Nádasdy Ádám: Se belváros, se külváros

Londoni levél 12.

Már megint karanténban vagyok itt Londonban, másfél év alatt hatodszor, lassan életformámmá válik, mint a börtön a frakciós Deménynek. (A „frakciós Demény”, azaz Demény Pál egy legendásan kitartó, hithű kommunista volt, akit Horthy is meg Rákosi is bezáratott, élete tekintélyes részét börtönben töltötte.) Ráadásul az a bosszantó, hogy az én karanténom igazán értelmetlen, ugyanis ha ma, tehát augusztus 2-án érkeznék Angliába, már nem kéne karanténoznom, mert mától új szabályt vezettek be: aki az EU-ból jön és két oltása van, annak nem kell karantén, csak az ittléte második napján egy ön-tesztet kell elvégeznie és postán beküldeni a laborba. (Ezt persze pénzért kell megvenni, 40 font körül van.) Csakhogy én 30-án érkeztem, rám még érvényes a karantén-szabály. A tanügyben ezt úgy mondanák, hogy felmenő rendszerben vezették be – szóval aki ma jött, az vígan szaladgál az utcán, csak én nézek vágyakozva ki az ablakon.

A ferihegyi repülőtéren egy kedves magyar orvos házaspárral beszélgettem, ők már évek óta Londonban dolgoznak, angol állampolgárságuk is van, úgyhogy nekik már csak a 2. napi teszt kell. Merrefelé laknak Londonban? – kérdeztem. Ó, hát eléggé kint, mondták: St. Albansban. Mármost ez a St. Albans egy vidéki város, én nem nevezném „eléggé kint”-nek, félúton van a lutoni reptér felé, kb. annyira, mint Ráckeve lenne Pesttől. Persze, nem nagy dolog onnan beingázni a városba – ahogy Ráckevéről sem, de mifelénk arra nem mondaná az ember, hogy „Pesten lakunk, de eléggé kint”. Ám London annyira nagy kiterjedésű és bizonytalan határú alakulat, hogy emiatt még a közeli városokra is rá lehet fogni, hogy London. Közigazgatásilag egyébként sokszor változtatták a város határait, egyáltalán a meghatározását, hogy mi számít Londonnak. A mindennapi életben szokás egy pofonegyszerű ismérvet használni: az M25-ös autópálya-körgyűrűt. Ami azon belül van, az London. (St. Albans nincs belül.) A körgyűrű, a London Orbital Motorway körülbelül 30 kilométeres sugarú körben futja körül a várost, tehát Budapestre vetítve benne volna Érd, Szentendre, Gödöllő, de már nem volna benne Dorog, Vác, Ráckeve. A londoni M25-ös az ország legforgalmasabb útja, utolsó szakaszát Margaret Thatcher nyitotta meg 1986-ban.

Mit tehetek: papíron járom a várost. Levettem a polcról a „London for Londoners” (London londoniak számára) című útikönyvet – bár útikönyvnek nem nevezhetném, inkább kézikönyv, tanácsadó, súgó, kisokos, kerületenként elmondja az ingatlanárakat, a lakosság faji és vallási összetételét, a legjobb éttermeket és kocsmákat, meg a látnivalókat is, főleg a kevésbé ismert, rejtett kincseket, amit nem szabad a turistáknak elárulni. A könyv (a Time Out sorozat tagja) csak a belső kerületeket tárgyalja, Nagy-London 33 kerületéből 25-öt, a többi Isten bizony teljesen érdektelen – majdnem azt mondtam: külváros. Igaz, de valahogy nem igazán érvényesül Londonban az a klasszikus belváros-külváros kettősség, ami Bécsben, Pesten, Párizsban vagy akár a sokkal kisebb Amszterdamban. Ezekben van egy kis mag, mely általában az eredeti, történelmi városközpont, és körülötte gyűrűszerűen egyre lazább, egyszerűbb vagy szegényebb negyedek. Az ember ezeknél érzi, ha egy buszon utazik, hogy közeledik a belvároshoz vagy távolodik. Berlin kicsit bonyolultabb képlet, részben mert óriási területű, részben mert máig érződik a kétcentrumúság a fal idejéből, bár ott a volt keleti oldal fokozatosan visszanyeri az eredeti belváros-funkciót.

Londonban azonban másképp van: helyi centrumok, régi falvak laza együttese az egész. A valamikori ősi városközpont, a City már nem nevezhető belvárosnak, pláne nem centrumnak: a legjobban a „banknegyed” szóval írható le, olyan szerepű, mint Pesten az Ólipótváros, tehát az V. kerületnek a Deák Ferenc utcától északra eső része (amit én nem is neveznék belvárosnak). Az angolban a „city” szó jelentése: város, ma is használatos bármely nagyobb városra. A középkorban még csak azt nevezték citynek, ahol püspöki székhely volt, meg az azzal együtt járó joghatóság, közjegyzőség, bíróság, székesegyház iskolával és kórussal stb. A „city” szót és fogalmat a franciák kényszerítették az angolokra a normann hódoltság századaiban (franciául „la cité”), lefokozva ezzel a germán-szász eredetű „town” szót, mely a kisebb városoknak maradt meg.

És itt jön a csavar. A nagyvárosokra ma is lehet úgy utalni, hogy „of” birtokos szócskával kapcsoljuk a nevet, például „the city of Leeds” – Leeds városa, ugyanúgy, mint a magyarban: Pécs városa, Szicília szigete, a Kárpátok hegylánca. Ezek igazából nem birtokviszonyok, hanem úgynevezett „leíró genitívuszok”, hiszen nem igaz, hogy Szicíliának van egy szigete: ő egy sziget, és Leedsnek sincs egy városa: ő egy város. Így volt ez a „the city of London” kifejezéssel is, azt jelentette: London városa, azaz a város, melynek neve London. Csakhogy az újkorban köréje nőttek további települések: Holborn, Clerkenwell, Westminster, melyeket más országban a város jogilag bekebelezett volna (ahogy Buda bekebelezte Újlakot, a Vízivárost stb.). Az angolok viszont konzervatívak, a világért se tolták volna ki a városhatárt – főleg, mert London városának mindenféle privilégiumai voltak, aminek fényes jele, hogy a polgármestert nem egyszerűen „mayor”-nak hívják, mint másutt, hanem „Lord Mayor”-nak. (Akit felköttetek, ha bosszant bármi nesz.) Mivel az eredeti városka köré növő konglomerátumot mindenki „London”-nak emlegette, átbillent a „the city of London” jelentése a leíró genitívuszról (London is a city) a tényleges birtokviszonyra (London has a city), azaz van Londonnak egy Cityje. Így használják ma. A rádióban a hírek végén a tőzsdei jelentés egyszerűen így kezdődik: „In the City a short while ago…” (A banknegyedben röviddel ezelőtt…).

Persze még jóideig a londoni City volt a belváros, a városközpont, hiszen itt van a királyi vár, a Tower, itt van a Szt. Pál székesegyház, itt van a híd a Temzén, mely sokáig az egyetlen híd volt, a neve is egyszerűen London Bridge. Érthető, ha külföldön úgy értelmezték: „city” angolul belvárost jelent. Pedig azt pont nem jelent; vagy „város” („London is a big city”, London nagy város), vagy „a londoni banknegyed”, mindig nagy C-vel („she works in the City”, a Cityben dolgozik). Ma a City a legkisebb kerülete Nagy-Londonnak, lakosainak száma mindössze 7.800 (!), szemben például Westminster kerület 236.000 lakosával. A City polgármesterét továbbra is Lord Mayornak hívják, díszes ruhája van, de jelentéktelen bábfigura. Az igazi londoni polgármester, aki csak egyszerűen a „Mayor of London” címet viseli, Lord nélkül, közel 10 millió emberért felelős – ezt a posztot jelenleg a migránsok fia, a muzulmán Sadiq Khan tölti be a Munkáspárt színeiben, közmegelégedésre (most választották újjá).

Az igazi belváros már jóideje a West End (nyugati vég), azért hívják így, mert a Citytől nyugatra van. Itt van az ország térképészeti középpontja, a nulla kilométer a Charing Cross állomásnál. Ez a kerület is hagyományosan önálló város volt: „The City of Westminster”, mert egy időben püspökségként működött az itt álló apátság. Itt van a kormányzati negyed, a követségek, de itt van az igazi belváros: a mulató- és bevásárlónegyed, meg a színházak zöme. Ezen a két „városon” kívül minden kerület neve „borough” (ejtsd bara). Az előbb azt mondtam, hogy 33 kerület van, de bocsánat, 32 van plusz a City, mert az nem kerület, hanem valami egészen különleges entitás, nem lehet a többivel egy szintre hozni, hiszen a polgármestere a Lord Mayor, és nem is része Nagy-Londonnak! (Azért mégiscsak kerület-szerű, kicsit messzebbről nézve.) Ha az egész nagy összvárosnak a belvárosát akarom megnevezni, akkor a „centre” vagy „city centre” kifejezés kell – ezt már a kontinensen is kezdik megtanulni. De mint mondtam, itt nem úgy van belváros, ahogy Pesten vagy Párizsban.

Ezek után talán nem meglepő, hogy „külváros” sincs. Létezik a „suburb” szó, de az kertvárost jelent, nem azt, ahol József Attila lakott, a teherpályaudvar árnyékában. Arra legföljebb azt mondhatnám: „industrial area” (ipari negyed) vagy „poorer neighbourhood” (szegényebb környék). A „suburb” szó a latinból jön, eredeti jelentése „alsóváros”, tehát a várhegyen lévő, fallal védett város alatti negyedeket jelentette – ilyen értelemben külváros volt. Angolul azonban csakis kertváros: Budapesten például Mátyásföld vagy Érd vagy a Wekerle-telep a suburb-ök. Érezzük, ugye, hogy a szavak így se egészen fedik egymást, mert egyfelől egy suburb lehet nagyon szegényes, az industrial area-ban meg nem laknak emberek, még a József Attiláék sem. Megint azt látjuk, hogy sok dolgot máshogyan közelítenek meg az angolok, mint az a kontinensen szokásos: máshogy osztályozzák a világot.

A suburb jellegzetes épülete az, amit mi ikerháznak nevezünk: ezek ezrével sorakoznak a végtelenbe nyúlva. Magyarul az „ikerház” megnevezéssel azt domborítjuk ki, hogy mennyire összetartozik a két épület; angolul viszont a neve „semi-detached house”, azaz félig elszakított vagy félig különálló; ők azt domborítják ki, hogy igenis külön van – igaz, csak félig, nem úgy, mint az igazi önálló ház, a „detached house”. A mindennapi beszédben aztán a „house” el is marad, és az ikerházat csak „semi-detached”-nek emlegetik. Így adódott, hogy a 60-as években, amikor a magyar rádióban még csekély volt az angol nyelv (és az angol ingatlanviszonyok) ismerete, a popzenei műsor vezetője zavartan és mentegetőzve konferálta be a Manfred Mann együttes számát, éreztetve, hogy ő mossa kezeit, nem tehet róla, ha idétlen címeket adnak, például ez is ilyen: „A félig különálló külvárosi Mr. James.” Szinte hallatszott, ahogy vonogatja a vállát: ezt az értelmetlen marhaságot! A szám persze arról szólt – aki tudott angolul, annak kiderült –, hogy egy fiú gúnyosan gratulál egy lánynak, amiért az mást választott, feleségül megy egy unalmas, átlagos középpolgárhoz: „Semi-Detached Suburban Mr. James”-hez.