műtárgyak;műkincskereskedelem;illegális műkincs;

Pissarro  - La cueillette des pois

- A nizzai Savoyban koppant a kalapács

Morális kötelezettségeket emlegetnek azok, akiknek lehetőségük lenne a háború alatt elkonfiskált műtárgyak sorsának rendezésére, de a felelősséget inkább a bíróságokra testálják. A jogalkotók viszont adósak az egyértelmű útmutatással, így tengeren innen és túl is azon vitatkoznak, kinek joga az ítélkezés, és hogy perbe hívhatók-e kormányok, vagy azon intézmények, amelyek a közgyűjteményekben eldugott családi értékeket tűzzel-vassal próbálják megvédeni eredeti tulajdonosaiktól. Ráadásul a perek már azt megelőzően évtizedekig húzódnak, hogy egyáltalán rátérnének az érdemi tárgyalásra, miközben a szereplők szép lassan kihalnak. Kilencvenes éveiket taposó ifjoncok harcolnak hatalommal, joggal, kapzsisággal és kincseket féltő múzeumokkal. Ők a dédunokák, akik kevés dokumentumra, inkább csak megérzéseikre, a kibeszéletlen történetekre hagyatkozhatnak, de rajtuk a láthatatlan teher: bizonyítani akarják, hogy a felmenők szenvedései, erőfeszítései nem voltak hiábavalók. Nem adják fel.

Léone Meyer, Franciaország 9. leggazdagabb asszonya a közeli napokban feladta, hogy számára megnyugtatóan rendeződjön egy Pissarro festmény sorsa. A „La bergère rentrant ses moutons” (Birkáit hazaterelő pásztorleány) még a Musée d’Orsay falán lóg, jogos tulajdonosa, Léone Meyer pedig egészen a közelmúltig azt szerette volna, hogy maradjon is ott, ám a képet a napokban útnak indítják Amerikába. A festmény Raoul Meyer, a Galeries Lafayette igazgatójának tulajdona volt, aki egy széfben helyezte el a háború alatt. A széfet a megszállók kifosztották, a Pissarro-kép többször megfordult a piacon, majd egy amerikai gyűjtő házaspárnál, Aaron és Clara Weitzenhoffernél kötött ki, akik végrendeletükben 2000-ben az Oklahoma Egyetem múzeumára hagyták. Raoul Meyer 1951-ben Genfben rábukkant a képre, de a svájci bíróság elhajtotta, mondván, kifutott a reklamációs időből. Fogadott lánya, Léone Meyer az interneten talált rá a festményre, és 2013-ban kérte is visszaadását. 2016-ban, bírósági ítéletet követően megállapodás született a restitúcióról, azzal a kikötéssel, hogy öt évig a Musée d’Orsay-ben, utána pedig háromévenkénti rotációban az oklahomai intézményben, illetve Franciaországban állítsák ki Pissarro művét. Tavaly Léone Meyer ki akart lépni az egyezségből, pert indított Párizsban és Amerikában a kép végleges párizsi elhelyezéséért. A francia bíróság úgy ítélte meg, az oklahomai bíróság joga az eljárás lefolytatása. Az amerikai bírák idén februárban 3,65 millió dollár költségtérítési kötelezettséggel fenyegették meg, ha nem vonja vissza a keresetet. Eközben a Musée d’Orsay, amelynek gyűjteményét gazdagította volna a Pissarro, lapértesülések szerint nem vállalta be az ide-oda szállítást. A Párizs-szerte nagyvonalú mecénásként ismert Léone Meyer június elején váratlanul feladta a küzdelmet, lemondott arról, hogy a kép az Orsay-ben maradjon, s felajánlott 500 ezer eurót, a rotációt fedezendő.

Gustav Klimt - Rosebushes under the Trees

"Harcoltam, mert az apámnak tartoztam ezzel" – nyilatkozta a 82 esztendős volt gyerekorvos, akinek vér szinti szülei Holokauszt-áldozatok. "Rájöttem, képtelen vagyok meggyőzni a másik oldalt, hallgattak, de soha nem hallottak meg. Most úgy döntöttem, lemondok a képpel kapcsolatos minden jogomról, és visszaveszem a szabadságomat. Ez az ára" - nyilatkozta, miközben a kívülállók csak találgatják, mi motiválta radikális döntését.

Camille Pissarro művei kedvencei voltak az ínyenc gyűjtőknek és a fosztogató náciknak is. Csak ebben az évben még további két Pissarro-kép sorsa is terítékre került. A nemrég révbe jutott La cueillette des pois (Borsószedés) című kép Simon Bauer gyűjteményéből került ki. A cipőkészítésből meggazdagodott, majd 40 éves korában az iparral szakító, figyelmét inkább a műgyűjtés felé fordító Simon Bauer-t 1944-ben Drancy-ba internálták. Gyűjteményéről viszont már egy évvel azelőtt gondoskodott a Vichy-kormány, a zsidó-ügyekért felelős rendőrség kijelölte a vevőt, akinek el kellett adnia becses képeit, szám szerint 93-at, köztük 11 Pissarro művet. Simon Bauer 1944-ben, visszanyerve szabadságát, minden erejét képei felkutatására fordította. A most 90-es éveit taposó unoka, Jean-Jacques Bauer folytatta a munkát. 1965-ben felcsillant a remény, egy művészeti magazin ugyanis hírül adta, hogy titokban kívánnak eladni két képet, köztük egy borsószedőket ábrázolót, Londonban. Úgy tűnt, hatósági segítséggel sikerül megakadályozni az értékesítést, ám végül is a zárolást feloldották, és az amerikai vevő, David Findlay a képekkel utazhatott haza. A La cueillette des pois-ért egy évvel később 880 ezer dollárt fizetett Bruce Toll, aki több, mint 40 évig őrizte, majd 2017-ben - vesztére - kölcsönadta a képet a párizsi Marmottan Múzeum kiállítására. 2018-ban a párizsi bíróság ítélete, a jóhiszeműséget nem vitatva, kötelezte a Toll házaspárt, adja át a Bauer örökösöknek a képet. Húsz ember örült az ítéletnek, miközben tisztában voltak vele, hogy a művet egyikük sem viheti haza, húsz felé nem vághatják a vásznat. A Pissarro kép a Sotheby’s árverésén idén márciusban közel 3 millió 400 dollárt ért meg valakinek.

A közeli napokban indítottak pert egy harmadik Pissarro visszaszerzése érdekében is. Margaret és Ludwig Kainer tucatnyi örököse szeretne visszakapni egy tengeri kikötőt ábrázoló művet és az atlantai szövetségi bíróságtól remélnek kedvező ítéletet. A kép a Horowitz család tulajdonában van, akik nem ismerik el a Németországból elmenekült, a művet 1935-ben kényszerárverésen eladó Kainer utódainak jogait. Gerald D. Horowitz 1995-ben az Achim Moeller Fine Art-tól vette meg a képet New Yorkban, az akkori tranzakció jóhiszeműsége nem kérdőjelezhető meg. A Kainer örökösök esete az átlagnál is bonyolultabb. Ludwig és Margaret Kainer unokáit, dédunokáit évtizedekig egy svájci alapítvány képviselte, amely eljárt restitúciós ügyeikben, tárgyalt a német kormánnyal is. Az alapító 1927-ben, Norbert Levy, Margaret Kainer apja volt. A tulajdonviszonyokat és az alapítvány felhatalmazásait zavar övezi, jelenleg is perek folynak, amelyben svájci bankok, köztük az UBS is, érintettek.

Picasso - Madame Soler

Klimt festményei is rendszeresen felbukkannak a kétes eredetű értékek között. Az egyik legemlékezetesebb, Adele Bloch-Bauer portréjának sorsa, amely az egész világot foglalkoztatta. Maria Altmann 2006-ban, hosszú pereskedést követően kapta vissza Bécstől a családi kincset, amelyet nem sokkal később Ronald S. Lauder vásárolt meg 135 millió dollárért. A közelmúltban a bécsiekéhez hasonló sokk érte a franciákat, amikor Roselyne Bachelot kulturális miniszter bejelentette, Gustav Klimt Rosiers sous les arbres (Rózsák a fák alatt) című képét vissza kell Nora Stiasny örököseinek. A képet, amely a Musée d’Orsay gyűjteményét gazdagította, hajdani bécsi tulajdonosa kényszer alatt adta el. Ez volt az első eset, hogy a francia állam hozzájárult egy közgyűjteményben őrzött műtárgy restitúciójához. A festmény 1911-ben került a gyűjtő Viktor Zuckerkandl birtokába, tőle örökölte meg unokahúga Eleonore “Nora” Stiasny, aki 1938-ban előre kialkudott áron, 400 birodalmi márkáért eladta azt a náci párttag, Philipp Häusler professzornak. Négy évvel később Stiasnyt és anyját Amalie Zuckerkandl-t deportálták és megölték Lengyelországban. A francia állam 1980-ban vásárolta a Musée d’Orsay-be szánt festményt a zürichi Galerie Nathan-tól. A kép tulajdonosa, bizonyos Herta Blümel, Häusler élettársa volt, ám a franciák nem voltak tisztában ennek jelentőségével. Két osztrák kutató, Monika Mayer és Ruth Pleyer 2016-ban feltérképezte a kapcsolatot, és azt, hogy Häusler hogyan lett a mű birtokosa. A Stiasny örökösöket képviselő ügyvéd 2019-ben nyújtotta be az igényt Párizsnak, ahol nem vitatták, Nora nem önként vált meg Klimt művétől.

Párizsban egy másik Klimt is beszédtéma. Húsz évvel ezelőtt Ausztria tévesen adott vissza egy képet a Stiasny családnak. Mint az mostanság sokaknak feltűnt, a „Der Apfelbaum” Bernard Arnault szalonját díszíti, aki egy túlélő családtagtól vásárolta meg néhány évvel ezelőtt 22,5 millió dollárért. A csend sűrű, sem ő, sem a tévedést elismerő osztrák kormány, sem pedig az évek során kérelmek sokaságával próbálkozó, bizonyítottan jogos tulajdonos, Ledererek nem beszélnek szándékaikról.

Egy Picasso Bajorországra irányította célkeresztet. A Madame Solert megörökítő alkotást őrző állami közgyűjtemény irányítói nem értenek egyet a szövetségi restitúciós tanácsadó testület véleményével, amely a kép kiadását javasolja. A portré egyike annak az öt Picasso műnek, amelyet a Mendelssohn-Bartholdy család 1934-35 között eladott a berlini képkereskedőnek, Justin K. Thannhausernek, tőle vásárolta meg a bajor állami képtár 1964-ben. Paul von Mendelssohn-Bartholdy, zsidó bankár, 1933-ban nemkívánatos személy lett a német bankszövetségben, egy évvel később kirúgták a birodalmi biztosítónál betöltött állásából, pénztelenül halt meg 1935-ben. A családi bankot 1938-ban maradéktalanul árjásították a német hatóságok. Az örökösök, köztük az ismert történész, politikatudós Julius H. Schoeps, először 2010-ben terjesztették elő kérésüket, majd München elutasítását követően amerikai bírósághoz fordultak. Ám a New York-i bíróság érvényesítette a „sovereign immunity” szabályát, amely szerint Bajorország mint állam védett, nem perelhető tengerentúli bíróságon. Az elmúlt 12 év során más intézmények, így a Solomon R. Guggenheim Foundation, a Museum of Modern Art, az Andrew Lloyd Webber Foundation, és a washingtoni National Gallery is elismerte, a náluk őrzött Picasso képtől kényszer alatt vált meg Mendelssohn-Bartholdy.

Mendelssohn-Bartholdy

Düsseldorf városa egyet lépett előre, kettőt viszont hátra. Áprilisban bejelentették visszaadják Franz Marc Die Füchse című festményét Kurt Grawi örököseinek, megfogadva a szövetségi állam restitúciós bizottságának tanácsát. Ám a döntést megtámadta a városi ügyészség, amely bűnvádi eljárást indított az ügyben, új papírokat követelve a jogosság alátámasztásához. Állítják, a képet az USA-ban értékesítették, ott semmiféle náci kényszer nem érvényesült. Kurt Grawi, mialatt munkatáborban volt, megszervezte, hogy kicsempésszék az országból a tulajdonát képező, degeneráltnak minősített képet, amelyet 1940-ben New York-ban adtak el egy német üzletembernek, aki 1961-ben Düsseldorfnak ajándékozta azt. Egy kiállítás is felkavarta a város művészeti életét. „Jogaitól és javaitól megfosztva” – ezzel a címmel nyílna tárlat szeptemberben, amellyel Düsseldorf Max Stern emlékének kíván tisztelegni. Stern, a város szülötte, művészettörténész és műkereskedő volt. A város polgármestere, Stephan Keller lelkesedését azonban némileg beárnyékolja, hogy a tárlatot nem támogatják Stern örökösei, sem pedig a hagyaték kutatói, akik néhány évvel ezelőtt nagy erőfeszítéseket tettek egy hasonló rendezvény megvalósítása érdekében, amelyet a város akkori irányítója, Thomas Geisel az utolsó pillanatban megakadályozott. Arra hivatkozott, a Stern-hagyaték több tétele is tisztázatlan helyzetű. Ahogy most, akkor is számos olyan kép lóg(ott) különböző német, köztük düsseldorfi múzeumok falán, amelyek eredeti tulajdonosa Stern volt. Jelenleg két XIX. századi kép restitúciós kérelme lóg a levegőben, mindkettő Düsseldorf őrizetében van. A Max Stern Art Restitution Project alapítvány mintegy 400, a világban szétszóródott műtárgy után kutat, eddig összesen 20-at sikerült visszaszerezni az időről időre felbukkant értékekből.

Az óceán túloldalán ugyancsak nehezen döntik el: kényszerből, vagy önként vált meg valaki képeitől a vészkorszakban. Különösen akkor, ha azok egy-egy amerikai gyűjteményt gazdagítanak. Most éppen a berlini Állami Művészeti Könyvtár hajdani igazgatójának öröksége ad munkát a döntéshozóknak. Kurt Glasert 1924-ben nevezték ki a városi Kunstbibliothek élére. Feleségével minden hétfőn szalonjukban látták vendégül Berlin kulturális életének főszereplőit, barátaik között volt Edvard Munch és Ernst Ludwig Kirchner. Glasert 1933-ban megfosztották állásától, lakásából kitelepítették, s mielőtt elmenekült a náci Németországból, két árverésen eladta gyűjteményét, amely szétszóródott a világban. 2007 óta intézmények és magángyűjtők, szám szerint 13 esetben kiegyeztek az örökösökkel. Nem így a Metropolitan Museum of Art és a Museum of Fine Arts Boston, ezen intézmények szerint nem bizonyítható, hogy kényszereladás történt, így egyelőre nem hajlandók kiadni a két birtokukban lévő festményt. A bostoni intézmény nem mondott kevesebbet miszerint igaz, hogy Glaser elvesztette állását, lakását, de a feleségét is 1932-ben. Márpedig a gyűjteményt az asszonnyal hozta össze, és ez is befolyásolta döntését. Érdekes megközelítés…

Visszatérve Párizsba, ott újabb bomba robbant a múlt héten, Corinne Hershkovitch ügyvéd perbe hívta a francia kulturális tárcát, a Louvre-t, a Musée d'Orsay-t, négy másik vidéki múzeumot, de talán nem túlzás állítani: a világ más tájain működő közgyűjteményeket, értetlenkedő múzeumi szakértőket is. Hershkovitch 1990 óta háromszor perelte be a francia államot, sikerrel. A közvetlen tét most Armand Isaac Dorville gyűjteményének 21 tétele, amelyeket francia intézmények őriznek. A művek útja egy nizzai árverésről indult 1942-ben. A hivatalos álláspont szerint az ismert ügyvéd Dorville javait nem konfiskálták el, hanem eladták, kényszerről szó nem volt. Az értékesítésből származó bevételeket zárolták, és később visszaadták az érintettek közül azoknak, akik 1947-ben életben voltak. A francia kormány most azt ajánlotta, fogadjanak el az örökösök 12 képet a kifizetetlen hajdani vételár fejében, ezt azonban az érintettek elutasították. Dorville 1940-ben menekült el Párizsból, dél-francia rezidenciáján halt meg egy évvel később, a hagyaték felügyeletére pedig, védekezve a „zsidó gazdasági befolyás” ellen, egy derék fasiszta aktivistát neveztek ki. 1942 júniusában a nizzai Savoy Hotel-ben 450 tétel került kalapács alá, köztük Delacroix, Rodin, Carpeaux, Renoir, Manet, Degas, Bonnard, Vuillard, Signac és Caillebotte művei. A gondnok tudta a dolgát, a képek után Dorville párizsi és vidéki ingatlanjait is értékesítette, a bevételekből egy fillér sem került az örökösökhöz. A Dorville család tagjait, nővérét, annak lányait, 2-3 éves unokáit Auschwitzba küldték. Nem nagyon volt aki ellenkezhetett volna a nizzai állítólag „nem kényszer-értékesítés" ellen, amelyen a Louvre és más múzeumok is vásároltak.

Pandóra szelencéjeA Louvre 485 ezer tételt tartalmazó online katalógust tett közzé idén tavasszal azzal a céllal, hogy ily módon is támogassa a múzeum kollekciójának megnyugtató eredetvizsgálatát. A náci megszállás alatt a múzeum aktív szereplője volt az akkor virágzó műtárgypiacnak, az eladó portékákról gondoskodott a Vichy-kormány, aminek köszönhetően 1933 és 1945 között közel 14 ezer műértékkel gazdagodott az intézmény - eredetük egytől egyig problematikus. A felszabadulást követően emlékezetes kiállításon mutatták be az 1940-45 közötti új szerzeményeiket. Múzeumi kurátorok most attól tartanak, kinyitották Pandóra szelencéjét, s újabb és újabb kérelmekkel kell szembesülnie a világ egyik legtekintélyesebb múzeumának.

Ha Ráday Mihály emlékét őrizni akarjuk, ne feledjük: akik a múltat nem becsülik, nem ismerik, azoknak a jövője sem lesz gazdag!