Szerény javaslat

A magyar csecsemők élelmiszerként való tenyésztése és fogyasztása egyelőre nem merült fel Brüsszellel szemben vádként, de ami késik, nem múlik, hiszen céljuk nyilvánvaló: a magyarság megsemmisítése. Ezt írtam néhány napja Jonathan Swiftre (1667-1745), illetve az ő „szerény javaslatára” hivatkozva.

Ha valaki nem ismerné, a Gulliver szerzőjének Szerény javaslata (A Modest Proposal, 1729) csaknem 300 éve született, s a szatíra műfajának egyik legkiemelkedőbb darabja. Témamegjelölése szerint „szerény javaslat annak megakadályozására, hogy az írországi szegény emberek gyermekei szüleik és hazájuk terhére legyenek, valamint annak előmozdítására, hogy a közjót szolgálják”. Swift, aki nem mellesleg több mint 30 évig a dublini Szent Patrik-székesegyház főesperese volt, bemutatja, milyen nagy csapást jelent Írország számára az a tömérdek sok gyerek, akikkel a városok és a falvak utcáit járva lehet találkozni: „három-négy, olykor hat gyerek, csupa rongy valahány, s minden járókelőt alamizsnáért zaklat”. A sok gyerek miatt a szülők sem tudnak dolgozni, a gyermekekből pedig koldusok, gonosztevők lesznek. Ezért egy „jó, olcsó és könnyű módszert” ajánl arra, hogyan lehetne a gyerekekből az állam számára is hasznos polgárokat nevelni.

Szigorú racionalitással – és vérfagyasztó iróniával – kidolgozott javaslatának a lényege, hogy az akkor 1,5 milliós Írországban évente megszülető mintegy 200 ezer gyermek közül 120 ezret élelmezési és tenyésztési célokra használjanak: 20 ezer mehet „továbbtenyésztésre”, 100 ezret pedig egyéves korában fel lehet ajánlani az ország tehetős polgárainak élelmezési célokra. Ugyanis „a zsenge, egészséges jól ápolt, egyéves gyermek éppoly élvezetes, ízletes, tápláló és hasznos étel, mint bármely más”, különösen ha az anya az utolsó hónapokban gyakrabban szoptatja gyermekét: „számításom szerint egy újszülött gyerek átlagosan 12 fontot nyom, s ha tűrhetően táplálják, egy év alatt 28 fontnyira gyarapszik”. „Ha vendégek vannak, egy gyerekből két fogás kifutja. Ha pedig a család egyedül étkezik, a gyermek elülső vagy hátsó fertályából egész rendes fogás telik. Ha egy kissé beborsozzuk vagy besózzuk, főve igen kitűnő lesz negyednapon, különösen télen.”

„Elismerem – írja Swift –, hogy ez az étel meglehetősen drága, ezért elsősorban a földesuraknak való. Ezek, miután fölfalták a szülők nagy részét, úgy vélem, legtöbb joggal tarthatnak igényt a gyermekekre.” A szerző a gyermekek árára – 10 schilling – is konkrét javaslatot tesz, sőt arra is, hogy Dublinban a legalkalmasabb helyeken állítsanak fel vágóhidakat. További előnyökkel is kecsegtet: csökkenne az éhezés; kevesebb lenne a pápista (a katolikus) az országban, hiszen nekik születik a legtöbb gyermekük; minden szegénynek lenne valamilyen értékes tulajdona; számításai szerint évi 50 ezer fonttal növekedne a nemzet vagyona (vagyis a GDP); fellendülhetne a vendéglők forgalma, és nagymértékben növekedne a házasságkötések száma is.

Mind csupa olyan előny, amely akár ma is hasznunkra válna. Vajon Brüsszel hol késik?