Az idei cannes-i fesztivál kapcsán azt biztosan ki lehet jelenteni: igen változatos programot rakott össze Thierry Frémaux fesztiváligazgató. A huszonnégy versenyfilm számos alkotói módszerrel, kulturális egyediséggel és társadalompolitikai kérdésfelvetéssel készült, és előtérbe kerültek az innovációt kereső alkotók. Ilyen az amerikai Sean Baker is, akinek a neve a fesztiválozók és szerzői művek kedvelői előtt jól ismert a Tangerine és A Florida-projekt kapcsán, de most került be először a cannes-i versenybe. Nem felfedezettként, hanem a tengerentúli indie kultúra legnagyobbjaként. Baker nem csak a művei stílusa miatt szerzői filmes, az alkotófolyamat kapcsán teremtett saját szabályai révén is: amikor megkezdte rendezői pályafutását, anyagi okok miatt vágta saját maga a filmjeit, most már nem tudja elképzelni, hogy ez idegen kezekbe kerüljön.
Baker igazi rendező a szó szoros értelmében: ahol lehet formálni a nyersanyagot, ő a főnök. De nemcsak emiatt tud igazán egyedi lenni: rettenetesen érdeklik a periférián lévő karakterek, azok emberi kapcsolatai. Nincs ez másként a Cannes-ban tomboló sikert elérő versenyfilmje, a Red Rocket esetében sem, amelyben Mickey (Simor Rex) Hollywoodból érkezik haza szülőhelyére, Texas-ba, ahol egy volt feleség és egy alapvetően ellenséges környezet várja. Mickey próbál újra beilleszkedni, de nem megy: húsz éve híres pornósztár, tisztességes munkát nem kap, így marad neki a fűvel való kereskedés. És marad az új tehetség/szerelem keresése, akit meg is talál mindjárt tizennyolc éves Strawberry (Suzanna Son) személyében.
Baker filmjeinek további érdekessége, hogy a mély és nyomasztó drámáktól fokozatosan eltávolodva egyre humorosabb arcukat mutatják meg, miközben mondanivalójuk továbbra is mély – így van ez a Red Rocket esetében is. A rendező mestere annak, hogy egy alapból lenézett figurát is szerethessünk, együtt érezzünk vele – a tolerancia mellett ennél nagyobb kiállást ma nem igazán lehet tenni. Baker esetében mindez természetesen adódik, nincs fogcsikorgatva beszuszakolt bombasztikus odamondás. A csoda könnyen jön – ebben most nem kis szerepe volt a Mickey-t alakító Simon Rexnek. Rex simán a fesztivál legnagyobb színészi alakítását nyújtotta – Baker nyilván az ex-modell és rapperből lett színészre kódolta a szerepet.
Cannes másik nagy szenzációja a Nyers című filmjével ismertté vált francia Julia Ducournau új alkotása, a Titane, amelynek provokatív képsorai nyomán körülbelül kétszázan otthagyták a világpremiert, de a több mint kétezer néző, aki maradt, a végén tombolt örömében. Nem csoda, Ducournau stílusa olyan, mintha a korai David Cronenberg-alkotásokat megfejelte volna a Halálos iramban sorozat túlpörgetett világával. A film központi karaktere, Alexia (Agathe Rousselle) gyerekkorában autóbalesetet szenved és ekkor kerül titán a koponyájába. A sérült gyermeket az apja innentől fogva levegőnek nézi, ez a trauma egyenesen vezet a személyiség sérüléséhez – Alexiából pszichopata sorozatgyilkos lesz.
Az egyetlen menekülése, hogy kiadja magát egy még gyerekkorában eltűnt férfinak, akinek az apja, Vincent (Vincent Lindon francia szupersztár) tanúsítja, hogy ő az. A férfi, aki egy szteroidokon élő kiöregedett tűzoltó, persze tudja, hogy valami nem stimmel, de ő apa akar lenni, bármi áron. Mindegy, kié. Még azt is elfogadja, hogy a „fia” az álruha alatt terhes és nyilvánvaló, hogy valamiféle biológiai titán-emberi test hibrid van úton. Ducournau nem megy a szomszédba az abszurditás terén, a Rolad Dahl-féle meghökkentő mesék és a Black Mirror epizódok a Titane-hoz képes matinénak tűnnek, pedig csak egy bizarr mesét kapunk a feltétel nélküli szeretetről.
