A Dolomitokban síeltek. Mindenki leolvashatja megbarnult arcukról, oldott járásukról. A poggyászuk is ezt mondja: a bőröndöknek támasztott, összeszíjazott, kipeckelt sílécek. Cukorporos kis észak-itáliai állomáson szállnak át a velencei vonatra. Két fiatal nő. Nem testvérek, még rokonok sem – egészen más az alakjuk, a vonaluk. A szőke hátramarad, nézi a meztelen csúcsokat, tekintete el-elakad egy kéményen, egy vasutas egyenruháján. Olyasmi köti le a figyelmét, ami más, mint otthon. Lehet, hogy nem is látja, amit néz. A szürke kosztümös intézkedik, ő tárgyal a hordárral, nem kapkod, nem kalandozik el a valóságtól. Felszáll a kocsiba, társnője követi. Az első szakaszban magányos férfi ül. Átnéznek a szomszédos fülkébe, de egyik sem üres. Visszatérnek, bosszankodó tekintettel méregetik az idegent, aztán mégis elhelyezkednek. Éppen bundáikat gyűrik a hálóba, amikor még egy férfi utas telepedik be hozzájuk. Most már négyen vannak.
A kocsi padlója felnyög alattuk, megcsörrennek az ütközők, köhint a deszkaház, mint öreg, asztmás tüdő, és ütemes horkolásra zendítenek a kerekek. Már fut mellettük az állomás: piros teteje eltűnik, és most tiszta kék ég nevet be az ablakon. A két nő ideges orrcimpával szívja az édes koromszagot, leporolják az ülést, a plüsshuzat unalmas zöldjét. Aztán kis fintorral még egyszer az ablak felé hajolnak, mintha azt várnák: az elfutó hegyek marasztalják őket. Összenéznek, lemondóan leülnek. Megadják magukat a többórás unalomnak.
– Eszter, mit gondolsz, nem főzhetnénk kávét? – kérdi a szürke kosztümös.
A szőke felrebben, halványan elmosolyodik. Aztán tüzetesen szemügyre veszi a két idegen férfit. Leplezetlenül fürkészi arcukat, cipőjüket, poggyászukat, mintha lemérné, felbecsülné őket.
– Azt hiszem, nyugodtan! – feleli.
Kissé még haboznak, végül nekilendülnek.
Kata sürgölődik. Leemeli kézitáskáját, nyújtogatja karcsú derekát. Előkeresi a formás rézedényt idomtalan, fekete vasnyelével, a vastalpat, a spirituszkockát, a súlyos rézdarálót és bádogdobozban az illatos kávét. A fülke viaszosvászon padlóján rendezi be konyháját. Vizet tölt a kis fazékba, fellobbantja a színtelen lángot. Úgy hajlik, mint akinek öröm a mozgás: mozdulatai biztosak, öntudatosak. Szertartást végez. Halk és könnyű a keze. Jó betegápoló lehet: nem lágyul el oktalanul. A kevesek közé tartozik, akiknek jól áll az alacsony sarkú cipő.
Eszter csak mímeli a buzgalmat. A kávét ő darálja, de aztán felhúzza a lábát maga alá az ülésre. Úgy ül, hogy minden tagja külön elpihen: könyöke, válla a párnázott vasúti pad völgyébe, hajlásaiba tapad. Másnak tízféle kedves pasziánszjátéka van, Eszternek ugyanannyi kedves ülése. Válogat közöttük, kényesen, lustán.
A fülkét átjárja a kávé illata. Meleg, finom, úri szag. Kikergeti a gazdátlan, hazug ürességet: bebútorozza a kamrácskát. Öt perce még olyan volt a szakasz, mint egy elfeledett raktár, sílécek, botok gerendázatával a mennyezet alatt. Most szalonhangulat, kandallómeleg párállik fel a kis lángból, amely eltűnik, elfoszlik, nincs sehol, majd megint felvillan szeszélyes, csipkés aranyszegélyével.
Akik a fülkében ülnek, a borszeszlidércet figyelik. Vonzza, fogva tartja a tekintetet. A két férfi is a térdére könyökölt, előrehajol, úgy mered a bújócskázó tűznyelvbe. Egy tűz körül ülnek, kissé már összetartoznak. Kata keskeny keze lebegteti a lángot.
A fiatalabb férfi sötét szemöldökű, széles vállú ember. Jó ruhája van, jó nevű hotelcímkék virítanak bőrtáskáiról, sílécén is a legjobb kötés. Eleganciája nem bolti szagú, mégsem forrt össze vele: vérszegény, nemzetközi ízű. Eszter úgy emlékszik, látta már valahol… Talán az egyik bálon vagy a bobversenyen?…
A másik férfi festőibb figura. Mintha öltözködés közben kellett volna indulnia: sínadrágot visel, sícipőt és hozzá szürke városi kabátot. Ideges kisujján diónyi gyűrű, sárga aranyfogakba foglalt kettős karneol arcképpel. Eszter, Kata találgatják: ki lehet? Találósdit játszanak, nagyokat nevetnek.
– Gróf Bredow – mutatkozik be hirtelen különös útitársuk. Feláll. Feje a síléceket veri. Az asszonyok most a gyűrűt nézegetik…
De felforrt a kávé. Elzümmögte nótáját, hosszan sóhajtott, aztán felpuffadt világosokker habja. Fekete kávéaljszeplőcskék rajzanak az edény széle felé. A barna illat befüggönyözte a fülkét, behúzott ajtaja előtt feltűnik egy-egy utas a szomszéd szakaszokból is. Kíváncsian, irigyen lesnek be hozzájuk.
Kata leemelte a rézedénykét, félreállította, és csöppnyi vizet töltött belé. Most pihen a kényes ital, akár a színésznő a nagy felvonás előtt. Kata elfújja a lángot, eltakarítja a rögtönzött tűzhelyet. Hárman sietnek versengve a segítségére: Eszter és a két férfi. A daráló, a vasláb, a borszeszkockácska engedelmesen visszabújnak a táskába a frissen vasalt pizsamák közé. A hosszú nyelű edényke magában eregeti a gőzt, mintha semmiből varázsige teremtette volna ide. Színes vastag porceláncsészécskéből isznak az asszonyok. A két férfi a termoszüvegük poharából. Szövetséget isznak a hatórás út unalma ellen. Ideges kávéfüstöcske csiklandozza orrukat.
Beszélgetnek.
A fiatalabb férfi röppenti fel az első kérdést. A sínadrágoshoz fordul:
– Érdekes a gyűrűje! Milyen munka?
A két asszony elmosolyodik: az ő kérdésüket mondta ki.
– A nagyapámtól örököltem – felel a deres hajú unoka –, a wüttembergi herceg udvari orvosa volt.
Ez a trónörököspár arcképe… Családi ereklye. Kissé különös, ugye, ehhez a sínadrághoz?… Agglegény vagyok, nem mertem otthonhagyni – indokolja meg kedvesen.
Az óriások gyermetegségével bugyog belőle a szó. Azonnal kiteregeti életét: a háborúban repülőtiszt volt, azután évekig próbálkozott mindenfélével, végül orvos lett ő is, mint neves őse. Sebész… A nővérével él… Végül öltözékét magyarázza: még ma hajnalban is lesiklott a Tre Crociról…
A gróf beszél. Útitársai ritka szóval felelgetnek.
Tapogatózó mondatok, amelyek csak körüljárják, körülportyázzák a ki nem mondott kérdéseket. Városneveket kínálnak egymásnak. A fiatalabbik férfi Varsóról beszél: lengyel.
Eszter Pestet említi, Kata Bécset. Ez a bemutatkozás. Később összekuszálják, kicserélgetik emlékeiket. Kata hónapokat töltött Varsóban: a gróf jól ismeri Bécset. Már melegebb a hangsúly, közvetlenebb a szó.
Később Eszter és a lengyel kint állnak a folyosón. A férfi folyton fényképez. Eszter néha figyelmezteti: – Ezt! Nézze a völgyet! Innen!… – Aztán elmosolyodik magában: – Tőlem kapja az emlékeit… – A nyitott ablaknál állnak, a szél belekap Eszter laza fürtjeibe, a férfi arcába fújja őket. Néha kiöblösödik a kilátás, mint széttárt legyező, fekszik alattuk a síkság. Hideg, csillogó, híg kékkel festették ezeket a tájakat, a holland porcelánok fényében ragyognak, havas leheletet küldenek arcukba, amelyet forrónak éreznek a hűvös érintésben. Magasan, a hegycsúcsok tövében bujkál vonatjuk, sziklák hajlásaiban.
Néha összenéznek félmosollyal. Néha úgy talál egy-egy kérdés, mint kő a verébrajba: száz gondolat rebben fel a nyomában.
De nem veszik űzőbe őket. Beléptidíjas percekről beszélnek: templomokról, városokról. Alig-alig súrolják azt, ami élő bennük, ami hozzájuk tartozik.
Repülnek, boldogok és súlytalanok. Hűvösek, mint az angyalok. Kissé részegek, de csak nagyon mélyen belül. Hideg felhőburkuk van, mint a bozeni napnak.
– Megállnak Velencében? – kérdi egyszerre a férfi. Nem néz a lányra, de a hangja feszültebb, mint akarná. Kitekint az ablakon.
– Csak néhány órára, amíg indul a pesti gyors.
– Nekem azonnal van csatlakozásom… De este is megy egy vonatom… Nem ebédelhetnénk együtt valahol a Canale Grande mellett, a napon?…
Eszter nem felel. Miért ne? – gondolja. Elcsodálkozik önmagán, milyen könnyen lendül be ma mindenbe. Máskor nehezen ismerkedik… Vonaton soha… Ma nincsenek aggályai, ma nem ütközik semmibe…
– Talán akkor sem húzódnám el – rebben meg –, ha hozzám érne…
Kalauz megy el mellettük, arcukba vigyorog. Szerelmespárnak nézte őket.
Esztert hirtelen elkedvetleníti ez a tekintet. Visszamennek a fülkébe.
– Hogy mulatsz? – kérdi Eszter halkan.
– Jól, nagyon jól – feleli Kata, és az órájára néz, mintha az időt mondaná. Ez is régi játékuk.
A gróf megbabonázva nézi Katát. Lelkesen mulattatja. Gyermekkoráról beszél, tiszti éveiről. Kis ócska tréfákat tűzdel történetei közé. Megható érzelgős elragadtatásában. Gáláns, burkolt bókokat is mond. Előrehajol, belebeszél Kata arcába. Most már nyíltan tálalja bámulatát.
Eszter álmos. A fekete… – gondolja. – Furcsa, a fekete elbágyaszt.
Kata is védekezik már az udvarlás ellen. Tanúk előtt bántja a gróf bizalmaskodása. Egy pillanatnyi csendben a lengyelhez fordul. Tőle kérdez valamit, tüntetően csak rá figyel. De a sínadrágos annál indulatosabban beszél, időt sem enged a másiknak, hogy megszólaljon. Gesztikulál. A semmivel vagdalózik, Kata közönyével harcol, akár egy öreg Don Quijote.
Fuldokol saját szavainak árjában. Kapkod, és néha elejti a mondat végét. Kata már nem is felel. Eszter lehunyta a szemét. Összehúzódott, mint egy sün.
Bredow leemeli útitáskáját. Kinyitja, szinte kiszórja tartalmát az ülésre. Narancsok, gallérok és filozófiai könyvek rebbennek szét illegális ölelkezésből. Ajándékait mutogatja Katának, az emlékeket, amelyeket nővérének, rokonainak visz. Elkapta Kata egyik menekülő pillantását, amit Eszterre vetett, most a tekintetét is le akarja pányvázni. Egy tarka kendőcskét tereget Kata elé, dicséri, kérkedik vele, mint egy gyerek…
Igen, olyan most, mint egy rakoncátlan kölyök: hangos, nyughatatlan, elviselhetetlen. Bohóckodik, csak hogy őt figyeljék. Gorombaságokat mond a lengyelnek, Kata felé is csípős, mérges megjegyzéseket ereget.
Kata hirtelen az ablakhoz lép, mélyen lehúzza. A szőlőindákkal hímzett felső-itáliai kertek levegője betódul a fülkébe. Fent, a mennyezet alatt közben lepedékbe állt össze a cigarettafüst és a kávé elhűlt gőze. A friss huzat most meglebbenti, széttépi ezt a fátyolt.
A germán óriás végigsimítja halántékát, megtörli zsebkendőjével homlokát. Olyan most, mint aki kábulatból ébred. – Két éve nem iszom kávét – mentegetőzik. Sápadt. Nagyon rendes lett egyszerre.
Eszter alszik. Összehúzódva, összetekerődve. Haragjában aludt el.
Kata köt. Némán, munkájához szögezetten, hallgatásba fagyva. A lengyel töri a fejét, mivel éleszthetné fel az elázott hangulatot. Némaságba ütközik. Közhelyeket mond. Aztán ő is visszavonul: számolni kezd, mégis a déli vonatcsatlakozásra gondol. Néha odanéz Eszterre, aki csonttalan-izmos gomolyag: ha most felrezzentené, talán karmolna. És Katára, sárga kötésére, szürke ruhájára, piros blúzára. Most ő játssza a játékot: kik lehetnék?…
Úgy érzi, amit már megismert belőlük, letépte róluk a léghuzat, s elvitte, szétszórta a velencei tartomány kertjei fölé a kávéillattal együtt.
