A Háromtest-regénytrilógia harmadik részében, A halál végében a Föld lakossága rezervátumba kerül. Ausztráliában gyűjtik össze őket a földönkívüli idegenek, a trisolarisiak megbízottjai. Ám nem viselik jól az izolációt, és nem jön létre egységes emberi közösség. Most, hogy egy földi vírus kényszeríti karanténba az emberiséget, ön lát lehetőséget a változásra, hogy valóban globális közösség legyünk?
A vírusok nagyon különböznek a földönkívüli-inváziótól. Az emberek még sohasem fedeztek fel földön kívüli civilizációkat és nem is biztosak benne, hogy léteznek. A vírusok viszont itt születtek a Földön, és az emberi faj a történelme folyamán sokszor találkozott tömeges járvánnyal. Habár a vírusok nagyszámú halált és veszteséget okoztak, sosem jelentettek pusztító fenyegetést a teljes emberi civilizációra. Ugyanez vonatkozik a Covid–19-re is. Még modern orvosi és immunológiai segítség nélkül is, úgy gondolom, hogy az emberiség túléli és adaptálódik hozzá.
Ami az emberiség globalizációját illeti, szerintem nem lehetséges a belátható jövőben. Az emberi társadalom sokfélesége elég bonyolult. Hatalmas különbségek vannak az egyes országok, valamint a nemzeti, kulturális, vallási és politikai rendszerek között. Ezen differenciák némelyike a történelem során fejlődött ki, mások pedig az eltérő adottságok miatti regionális különbségek okozataként jöttek létre. A civilizációk és kultúrák közti különbözőségek olyan mélyen gyökereznek, hogy nehéz lenne eltüntetni őket a közeli jövőben. Emiatt lenne nehéz az emberiségnek egy valóban egységes nemzetté válnia.
Ugyanakkor, véleményem szerint, a Föld országai és nemzetei közötti kulturális különbségek megléte nem rossz dolog. A földi élet hosszú története során rengeteg faj kihalt már. A sokféleség miatt a földi élet túlélte ezeket a szuperkatasztrófákat, és a mai napig folytatódik. Ezért én azt gondolom, hogy nekünk, az emberi civilizációnak is fenn kell tartani a kulturális sokféleségünket. A modernizáció és a globalizáció ugyanakkor elkezdte eltörölni a földi civilizációk közötti különbségeket, ami elég aggasztó.
Ön hol élte/éli meg a járvány időszakát? Milyenek önöknél a járvány szabta rendelkezések, s mit tapasztalt a környezetében élők reakcióit tekintve?
Egy kisvárosban élek, Jangcsüanban, Kína Sanhszi tartományában. Ahogy Kína sok más részén is, a mi városunkban is véget ért a járvány már tavaly áprilisban, és az élet azóta visszatért a normális kerékvágásba. A járvány már csak egy emlék számomra, ahogy a legtöbb kínai számára is. Habár nem túl távoli emlék, de már a múlt. A körülöttem élő emberek életében a járvány hatása elmúlt, és már újra a korábbi mindennapi életüket élik. Csak a nemzetközi sajtó hírei emlékeztetnek minket arra, hogy a járvány még jelen van a világ más részein.
Visszatérve egy analógia kedvéért a trilógia világához: a trisolarisiak teljes felügyeletet gyakorolnak a földi emberek felett, minden cselekedetüket, beszélgetésüket megfigyelik, lehallgatják, nem titkolhatnak el semmit – manapság a mi valóságunkban is minden tettünk, üzenetünk, telefonhívásunk, vásárlásunk, klikkelésünk adatbázisokba kerül. Hogyan tanult meg ezzel együtt élni? Van alternatíva?
Ahogy mondja, a modern információs technológia minden téren megfigyeli az életünket. Manapság már azon csodálkozom, hogyan tudta a rendőrség megoldani a bűneseteket a kamerás megfigyelések előtti korszakban. De mindez még mindig messze van attól a földönkívüli-megfigyeléstől, amit a trilógiában írtam le, mert még mindig vannak titkaink és magánéletünk. De az információs technológia további fejlődésével, úgy gondolom, hogy a regénytrilógiában megírt megfigyelési szint valósággá fog válni, legalábbis technikailag lehetségessé.
Ami engem illet, az állandó megfigyelés nem zavar túlságosan, mert sokkal fontosabb dolgokkal vagyok elfoglalva az életemben, és hozzászoktam az ilyen technológiával való együttéléshez, megtanultam, hogy tartsam meg a titkaimat és a magánéletemet. Úgy gondolom, hogy az emberi társadalomnak a jövőben világossá kell tennie, milyen fajta megfigyelés szükséges és milyen fajta megfigyelést kell elkerülni és tiltani.
Ez például Kínában már folyamatban is van, nemrég korlátozták a közterületeken az emberek arcáról való információk gyűjtését. Ez tényleg egy összetett probléma, aminek a megoldása nem lesz könnyű, mert egy bizonyos szintű megfigyelés nem kerülhető el a modern társadalom működésének rendben tartása és a modern élet kényelmességének élvezete érdekében, de azt hiszem, meg tudjuk találni az egyensúlyt a minket megfigyelő információs hálózatokkal.
Nincs kétségem afelől, hogy inkább hisz a földön kívüli életben, intelligenciában, mint nem: valószínűbbnek tartja, hogy léteznek idegenek.
Egyelőre határozottan azt gondoljuk, hogy a természet törvényei ugyanazok mindenhol a világegyetemben. Ha ez igaz, akkor a nagy univerzumban, megfelelő körülmények között kialakulhat az élet, és aztán intelligens civilizációvá fejlődhet.
A regényeiben bepillantást is nyerünk több ilyen létezésbe. Egy férfi, Yun Tianming a trisolarisiakhoz kerül kémként – ám az ottani története homályban marad az olvasó előtt. Fellebbentené a fátylat, mesélne az ottani valószínű sorsáról?
Nem szoktam túl sokat beszélni a műveimről, miután kiadták őket, mert az a legjobb, ha a történetek nyitva maradnak – minden szó, amit később mondok, csak lezár egy gondolatot az olvasó képzeletében. Olyan ez, mint az üres részek a kínai festészetben. Ha azok a területek is ki lennének töltve, a festmény elveszítené a művészi koncepcióját. Ugyanez igaz Yun Tianming történetére az idegenek világában, amit legjobb, ha az olvasók képzeletére bízunk. Ha viszont tényleg érdekli, egy Baosu (Baoshu) nevű kínai sci-fi író írt egy fan-fiction regényt Yun Tianming kalandjairól az idegenek világában, nem sokkal azt követően, hogy megjelent a harmadik könyv. Lefordították angolra is, a címe The Redemption of Time (Az idő megváltása).
Velem együtt, azt hiszem, sok más rajongó is utánakeres majd. És ha már a rajongás, a népszerűség: mi a véleménye a kisregénye alapján készült nagy sikerű filmről, a Vándorló Földről? Nagyon eltér attól, amit ön elgondolt eredetileg?
Természetesen szeretném, ha a regényeimből filmeket készítenének. Tulajdonképpen úgy gondolom, hogy a science fiction elképzeléseink bemutatására mindig jobb a nagy képernyő, mint a betűk, de ennek megvalósítása sokkal bonyolultabb, mint gondoltam. A mozifilmek sokkal korlátozóbbak, mint a regények. A sci-fi regényeket általában kifejezetten a sci-fit kedvelő olvasóknak írják, de a sci-fi filmeket jóval vegyesebb érdeklődésű nézőközönségnek készítik, szóval ez trükkös dolog. Ráadásul a sci-fi filmek mindig ki vannak téve egy üzleti kockázatnak és a filmes cenzúrának is. Kínában pedig a sci-fi filmkészítési tapasztalat hiánya is kihívásokkal telivé teszi a területet. A Vándorló Föld ugyan nagy siker Kínában, de ezt a sikert nehéznek tűnik megismételni rövid időn belül.
A nyugati olvasók minden bizonnyal olyan művekhez is hasonlíthatják a trilógiáját, mint Asimov Alapítvány-sorozata. Ön milyen szerzőket és műveket említene, amelyek megihlették vagy hasonlónak mondhatók a regényeihez?
Nagyon szeretem Asimov sci-fijeit, különösen az Alapítvány-sorozatot, de nem érzem hasonlónak Asimov műveit az enyémhez. Nagy különbségek vannak köztük. Asimov nagyon higgadt író, aki ritkán írta bele az érzéseit a műveibe, míg én gyakran kifejezem a könyveimben, hogy mennyire csodálom az univerzumot és a természetet. A rám legnagyobb hatással levő sci-fi író Arthur C. Clarke – még azt is mondták, hogy minden regényem a 2001. Űrodisszeia paródiája.
William Gibson íróról mesélik, hogy amikor megalkotta cyberpunk regényeit a ’80-as években, melyek a virtuális valóságban, a digitális jövő társadalmában játszódtak, ő maga még a számítógép kezeléséhez is alig értett. Ön mennyire technokrata? Mi kell ahhoz, hogy a technológiai fejlettség ne szabaduljon el?
– Igen, Gibson regényeiből kitűnik, hogy nem nagyon értett a számítógépekhez. Mérnökként én legalább értek a technológiához. Úgy gondolom, hogy a legnagyobb veszély, amivel ma szembe kell néznünk, az nem a világ technológiai dominanciája. Pont az ellenkezője, a legnagyobb veszély a technológia stagnálása. Nem érdekes, hogy milyen negatív hatásai vannak a tudománynak és a technológiának, akkor is ez az emberi civilizáció túlélésének és fejlődésének alapja. Csak a tudomány és a technológia folyamatos fejlődésével lehet az emberiségnek fényes jövője. Ha a technológiát visszatartják a negatív hatásaitól való félelem miatt, annak katasztrofális következménye lesz.
A trilógia második regényében, A sötét erdőben a tudós Ye Wenjie kozmikus szociológiája két axiómán nyugszik: 1. a civilizáció elsődleges szükséglete a túlélés; 2. a civilizáció folyamatosan növekszik és terjeszkedik, de a világegyetemben lévő anyag mennyisége állandó. Ha mindezt szűken kezeljük a Földön, ön szerint hová jutunk idővel?
Ez a két axióma igaz a Földön is. Ha fel akarjuk oldani az ezáltal okozott dilemmát, az egyedüli választás, hogy kirepülünk a Földről és kitágítjuk az emberiség új életterét az űrben. A belátható jövőben legalábbis az univerzum forrásai majdnem kimeríthetetlenek.
A holdbányászatot, a Mars kolonizálását, űrvárosok létesítését mennyire és mikorra látja elérhetőnek?
Noha sci-fi író vagyok, mégis realistán viszonyulok az említett ötletekhez, de nem gondolom, hogy a közeljövőben nagy gyakorlati jelentőségük lenne. Az ásványkitermelés a Holdon gazdaságilag nem megvalósítható, habár az embereknek már megvan a technológiai tudásuk ehhez. De nem lenne értelme a Mars kolonizálásának sem, mert még a Föld legzordabb helyei – a sivatagok vagy a sarkvidékek – is sokkal vendégszeretőbbek és elérhetőbbek, mint a Mars. Ugyanez igaz egy űrvárosra is, ami szintén nem éri meg gazdaságilag. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az űr felfedezésének nincs jelentősége – s a fenti ötletek is mind valóra fognak válni. Ahogy előzőleg is mondtam, az emberi lényeknek a hosszú távú jövőjük érdekében ki kell törniük a földi bölcsőből az űrbe.
De akkor mégis, milyen feltételek mellett?
Először is, az emberi lények kulturális formájának a Földön jelentősen meg kellene változnia: ne a gazdasági előnyökre való törekvés legyen az emberi társadalom elsődleges célja, bár ez szerintem nem túl valószínű. A másik feltétel, aminek érvényesülnie kell, hogy elinduljon az űrkutatás piacgazdasága, éppúgy, mint a számítógépes és az információs technológia piaca. Az űrkutatásnak valóban gazdaságilag hasznos dologgá kell válnia. Ennek a mikéntje azonban még nem ismert. Ott van például a számítógép, amit eredetileg számítások elvégzésére találtak ki, de manapság az emberek mindenfélére használják a számítógépeket, éppen csak a számításokhoz ritkán.
Ha megtehetné, elutazna és letelepedne egy másik bolygón?
Inkább élnék a Földön. A Naprendszer többi bolygójának természetes környezete nagyon rossz, a hőmérséklet vagy extrém meleg, vagy extrém hideg. A környezet sugárzással teli és még levegő sincs, hogy lélegezzünk. Az emberek csak egy zárt és szűk mesterséges környezetben élhetnének túl, szóval ez nem éppen egy ideális élet. De ha lehetséges lenne, akkor egy kutatócsapat tagjaként vagy turistaként meglátogatnék más planétákat, aztán visszatérnék a Földre.
Esetleg még évszázados hibernációt is vállalna mindezért, ahogy a regényeinek a szereplői? Milyen társadalomra, világra szeretne ébredni?
Sci-fi íróként, persze, szeretném látni, milyen a jövő, így, ha lenne egy már bejáratott hibernációs technológia, akkor természetesen szeretném használni. Azt remélem, hogy egy vállalkozó és úttörő szellemiségű korszakban ébrednék. Egy olyan időben, amikor az emberek folyamatosan újabbnál újabb élettereket fedeznek fel a világűrben. Ez a korszak nem feltétlenül utópisztikus, mert dacára annak, hogy – a mostani világunkhoz hasonlóan – válságokkal és nehézségekkel lesz teli, sőt háborúkkal és halállal, de amíg az emberiség fenntartja az új határok és az új világok megismerésének szellemét, még mindig egy reményteli civilizáció lehet. Ezzel szemben a legjobban attól a jövőtől tartok, amiben az emberek gazdagok, és a technológia biztosította komfortzóna csapdájába esnek, elmerülve a virtuális világ fantáziavilágában. A jelenlegi trendek alapján, valószínűbb, hogy ez utóbbit látnám, amikor felébredek a hibernációból.
+1 kérdés:
Yu Tianming a regényben csillagot vásárol szerelmének, Cheng Xinnek. Ön kinek vásárolna, ha tehetné?
Ha tényleg lehetne egy saját csillagom, a lányomnak adnám oda. De sajnos az univerzum csillagai nem tartoznak és nem is fognak tartozni senkihez a mi életünkben, és ezért természetesen nem fogok tudni megvenni semmi olyasmit, ami nem tartozik valakihez.
