Ráday Mihály halálára

Nézze! Maga is látja? El akarják vinni azt a telefonfülkét! – mondta a Ráday, és esküszöm, behúzta az Andrássy út közepén a kéziféket, kiszállt, és ordítozott egy kicsit a rémült munkásokkal. Aztán nem vitték el.

Ilyen ember volt: nem szónokolt, nem petíciózott, hanem cselekedett. Akkor, a kilencvenes évek elején, amikor a fenti eset történt, ráadásul történetesen ismertebb is, mint a miniszterelnök. Az arcát, a hangját rögvest azonosította mindenki, aztán – pozíciótól függően – autogramot kért tőle, vagy fülét-farkát behúzva menekült a haragja elől. Ővele végigmenni a Váci utcán egyrészt nagy türelmet igényelt, másrészt végtelenül szórakoztató program volt: minden második ember odalépett hozzá, mesélt valamit egy házról, egy kandeláberről, egy veszélyben lévő régi liftről, vagy csak a családjáról. Mert hát Ráday Mihály valahogy a közös múltunk őrzője is volt. Az volt a dolga, hogy mindünk helyett emlékezzen.

Van olyan, hogy valaki teljes életet él? Ha igen, ő volt az. Kitanulta az operatőr mesterséget, a Magyar Televízió legendás korszakában dolgozott kultikus filmeken; közben pedig megindította saját műsorát, az Unokáink sem fogját látni…-t, ahol egyszerűen rányitotta az ország szemét arra, amiről addig nem sok szó esett: hogy ami régi, ami használható, az egyben érték, nem kell feltétlenül elpusztítani. Mert hát közben művészettörténész is volt, rendes bölcsész, aki tételesen megtanulta mindazt, amit aztán a kellő pillanatban a nemtörődöm tanácsiak és IKV-sok mellének szegezett.

A rendszerváltás után eljött az ő ideje: a fővárosi önkormányzat testületeiben, majd országgyűlési képviselőként végre döntéshozó pozícióba került. És soha nem az elmélet, mindig a gyakorlat vezérelte: hol kell segíteni, közbelépni, közvetíteni, figyelmet felhívni. Igen, közben nem volt „könnyű” ember, de hát melyik elhivatott polgártásunk az? A legjellemzőbb talán az a buzgalom, ahogy évtizedeken át a 48-as honvéd Kovács J. sírjánál szervezett „alternatív” március 15-éket a barátaival, a kissvábhegyi dűlőben: nem hagyta feledésbe merülni a rég halott közkatonát, és közben tett róla, hogy a hozzá közel állók, a vele hasonlóan gondolkodók együtt legyenek, beszélgessenek, összetartsanak.

Alig egy hónapja, pár nappal a 79. születésnapja után lett Budapest díszpolgára. Szép és ijesztő gesztus volt ez Budapest vezetésétől, mert már sugallta, hogy nagy a baj, és felvetette a kérdést: hogy lehet, hogy csak most? De legalább megtörtént, és szívből reméljük, hogy örömet szerzett neki. Elmondhatatlanul fog hiányozni erről a mai Magyarországról.