A fejem tetejére állhattam, akkor se volt jó neki semmi. Hiába stószoltam fel a párnáit a háta mögé, elgyötört arccal ült. Verítékben úsztam, a frankfurti levessel küzdöttünk. Megpróbáltam úgy igazítani a lábára terített konyharuhát, hogy a lehető legtöbbet takarja ki a combjából. Nem tudom, miért olyan fontos neki, hogy nyáron is meleget egyen. Hiába kértem, az istenért se akarta betenni a műfogsorát. Szürcsölt és csámcsogott. Idegesítően köhögött, ha kényelmetlenül nagyot nyelt. Azt mondta, nem szeret protézissel enni, mert megváltozik tőle az étel íze a szájában.
Nem tudtam olyan óvatosan a szájához emelni a kanalat, hogy ne csorogjon le róla valamennyi paprikás lé a konyharuhára. Nem tett megjegyzéseket, úgy csináltunk, mintha nem vettük volna észre az ügyetlenségem. Megpróbált azzal segíteni, hogy feljebb tornázza magát, de akárhogy igyekezett, összecsuklott a karja a testsúlya alatt. Láttam rajta, hogy gyűlöl, amiért rám van szorulva. Hogy szemtanúja vagyok, hová jutott. Azzal büntet, hogy nem néz rám, én pedig azzal állok bosszút, hogy úgy teszek, mintha nem vennék semmit észre. Izzadt és keserű volt az arca. Nehezen vette a levegőt, hamar elfáradt. Szótlanul, mogorván, magába temetkezve nyelte a kanál tartalmát. Egyetlen legyintésre futotta csak az erejéből. Szar az íze.
Legszívesebben ráborítottam volna az egészet, de csak összekapargattam a tányér aljáról a maradékot, és az éjjeliszekrényre állítottam.
Ki volt kopva a frottírbélés az ágya alá fordított cipőjéből, átlátszott a bőr belső oldala. Magam előtt látom, ahogy tehetetlenül állok az ágya mellett, és közben arra gondolok, hogy ugyanazon az oldalon tapossuk csámpásra a cipőnk sarkát. Hol voltál? Két napig semmit sem hallottam felőled. Ugyanolyan szemrehányás volt a hangjában, mint mindennel kapcsolatosan. Beljebb fordítottam a nikkel étkezőtálcája sarkát a szekrényén, és hozzáigazítottam a cipőjét az ágya széléhez.
Ötpercenként felnyögött a másik férfi a szobájában, aztán bejött az ügyeletes nővér, hogy csak reggelre lesz meg a laboreredmény, addig maradjon az infúzió meg a fájdalomcsillapító. Megkönnyebbülök, amikor kifogyunk a témákból, és cihelődni kezdhetek. Sosincs jó pillanat az indulásra, már attól szorongok, hogy az indulás szándékával megbántom.
Kezem felé nyúlt, felpuhultak a vonásai, félrebillent fejjel kereste a szemem. Meggyötört, de elégedett a hangja. Végső soron örülök, hogy túl vagyok az élet nagy kérdésein, és a végére sikerült megbékéljek önmagammal is. Tengizt se bánom már. Kihallom a hazugságot a hangjából, de így is jobb, mintha csak hallgatott volna. Letörülöm a száját, a lázlapja melletti rácsszakaszra akasztom ki száradni a konyharuhát. Úgy szorítom meg a tűszúrásoktól véraláfutásos kezét, hogy nem nézek oda. Ne menj még, kisfiam, olyan rövid volt ez a kis idő, alig örültünk egymásnak.
Nincs másik pizsamája, a levesfoltosban hagyom magára. Kimerültségtől részegen kóválygok a kórházi folyosó éjszakai világításában. Megkönnyebbülök, hogy nem csinált különösebb cirkuszt.
Fények gyúlnak és hunynak ki a kórház melletti lakótelep ablakaiban. Nem akarok semmire se emlékezni, legfőképp nem arra, ami odabent történt. Hogy a kurva Isten baszná meg ezt az egészet!
Nekinyomom a homlokom a délelőtti forgalomtól remegő ablaküvegnek, azt várom, hogy feltűnjenek az első platós ZIL-ek az erőmű körforgalmában. A Szabadság úti földes bekötő útszakaszról fordulnak ki a betonútra, onnan néhány száz métert részegen dülöngélnek, bevesznek két-három rosszul kitalált kanyart, majd újra eltűnnek a Benta híd mohás kőkorlátja mögött. Hiába szorítják le vastag kötelekkel a sofőrök a pányvát, kifújja alóla a menetszél a szemetet, színes papír- és műanyag darabok maradnak szerteszét az árokparton. Slendrián a szemétszállítás, de senkinek sincs ereje tiltakozni ellene. Apám szerint is csak akkor lesz változás, ha megtelik a homokbánya meddőhányója, és máshova kell majd szállítaniuk a jelzés nélküli teherautóknak a városi szemetet, addig minden marad a régiben.
Kiszabadul a hengerek dübörgése a motorháztetők alól, áthatol az út felett reszkető forró levegőn, megremegteti a téliesített verandák üvegezett teraszajtaját, az ablakokat és válaszfalakat. Ugrálnak és csörömpölnek tőle a vitrinbe állított poharak. Pár percig tudom csak nekinyomni a fejem az ablaküvegnek, aztán el kell vennem, olyan erősen vibrál tőle a fejbőröm és a dobhártyám. Rohadt érzés, de szeretem. Nem nyúlok hozzá, hagyom, hogy magától kiálljon belőle a csiklandó viszketés. Hat-nyolc teherautó követi egymást, aztán mintha elvágták volna, elcsendesül az útszakasz. Becsukom az ablakot, eléggé kiszellőzött már a szoba.
Nem veszem észre, mikor lépett ki Öcsi bá' a házából, már csak azt látom, amikor a kertkaput rángatja, majd akkorát rúg a kilincs alá, hogy átfordul az egész a kerítés túloldalára. Odébb söpör valamit a lábával, aztán a presszó felé indul. Erősen markolja a hálós szatyrát, de így is bizonytalan a járása. Ráérősen, a földet nézve megy. Ebben a hőségben se rohad le róla a barnára fakult fekete öltönye. Fogyott, amióta utoljára láttam.
Pár lépést tesz csak, amikor belefut Takácsnéba. Ő is ilyenkor indul a dolgát intézni, hogy aztán, mint mindenki, nyugodtan bujkálhasson a házában a hőség elől, aludjon vagy bűnügyi sorozatok ismétlését nézze a teletextes tévéjén.
A mitugrász, építkezős Petrocellit, a San Francisco utcáint meg a nyalókás nyomozósat. Mindegy, melyiket, csak szóljon valami a befüggönyözött ablak melletti sarokból.
Le kell lépnie a járdáról, de látom a tartásából, hogy nem neheztel érte, minden indulat nélkül nézegeti a beton esőelvezető árok oldalát. A lakótelepen soha senkinek sincs semmi a kezében, de itt, Ófalu határában mindenki mindig visz valamit magával. Neccszatyrot, frissen szakított leveles zöldséget, kosarat, biciklit, mindegy, mit, csak fogni és cipelni lehessen. Megszokásból, meg mert csak a cigányok mászkálnak errefelé üres kézzel. Ez olyan íratlan szabály, amit apám szerint minden rendes embernek be kell tartania.
Lefékez egy kisbusz, mind a ketten ismerhetik a sofőrt, mert visszaintegetnek neki, amikor dudál. Nem mosolyognak. Foltokban szárítja fel a szél körülöttük a járdát. Nem látok mást a feketeeperfáktól takart házak előtt, de tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki most őket nézi az elfüggönyözött ablakából. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy kinyissam az ablakot, és kikiabáljak, de aztán leteszek róla.
Tavasszal még a Kommunális és Költségvetési Üzem előadója volt, hozzá tartozott a Sportcsarnok és a focipálya büféjének üzemeltetése, aztán hiába hordott ki két infarktust lábon, mindent elvettek tőle, leszázalékolták és hazaküldték. Egy ideig tartotta magát, és a tengizi múltjára hivatkozva valamiféle protekciós állásért kilincselt az Erőműnél, aztán feladta. Lefogyott, addig ivott, amíg olyan gyenge lett a karja, hogy már nem bír semmivel. Vegetál, alkalmi munkákból él, ő is a presszóban kezdi a napot a haverjaival.
Negyven éve barátai egymásnak apámmal, ebből két évtizedet egymáshoz is átjártak vasárnaponként ebédelni. Kérés nélkül léptek be a másik udvarára, berúgtak egy elgurult almát a másik ponyvával letakart autója alá, megették a másik érlelésre kitett paradicsomját és cigánymeggyét a kistányérról. Udvariaskodtak, szelíden mosolyogtak, előzékenyen megköszönték a főétel után feltálalt, cukrászdából hozott süteményt. Az sem árnyékolta be a barátságuk, hogy a Szovjetunióban eltöltött hónapokon kívül alig van más témájuk, amit megbeszélhetnének.
Apám hangversenyeket hallgat a Kossuth rádió középhullámán, Öcsi bá' rádiókabarét. Apám MTK-drukker, Öcsi bá' a DKV-meccsre jár. Ő utálja az állatokat, apám addig kérvényezte a belterületi állattartást, amíg végül az orosz kitüntetéseire való tekintettel megkapta az engedélyt. Talán csak a korukban és betegségeikben hasonlítanak valamennyire egymásra. Abban, hogy ugyanolyan lassúsággal állnak fel és ülnek le, ugyanolyan fájdalmas arccal masszírozzák műtéti hegeiket, ugyanolyan kibillenthetetlen nyugalommal veszik tudomásul testük felgyorsult romlását.
A honvédségben találkoztak először. Ugyanabba a körletbe kerültek. Ugyanabban a hálóhelyiségben aludtak. Pontonhidakat és laktanyákat építettek, daruskocsikat, csuklós buszokat szereltek. Egy napon szerezték meg a nehézgépjármű-vezetői engedélyüket, és egy napon szálltak fel a huszonkettes számú Állami Építő Vállalat vendégmunkásait szállító, Kazahsztánba tartó vasúti kocsijába is, három évtizeddel később. Ugyanolyan szerencsésnek gondolták magukat, amiért bekerülhettek az első, harminchat főből álló munkacsoportba. Ezen az sem változtatott, hogy már az odafele vezető úton maguk köré kellett csavarniuk a kupéfüggönyt, hogy ne fagyjanak halálra a tajgai mínuszokban. Azóta is büszkén mesélik, hogy hónapról hónapra túlteljesítették a muszkák betoncölöpverés-normáit, és hogy azóta is töretlen a barátságuk. Egy lélegzetre tudják azt mondani, hogy kisegítő-póttartalékos-alhonvéd-helyettes volt a rangjelzésük.
Nem tudom, hogy szerethetik ennyire egymást. Nem tudom, hogyan szeretheti jobban Öcsi bá'-t nálam.
Kilencnapos utazás után, ezerkilenszáznyolcvanhat február huszonnegyedikén érkeztek meg az északi szélesség negyvenhatodik fok tizenkilencedik percének és a keleti hosszúság ötvenharmadik fok huszonkettedik percének metszéspontjában található településre. Hétfős küldöttség várta őket a nyílt pályán megállított vonat mellett, és egy rövid üdvözlő beszéd után arra utasították őket, hogy haladéktalanul kezdjék meg az irányvonat lepakolását. Recsegett a homok a foguk alatt, odafagytak a szerszámok a kezükhöz. Összefagyva, éhesen, fáradtan, saját, otthoni utazóruhájukban, kesztyű és védőfelszerelés nélkül, hetvenkét óra múlva végeztek a mínusz huszonnyolc fokban veszteglő, magyar–szovjet határon felpakolt konténerek, gépjárművek, daruk és lakókocsik lepakolásával. Társaik közül Kunos János és Tarcsai Béla többször is rosszul lett, Tarcsai másnap haza is kérte magát.
Ha nem hallottam már ezerszer ezt a történetet, akkor egyszer sem.
(Folytatjuk)
