Ha álmunkból felköltve meg kellene mondanunk, hogy mi az az első öt dolog, ami Franciaországról eszünkbe jut, akkor az első tízben a sör nem volna ott. De tán az első húszban sem. Az igaz, hogy az európai kultúrára összességében még a francia nyelv határozott nőnemű névelője is sokkal nagyobb hatást gyakorolt a sörnél, a franciák számára már-már szakrális jelentőséggel bíró vörösborról és érlelt sajtokról nem is beszélve – ám mindezek dacára, sőt, mindezen gasztrokulturális tények tudatában azt kell mondjam önöknek: a francia sör igenis iható és élvezhető, jó minőségű ital, és a maga nemében felveszi a versenyt a világ bármelyik sörével.
Csak nem akarja.
Igen, ez a szomorú igazság: a francia sör nem akarja eladni magát.
Ebben a tulajdonságában amúgy a magyar sörrel osztozik, tudniillik az sem egy brand, hogy „magyar sör”. A „cseh sör” külön fogalom a mindenségben, akár a német, angol vagy belga (majdnem francia!!!) sörök – ám a világ közvéleménye aligha kapná fel a fejét arra a hírre, hogy megszűnik a francia sörgyártás. De gondoljuk csak el ugyanezt a francia bor esetében! A francia borgyártás megszűnésének híre egyenlő volna a közeledő armageddon bejelentésével, míg a francia sör létének hiányát legfeljebb csak a tőzsde cápái és egyéb ragadozók vennék észre, ők is csak akkor, ha éppen józanok, vagy már múlóban a napi koksz.
A francia sör nemhogy eladni nem akarja, de valahogy nem is tartja túl sokra magát. Aminek az lehet az oka, hogy ebben a boros Franciaországban a sör lényegében megtűrt és elviselt melléktermék, megértéssel fitymált valami, ami ott van az itallapon, de jóérzésű ember rá nem fanyalodik étteremben. Persze, a sörnek Franciaországban is vannak fogyasztói, nem is kevesen, vannak rajongói, ha nem is túl sokan, de például főzni nemigen főznek vele, holott egy vérbeli francia számára az univerzum kétféle anyagból tevődik össze: egyrészt azokból, amelyeket főzésre föl lehet használni, s másrészt azokból, amelyeket nem. E két kategória közül az első osztályba tartozó anyag további két csoportba osztható: vannak ehető dolgok, amelyeket borral fel lehet önteni, s vannak ehető dolgok, amelyeket nem. A világ francia szemmel nem bonyolult, holott ebben az országban reggelire rezzenéstelen arccal kínálnak az embernek friss nyúlpástétomot nyeletnyi fehér borral – hol van ettől a kulináris magasságtól a sör? A sör is előrébb volna a ranglétrán, ha borral fel lehetne önteni, de hát nem lehet. Ennélfogva egy francia számára a sör minden jelentőségét elveszíti az élet legfőbb területén, azaz a konyhában, úgyhogy francia szemmel a sör az isteni teremtésnek nem része, ellentétben például a futballkapuval, amelyről minden igazi francia tudja (hiszen minden igazi francia focimániás), hogy a kapu lényegében a világmindenség egyik tartópillére, s ebbéli minőségében jelentősége a brie de Meaux-val vetekszik.
Érdemes-e tehát ilyen letisztult viszonyok közepette sörről beszélni Franciaországban?
Igen.
Részint ugye ott van a Kronenbourg 1664, amely Franciaországban voltaképpen „a sör”, de én ugyan meg nem iszom. Ez búzasör ugyanis, ami számomra émelyítően édes, következésképpen fogyaszthatatlan. Rendben, bevallom, hogy Franciaországban volt rá eset, hogy ráfanyalodtam, de ennek pusztán az volt az oka, hogy a tengerparton egy bisztróban ülve csapolt sört kívántam, és nem tartottak se Pilsnert, se Heinekent (amit a franciák valahogy így ejtenek: „ejnken”), szóval megittam nagy hirtelen egy korsóval, aztán még eggyel, és a harmadikat már a hangulat miatt rendeltem.
A Kronenbourgon kívül számomra a másik igazi francia sör a La Cagole, amit voltaképpen csak Marseille miatt szeretek, a cagole ugyanis egy marseille-i szólelemény, könnyűvérű, ledér, kicsapongó nőt jelent. (Nem összetévesztendő a la cagoule-lal, az valami egészen más tartalom, sem a sörhöz, sem a nőkhöz semmi köze, de mindannyian jobban járnánk, ha lenne.) A La Cagole világos sör, s nem éppen gyönge: az alkoholfoka 6,5 százalékos – de hát a marseille-i nők sem az elesettségükről híresek. Ha az ember Marseille-ben jár, és nem kóstol meg belőle legalább egy pohárral, az éppen olyan, mintha nem is járt volna Marseille-ben. Ez a sör (vagy inkább a szó maga) éppen úgy hozzátartozik ahhoz a városhoz, mint a grand aïoli marseillais. A címkéje retró hangulatú, a kupakja pedig egyenesen ciki: azt ugyanis egy vörös rúzzsal kifestett, csillogó női ajak díszíti. Kínos és ízléstelen, de hát nem is a kupakja miatt szeretjük. Már aki szereti.
Magyar barátom meséli, hogy valahol délen betért egy kicsinyke bárba a szőlődombok között, és sört rendelt. A csapos persze csodálkozott, hiszen ő francia volt, tudta, hogy normális ember nem sört iszik, hanem bort. Az abnornális emberekre olyannyira nem is volt felkészülve, hogy nem tartott sem sörös korsót, sem sörös poharat, hanem kizárólag egy decis boros poharat. Abba töltötte ki hát a sört, méghozzá az egész üveggel, s mivel kedves akart lenni, egyszerre öt poharat tett a furcsa vendég elé. A helyiek sajnálkozva nézték.
