A „fülkeforradalom” előtti esztendők valamelyikében történt, hogy szűkebb pátriámban beszélgetést folytattam egy fiatal politikuspalántával. Bár beszélgetésnek nehezen lehetett ezt nevezni. Az illető jóleső örömmel felvázolta nekem, kiknek fog hízelegni, illetve ki mindenkit tapos majd el előmenetele érdekében. Minthogy nem sokkal korábban a szépreményű ifjú többek között a kereszténységről prédikált egy nyilvános rendezvényen, megengedtem magamnak az ál-naiv kérdést: „És a becsület?” Ő nem jött zavarba. Megrántotta a vállát, s flegmán közölte velem, hogy becsületért nem kap zsömlét a boltban.
Akkoriban számos ilyen esetről lehetett hallani, melyeknek csupán kis része jutott a nyilvánosság elé. A sajtó által megszellőztetett ügyek közé tartozott például Zuschlag János MSZP-s országgyűlési képviselő otromba viccelődése a holokauszt magyarországi áldozatain 2004. október 12-én. Zuschlag nem sokkal később parlamenti mandátumával fizetett vállalhatatlan cinizmusáért, ám ki tudja, miért, nem zárták ki a szocialista pártból azonnal erkölcsi alkalmatlanság címén. Pár év múlva aztán Zuschlagot és bűntársait többéves börtönbüntetésre ítélték bűnszervezetben elkövetett pályázati visszaélésekért. Mondhatni, e „fehérgalléros” kompánia magával rántotta feljebbvalóit is, hiszen a Gyurcsány-kormány opponense könnyedén rásüthette a teljes hazai baloldalra az erkölcstelenség bélyegét. (Az már csak hab a tortán, hogy a börtönviselt Zuschlag 2018-ban már a Fidesz mellett kampányolt a médiában…)
Ben Rhodes, Barack Obama adminisztrációjának egyik tagja a Népszavában nemrég azt állította, a magyarországi nacionalizmusnak, illetve Orbán Viktor autokráciájának a korrupció, a kevesek javát szolgáló rendszer, valamint a 2008-as recesszió ágyazott meg. Ehhez én hozzátennék még egy tényezőt: a hazai társadalomnak elege lett abból, hogy párthatárokon átívelően kinevelődött egy elvtelen, cinikus, képmutató politikusi gárda, mely választott hivatásának gyakorlása helyett a saját pecsenyéjét sütögette. A választópolgárok súlyos tévedése mindössze abban állt, hogy változást a „fülkeforradalomtól” várt.
Sovány vigasz, hogy a jelek szerint ez csöppet sem hungarikum. Armin Laschet bizonyára jól felkészült a szereplésre, amikor szolidaritásáról kellett biztosítania a pusztító németországi árvizek károsultjait, akik közül számosan szeretteiket is elveszítették a katasztrófában. Egy szemfüles fotós mégis megörökítette, amint a CDU kancellárjelöltje az államelnök mögött állva nevetgélt, a szomorú alkalomhoz kicsit sem illően. A hatás most is azonnal jelentkezett: a Laschet cinizmusán felbátorodott német szélsőjobboldal aktivistái az árvíz sújtotta területekre siettek, a kormányzat ellen hergelve a károsultakat, hajmeresztő összeesküvés-elméleteket hangoztatva. Csak remélni lehet, hogy a történtek nem vezetnek a neonácik tartós megerősödéséhez az árvíz sújtotta tartományokban.
Hadd tegyek fel még egy ál-naiv kérdést: a demokratikus pártok miért nem szelektálnak tagjaik között erkölcsi szempontok figyelembevételével?