A múlt héten néhány napot Bécsben töltöttem családommal. Mivel két hete az M3-ason totálkárosra törtem az autónkat, s feleségemnek épp ebben az időszakban volt néhány nap szabadsága, felmerült az ötlet, hogy üljünk fel egy vonatra, s utazzunk ki az osztrák fővárosba – a vonatút alig több mint két és fél óra, a gyerekek pedig még sosem jártak ott. Így is történt, beszereztük az uniós Covid-igazolványokat, megvettük a vonatjegyeket és nekivágtunk. (A vonatúton senki nem volt kíváncsi a Covid-igazolványra, annyi történt csak, hogy Hegyeshalom után egy osztrák kalauz végigszaladt a vonaton és maszkviselésre kérte az utasokat – a magyar oldalon ugyanis, ahogy a teljes hazai tömegközlekedésben, nem kötelező a száj és az orr eltakarása. Ausztriában viszont igen és nem csak a metrón vagy a villamoson, de az üzletek, éttermek, kávézók, múzeumok belső terében mindenhol. A Covid-igazolványra leginkább a szállodában volt szükség, de érdekes módon a Práterben az óriáskörhintára sem ülhettünk fel nélküle.)
Ugyan vittem magammal egy könyvet, amit már otthon elkezdtem, Thomas A. Szlezák Homérosz – A nyugati irodalom születése (Atlantisz Könyvkiadó, C. H. Beck, 2012) című kötetét, ám amikor kis családomnak felvázoltam, hogy miről írnék majd e helyen, általános érdektelenséggel találkoztam. Szlezák könyvéből ugyanis számomra a legérdekesebb az a fejezet volt, amely a Gilgames eposz és egyéb mezopotámiai irodalmi művek Homéroszra tett hatását elemzi, pontosabban az Iliászban és az Odüsszeiában felfedezhető ókori keleti örökséget veszi számba.
Az érdektelenség kedvemet szegte, de beláttam, ha őket nem érdekli a téma, valószínűleg az olvasót sem. Ezért inkább egy képről, Hieronymus Bosch Utolsó ítélet (1500-05) című triptichonjáról írok, amit Bécsben volt szerencsém megtekinteni – ez a szó szoros értelmében értendő. Történt ugyanis, hogy az útikönyvben ráakadtam egy mondatra, miszerint a németalföldi mester e képe az Akademie der bildenden Künste állandó tárlatán tekinthető meg. Nosza, rövid keresés után megtaláltam a térképen, kiderült, hogy a szállásunktól sincs messze a bécsi Képzőművészeti Akadémia. Közeledve a hatalmas neoreneszánsz palotához azonban kezdtünk gyanút fogni, az épület ugyanis részben fel volt állványozva, s körülötte mindenhol munkások, munkagépek. A bejárat is zárva, ugyanakkor sehol egy tájékoztató tábla, felirat – elkeseredés.
Mit tesz ilyenkor az ember? Megkeresi az intézmény honlapját, amelyen – mivel egy felsőoktatási intézményről van szó – nagy nehezen megtalálja a keresett információt: Bosch, Rubens, Van Dyck művei jelenleg a Theatermuseumban láthatóak. Rövid guglizás után kiderül, a Színházi Múzeum nincs is olyan messze, 10-15 perc séta. Igen ám, de mindjárt 5 óra, a tárlat 6-kor zár. Rohanás a 35 fokos melegben. Idejében odaértünk, s maradt is egy óránk a tárlatra, s mivel elég későn érkeztünk, rajtunk kívül alig akadt látogató. Elsötétített, 20 fok körülire hűtött teremben álltam és bámultam Bosch remekét. Csak a szemüvegem maradt a szálláson.