-bajnokságról, magánszámításom szerint 258 magyar válogatott találkozóról, s meg nem mondom, hány bajnoki, valamint hazai és nemzetközi kupamérkőzésről tudósíthattam a helyszínről, ám azt a liverpooli meccset, amelyet egy balatonszemesi üdülő tévéjén láttam kölyökként, semmi sem múlhatta felül.

Az ellenfél úgy lépett fel 1966. július 15-én Liverpoolban, hogy 1954. június 26. óta nem kapott ki vb-meccsen. Tizenkét évvel korábban a magyar válogatott győzte le 4:2-re Bernben. A korántsem tucatperiódusban a brazilok kétszer nyertek aranyérmet, a világbajnokságok mérkőzésein tízszer győztek, két alkalommal döntetlent értek el, bevágtak harminc gólt és kaptak kilencet. A trükkök mennyiségéről nem maradtak fenn adatok, mert a FIFA apparátusában nem ismerték Pataki Ferencet, aki híven jegyezni tudta volna a csillagászati számokat...

A Mersey partján ebben az összetételben vonult fel a brazil válogatott: Gilmar (Santos) – Djalma Santos (Palmeiras), Bellini (Sao Paulo FC), Altair (Fluminense), Paulo Henrique (Flamengo) – Gerson (Botafogo), Lima (Santos) – Garrincha (Corinthians), Alcindo (Gremio), Tostao (Cruzeiro), Jairzinho (Botafogo). Pelét nem akarták játszatni, mert „szétrúgták” a bolgárok elleni meccsen, amelyen ő és Garrincha is bevarrt egy szabadrúgást, ám nélküle is négy világbajnok volt a pályán meg további három, aki 1970-ben lett vb-aranyérmes. S a kispadon ült három másik szupersztár a Santosból: Orlando, Zito, illetve Edu, két korábbi és egy leendő világbajnok.

Lehet mondani, egészen jól álltak.

Szemben velük a vb legkülönösebb garnitúrája sorakozott. A magyar keret volt ugyanis az egyetlen, amelynek huszonkét játékosa közül négyet otthon hagyott a vezetés. „Budapesten készül” – szólt a hivatalos közlemény e kvartett valamennyi tagjáról. A gárda amúgy FTC, Újpest, Vasas vegyes volt, hiszen Mátrai Sándort, Rákosi Gyulát, Varga Zoltánt, Albert Flóriánt, Fenyvesi Mátét a Ferencvárosból, Szentmihályi Antalt, Káposzta Benőt, Sóvári Kálmánt, Bene Ferencet Újpestről, Mészöly Kálmánt, Mathesz Imrét, Molnár Dezsőt, Farkas Jánost Angyalföldről válogatta be Baróti Lajos szövetségi kapitány, és hozzájuk jött a Magyarországon tartalékolt Géczi István (FTC), Ihász Kálmán, Puskás Lajos (mindkettő Vasas), Göröcs János (Újpest). Tizenhét futballista a huszonkettőből!

Ihászt utóbb kirendelte a vb-re Baróti, de nem vetette be, amiért a hátvéd ugyanúgy neheztelt a kapitányra, mint a ferencvárosi Novák Dezső, aki nagy jelentőségű szabadrúgásgólt szerzett az NDK elleni budapesti selejtezőn (3:2), de aztán a keretben sem kapott helyet.

Nem akármiről maradt le.

A 3:1-es magyar–brazil után a Liverpool Daily Post azt írta: „A »Mighty Magyars« (azaz a magyar óriások, utalás a londoni 6:3-ra – a szerk.) visszaállították az órát az 1950-es évekre.” (Amúgy Puskás Ferenc 1967. május 8-án, negyven esztendősen, szerepelt Liverpoolban egy jótékonysági meccsen.) Sepp Herberger, az NSZK 1954-ben világbajnok válogatottjának szakvezetője hasonlóképpen összegzett: „A brazilok csak az első félidőben tudtak ellenállni csodálatos napot kifogó vetélytársuknak. Ez a játék az ötvennégyes magyar válogatott teljesítményét idézte.” A Sporting Daily így emlékezett meg főcímében honfitársainkról: „Felejthetetlenek.” A The Observer szintén áradozva jelentette: „Hihetetlen este a csodálatos játék mintaszerű elemeivel, ügyességgel, szívvel, a megszerzett halhatatlanság tudatával.” A The Times megállapította: „A briliáns magyarok romba döntötték Brazíliát.”

Tudom még fokozni.

A világsajtóban röpködtek az afféle beszámolók, hogy „olyan színvonalas és izgalmas játék volt ez, amely világbajnoki döntőnek is beillett volna” vagy: „a magyar–brazil mérkőzés minden szempontból a labdarúgás csúcsát jelentette”. Gilmar ugyancsak kalapot emelt: „A magyarok csodálatosan játszottak, egy pillanatig sem lehet vitás, hogy megérdemelték a győzelmet.” Rupert Cornwell, a The Independent szakírója pedig még évtizedekkel később is így emlékezett: „Farkas János kapáslövése, mely megpecsételte a magyarok győzelmét a regnáló világbajnokok felett, minden idők legnagyobb góljainak egyike. Varázslatos volt, még most is megborzongok tőle.”

Nincs egyedül, kolléga.

Pusztán annyit tennék hozzá szíves engedelmével, hogy Bene Ferenc a harmadik percben a földre fektetett néhány nem kifejezetten ügyetlen brazilt, mielőtt a hálóba passzolt. Ezzel a bravúros szólógóllal aznap második tudott lenni, mert a prímet Farkas fenomenális kapáslövése vitte. Nem kevesen bámulták: a tétre menő gálameccset harminchét ország 400 millió tévénézője látta.

A Goodison Parkban 51 387 szurkoló tombolt, jó részük eksztázisban üvöltözte, hogy „Hungary, Hungary!” Angol pályán idegen csapatnak így még nem drukkoltak. Megérte mindjárt az év elején sorba állni. Január 7-én, pénteken már a pénztárnyitás első két órájában kétezren tolongtak a liverpooli jegyirodánál, amelyet másnap is ki kellett nyitni, noha szombatonként zárva tartott, de megint tömeg gyűlt össze a bejárata előtt. Pedig a legjobb ülőhelyre 8 fontért és 16 shillingért adták a belépőket, igaz, az állóhelyet meg lehetett úszni 1,10-ből.

A harmadik magyar gólt Mészöly lőtte tizenegyesből. „Mészöly Kálmán, minden bizalmunk benned van” – rebegte a mikrofonba Szepesi György, mivel a tóparti társaság őt hallgatta a rádióban, miközben a tévéről levette a hangot. A nagy szpíker nem kiáltozott, mint a második után – „nem félünk a Farkastól!” –, mert ő sem merte elhinni, hogy újra legyőzzük a brazilokat. Ám Mészöly minden teketória nélkül a jobb sarokba lőtt, de hát azt is kibírta, ha kiugrott a válla. Így történt a magyar–brazilon is. Baróti kétségbeesetten fogta a fejét, a Szőke Szikla azonban tudta, nincs akkora baj, ilyesmi máskor is előfordult, legföljebb nem folytatta utána felkötött karral a játékot.

A The Guardian néhány nappal korábban, a portugál–magyar 3:1 után így vélekedett: „A magyarok soha nem fogják megbocsátani maguknak az ezen az estén elvesztegetett lehetőségeket.” S valóban, már akkor is „brazil” formában futballozott a csapat, de a bemelegítésnél megsérülő Szentmihályi potyagólokat kapott, Albert három óriási gólhelyzetet hagyott ki – egyszer a kapufára fejelt – Bene, Farkas és Rákosi két-két ziccert szalasztott el, Mészöly pedig az üres kapu mellé lőtt.

Akkor aligha hitte, hogy a brazilok elleni mérkőzés másnapján mámorosan ünnepelheti huszonötödik születésnapját. Múlik az idő: Mészöly Kálmán tegnap lett nyolcvan éves.

Jelzem, azt a magyar–brazilt is pénteken játszották.