Új jelenség a gondozási migráció?
Nem új, de a kelet-európai országok uniós csatlakozása felerősítette a mobilitást, a társadalmak elöregedése pedig mostanra látványossá tette a határon túl végzett gondozási munkát. Ehhez persze az is kellett, hogy az államok a növekvő szükségletekhez mérten egyre kevesebb pénzt tesznek az idősellátásba, ezért egyre többen fordulnak piaci, saját pénzből finanszírozott megoldáshoz.
Arra kell készülni, hogy a gondozók kiáramlása miatt akár nálunk, akár a szomszédos országokban ellátatlanul maradnak az idősek tömegei?
Már ma is van ilyen gondoskodási hiány és ez növekszik. Nem véletlenül adtuk a térségünk országainak gyakorlatáról szóló, a Friedrich Ebert Alapítvány kiadásában nemrég megjelent tanulmánykötetünknek azt a címet, hogy „A gondoskodási hiány felé”. A gondoskodási migráció azonban csak az egyik oka a hiánynak, az egész kontinens idősödik, s ha az állam ezzel nem tart lépést, nem szán ezzel arányosan egyre több pénzt az ápolásra szoruló idősek ellátására, akkor növekedni fog az idősek ellátatlansága. Nálunk a szociális szféra a legrosszabbul fizetett szektor régóta, a szakembergárda elöregszik, jó részük közeledik a nyugdíjkorhatárhoz, a piaci megoldásokat pedig nagyon sokan nem tudják megfizetni, ezért nő a gondoskodási hiány.
Közép-Kelet-Európa mennyiben van sajátos helyzetben ebből a szempontból?
Ennek a térségnek az országai a gondozási lánc közepén vannak, tehát ide érkeznek máshonnan gondozók és innen mennek is tovább. Például ukrán nők mennek gondozni Lengyelországba, miközben lengyelek mennek tovább Németországba ugyanezt a munkát végezni. Magyarországra Erdélyből és Kárpátaljáról jönnek a legtöbben, főként 50 feletti nők, de hogy hányan lehetnek, azt nem tudni, mert ez rendszerint informális foglalkoztatás, nem bejelentett munka. Csak sejtjük, hogy ez tömegeket jelent. Azt sem tudjuk pontosan, hány magyar nő végez valamilyen gondozást tőlünk Nyugatra, csak arról van viszonylag pontos adat, hogy Ausztriában hatezren vannak.
A mérleg összességében a nyugati országok irányába billen?
A minden tekintetben egyenlőtlen gazdasági viszony ezen a területen is megjelenik. A gondozási lánc tetején egyik végén a gazdaságilag legfejlettebb országok vannak, amelyek kelet-európai olcsó munkaerővel látják el az időseiket. Eltérő mértékben ugyan, de általános, hogy nem kielégítő az állami ellátórendszer, nincs elég bentlakásos idősotthoni férőhely, nincs elég és mindenki számára elérhető háziápolás sem.
Ez vezet a terület piacosodásához?
Igen, ezért kényszerülnek a családok saját maguk megoldást keresni az idős családtag ellátására, ami többnyire azt jelenti, hogy – aki teheti – a piacról vásárol gondozási szolgáltatást. Ez pörgeti fel a gondoskodási migrációt is.
Miben tér el az egyes gondozókat küldő országok helyzete egymástól?
A közép-kelet-európai országok helyzete sokban hasonlít, de abban van különbség, hogy az egyes államok hogyan szabályozzák a fizetett házi idősgondozást. Magyarországon ez nem szabályozott, ezért nagy arányban feketepiacról beszélünk, míg Csehországban például úgynevezett „cash for care” (pénzbeli juttatás) alapú szabályozás van, vagyis az ellátotthoz kötődik az állami támogatás, amit fordíthat házi ápolásra is. De a teljes munkaidő elszámolása szinte mindenhol megoldatlan. A házigondozás úgy tud a legolcsóbb lenni, hogy törvénybe ütközően alulfizetettek a gondozók, mert a béreket napi nyolc órára számolják, miközben többnyire kéthetes váltásokban napi 24 órában dolgoznak. Hiába van Ausztriában jogilag rendezve a helyzetük, ez a része ugyanúgy aggályos ott is.
Nálunk is egyre többen követelik egy ilyen rendszer kialakítását, de a kormány nem is reagál a felvetésekre.
Ha a gondozotthoz kötik a finanszírozást, a pénzből piaci szolgáltatást fognak vásárolni a családok, elég gyakran házi idősgondozást, amelynek része, hogy a gondozó együtt lakik az ellátottal. Ez egy messze alulfizetett munka, aminek nincsenek meg a megfelelő munkajogi feltételei. Úgy gondolom, nem jó megoldás, ha a gondozók kárára oldjuk meg a gondoskodást. El kellene érni, hogy legyen elég idősotthoni férőhely, legyen elérhető állami házi segítségnyújtás és ne csak a piacon megvásárolható gondozási szolgáltatásokat érhessék el a családok. Látszólag az utóbbi időben a humántárca próbál több idősotthoni férőhelyet teremteni, de ez a gyakorlatban csak a már létező férőhelyek átcsoportosítását jelenti, például átmeneti gondozást nyújtó intézményeket terveznek állandó gondozási otthonná átminősíteni. A fizetett házi idősápolás pedig egyáltalán nem jelenik meg a szociális tervekben, úgy tesznek, mintha nem is létezne ez a hatalmas tömeg, ez a fekete iparág. Emiatt a gondozók és gondozottak is kiszolgáltatottak.
A politika nálunk nagyon hangsúlyosan a családok felelősségévé teszi az idősgondozást. Máshol is így van?
Igen, de azért ebben nagyon nagy különbségek vannak. A cash for care-es megoldások ugyan a családra nyomják a felelősséget, de adnak hozzá pénzt is. Magyarországon a kormány azt mondja, a gyermekek feladata, hogy gondoskodjanak idős szüleikről, de ehhez nem ad pénzt és a gondozást nem ismeri el munkaként. Ez sokkal nehezebb, nem egyszer lehetetlen helyzetbe hozza a családokat, főleg a nőket.
A házigondozás mellett milyen területeken oldja még meg a kelet-európai térség a nyugati országok gondozási igényeit?
Európa-szerte egyre több a privát idősotthon, ezekben is növekvő mértékben foglalkoztatnak kelet-európai munkaerőt. Megjelent az a megoldás is, hogy Kelet-Európában hoznak létre nyugati országok polgárainak idősotthonokat. Magyarországon is működik több ilyen otthon, például Hévíz környékén. Lengyelországban pedig a német határ közelében alakítanak ki otthonokat német nyelvet beszélő gondozókkal, ahol a német idősek harmadáron tudják megvenni az intézményi ellátást. Ez a megoldás most kezd terjedni, de komoly dilemma elé állítja mind az idős embereket, mind pedig a családjukat, hiszen az idősgondozásban nagyon fontos szempont, hogy minél tovább maradhassanak a gondozottak a megszokott környezetben, se a szeretteiktől, se attól a helytől ne kelljen messze menni, ahol hosszú évekig éltek.
Az is terjed, hogy német, holland nyugdíjasok Magyarországra települnek, mert itt olcsóbb az élet, mint náluk. Számol azzal valaki, hogy előbb-utóbb ők is gondozást igényelnek majd?
Ez még tovább pörgeti a magánegészségügyi és a magán szociális ellátást nálunk is. A közvetítő ügynökségek, amelyek segítségével ezek a nyugdíjasok új otthont találnak maguknak Magyarországon, már eleve hirdetnek ilyen szolgáltatásokat is. Komplex csomagokkal segítik ezt a fajta migrációt.
A járvány milyen változást hozott a gondozási területen? A határok lezárása után pánik tört ki, de vajon megbecsültebb lett ettől ez a munka?
Nem. A járvány megmutatta, hogy a nyugati államok idősellátása összeomlik a kelet-európai gondozók nélkül, de még amikor szabályokat hoztak a gondozók beutazásáról, gondozási folyosók megnyitásáról, akkor sem a munkaerő oldaláról nézték a kérdést, csakis a gondozott oldaláról. A határ átlépése után kötelező volt a két hét karantén, de ezt az időszakot nem fizették ki a gondozóknak, maguknak kellett megoldani, holott azért vártak, hogy dolgozhassanak. Uniós szakszervezetek harcoltak azért, hogy ne a dolgozó kárára hozzanak szabályokat.
Milyen rendszerszintű változások kellenének a nagyobb megbecsüléshez?
Sokkal több pénzt kellene beletenni az idősellátásba, államilag elérhető ingyenes szolgáltatást kellene nyújtani mindenkinek, és nem a minél olcsóbb megoldásra kellene törekedni, hanem olyanokat keresni, ami jó az gondozottaknak és jó a gondozóknak is. Meg kellene emelni a béreket és normális munkakörülményeket kellene biztosítani. A házigondozás nem épülhet arra, hogy valaki napi 24 órát dolgozik a hét hat napján. Az ápolási munkát végző nőknél a legalapvetőbb, hogy a státuszuk jogilag rendezett legyen. Ahol ezt el tudták érni, ott jellemző, hogy összefogtak szakszervezetekkel vagy civil szervezetekkel, de például Svájcban a lengyel gondozónők önszerveződése indította el a folyamatot.
A munkaközvetítő ügynökségek melyik oldalon állnak?
Kulcsszerepük van, hisz a közvetítésükkel talál egymásra a gondoskodást igénylő család és a dolgozó, de vegyes a kép. Nem egységes, hogy mennyire kizsákmányoló egy ügynökség, ezért is követeli az osztrák munkaügyi kamara, hogy uniós szinten egységesen szabályozzák a munkaerőközvetítő ügynökségek tevékenységét. Meg kellene határozni, mennyi pénzt vehetnek el a dolgozótól, milyen jogokat kell biztosítaniuk, mennyi munkaidőt várhatnak el. Az előrelépést segítheti, hogy Németországban szakszervezeti segítséggel pert nyert egy bolgár gondozó egy ügynökség ellen, amelyik nem fizette ki neki a túlórákat. Fontos lenne, hogy a magyar szakszervezetek is tegyenek a házigondozók helyzetének javításáért.
