Nem kell már sokáig várni a kormányzati közleményre, miszerint a mohácsi csatában sem szenvedtünk vereséget. E képtelenségnek tűnő gondolat akkor kísértett meg, amikor labdarúgó válogatottunk sikeres Európa-bajnoki szerepléséről olvashattunk a szolgasajtóban.
Az egyszerűség kedvéért mindössze két tükörben javaslom a vizsgálódást. A rózsaszín keretű, nagyítós azt mutatja, hogy két futballnagyhatalom (Németország és Franciaország) nem volt képes legyőzni bennünket. Igaz, a későbbiek során kiderült, hogy e korábban kimagasló játékerőt képviselő együttesek már nem a régiek, megkoptak, hisz csak a legjobb tizenhatig jutottak el. A hagyományos, a valóságot korrekten visszaadó, a tényekkel élesebben szembesítő másik foncsorozott üveglap pedig azt láttatja, hogy a mostanság szerényebb labdarúgó státuszú Portugália ellen teljesen esélytelennek bizonyultunk. Csoportunkban ugyan utolsók lettünk két ponttal, de a más ellenfelekkel viaskodó Törökország nullás, Lengyelország egypontos „teljesítményét” meghaladtuk. Ám két hazai mérkőzés ellenére a körmérkőzéses szakaszból való továbbjutás meghaladta az erőnket.
Miközben folytathatta a játékot – maradjunk méretünk közelében – Ausztria, Csehország, Horvátország, Belgium, Svédország és Dánia. E hazánk felénél kisebb, a hatmilliós népességet sem meghaladó ország csapata majdnem a döntőig menetelt. Királynői instrukciók, udvari stadion, utánpótlás akadémiák, tao, külhoni szakvezető, kormányzati hátszél, a sportág politikai bekebelezése, megszállása nélkül.
Mielőtt azt a megjegyzést tennék, hogy némi szerencsével ilyesmi egyszer-egyszer bárkinek összejöhet, hadd említsem meg, hogy a dán válogatott nem csak most vitézkedett. Harminc évvel ezelőtt Európa-bajnok, 1995-ben Konföderációs Kupa győztes volt. 1998-ban a világbajnokságon a negyeddöntőben estek ki a brazilok ellen. Most pedig bronzéremmel térhettek haza a részben budapesti rendezésű Eb-ről. A mieink három évtizedes szaldója egy nyolcaddöntő a 2016-os kontinens bajnokságon, amelyet 0-4-es katasztrófával zártunk a belgák ellen. Először nekem is hihetetlennek tűnt, ezért kétszer is utána számoltam: a dán válogatott keretben 19 olyan labdarúgó neve volt olvasható, akik az európai öt topbajnokságban (német, angol, olasz, francia, spanyol) szerepelnek. Nálunk négyet találtam, nagyvonalúan beszámítva a magyar utánpótlás neveléstől mentes Orbán Willit is. Kell-e még további magyarázat?
A Napnál is világosabb, hogy a lassan tizenkét éves múltra visszatekintő, a magyar labdarúgás fejlesztésére kigondolt program fabatkát sem ér, viszont nagyon sokba került. Az elsőként feltoluló kérdés, hogy a koncepcióban, a gyakorlatban, másként is fogalmazva: a szakmai munkában avagy a vezetésben keresendő a probléma gyökere? Kérdéssel is megválaszolható a dilemma. Hány magyar edzőt és labdarúgót szerződtettek az elmúlt évtizedben a már említett topbajnokságokban? Összevetve mondjuk a hozzánk hasonló méretű, labdarúgó kultúrájú Portugáliával. A horvát példával már elő sem merek rukkolni… Klubcsapataink nemzetközi kupákban felmutatott eredményessége sem bírja el az összehasonlítást számos szomszédunkkal, amelyek megközelítőleg sem részesülnek a miénkhez hasonló, a költségvetést alaposan megcsapoló kedvezésekben, támogatásokban.
Nem sok jóval biztatnak bennünket a jövőt illetően korosztályos válogatott csapataink sem. Itt főleg a tendencia az ijesztő. Minél közelebb van a korosztály a felnőttekhez, annál gyengébb az eredményessége. Csak illusztrációként: az U 17-es, 18-as, 19-es és 21-es korosztályos válogatottunk az idén eddig összesen nyolc mérkőzést játszott. Mindössze egyetlen győzelem sikeredett a 18-asoknál Románia ellen. Huszonegyéveseink három vereségükkel, 2-11-es gólkülönbségükkel előre vetítették a felnőtt korukban várhatót. Az európai élvonalhoz való felzárkózásunk esélyeit illetően sokat mond a holland ifik elleni 1-6, továbbá a németektől elszenvedett 3-0-ás vereség.
Továbbra is így és velük?