Van egy brit futball-szaklap, melynek létezik magyar változata is. Ez utóbbi vezércikkében olvastam a napokban: „a megújulás jelképének tekinthető Felcsúton”. Ne nevessen a kedves olvasó, ez sokkal helyesebb megállapítás, mint azt elsőre gondolná. Mert a magyar labdarúgás megújulása szimbólumának akár Felcsút is nevezhető.
A Puskás nevét viselő Fejér megyei klub az európai futball legaljának tekinthető konferencia-ligás selejtezőben előbb 3-0-ra, majd 2-0-ra kikapott egy nemhogy világ-, de semmilyen hírűnek nem mondható lett tanintézet csapatától, a Rigas Futbola Skolától. Ez olyan megaláztatás volt, hogy még Orbán Viktor is súlyos megjegyzéseket tett a gyalázatosan leszereplőkre (nem mondom, hogy földijeire, mert az akadémiának nevezett tanoda együttese különös módon tele van sokad rangú légióssal). „Amikor ma köszöntek a játékosok, hogy jó napot, mondtam nekik: milyen jó napot? Csupa rossz napunk van, egy ötössel vert meg minket egy lett csapat” – említette miniszterelnök.
Akkor még nem tudta, hogy vasárnap hatossal tömi ki a PAFC-ot a paksi együttes. Puskás, a leghíresebb magyar alighanem kikérné magának ezt a vircsaftot, és a Pancho Aréna azonnali átnevezését követelné. Lehetne, mondjuk, Zacskó Sporttelep, elvégre arénáról szó sincs: a Nemzeti Sport tudósítása szerint 782 néző jelent meg a pusztító paksi vendégjáték helyszínén, és majdnem mind a 782 meg is bánta, kivéve a néhány arra vetődő tolnai drukkert.
Az első forduló nézőátlaga 2567, a második kör öt mérkőzésének látogatottsági középértéke 2871 volt. Ez az „érdeklődés” tökéletesen kifejezi a népesség és a mai NB I gyakorlatilag nem létező kapcsolatát, igaz, pandémiás bezárások idején legalább észre sem lehet venni a szigorítást. De miért is kapna nagyobb figyelmet a teljességgel indifferens bajnokság? A múlt héten beszéltem egy régi válogatott labdarúgóval, akitől megkérdeztem, játszott-e valaha mérkőzést Pakson. „Soha” – mondta kapásból. Kisvárdán? „Nem.” Mezőkövesden? „Egyszer sem.” Gyirmóton? „Ugyan már!” Felcsúton? „Ne röhögtess!” Még a Magyar Kupa selejtezőjében sem? „Nem, nem és nem!”
Ma ez a kör adja az úgynevezett első osztály csaknem felét. S még ennél is rosszabb, hogy a megyei mezőny tagjai közül a Kisvárda és a PAFC a nyitányon egyaránt elverte az FTC-t és az Újpestet, ráadásul az Üllői és a Megyeri úton, míg a Gyirmót az NB II-ben megelőzte a szintén nagy múltú, ám annál keservesebb jelenű Vasast, majd eggyel feljebb mindjárt döntetlent játszott az MTK-val. Puskás Ferenc igazi klubja, a Honvéd két vereséggel kezdte a szezont, tehát az az ötös, amelyre a valóságos és dicsőséges magyar futball épült, visszaesett erre a mérhetetlen szintre. Az FTC relatíve jobb a többinél, de Schlosser, Toldi, Sárosi György és a többi feledhetetlen óriás odafenn átkapcsol a Bundesliga kettőre. Képzeljék, mit érezhetnek akkor a budapesti kék-, lila-, és piros-fehérek, valamint a piros-kékek valamikori nagyjai... A múltkor egyébként azt olvastam a hajdani FTC, Honvéd, MTK, Újpest, Vasas ötösről: „a fővárosi vízfej”. Nem ironikusan, hanem őszinte együtt érzéssel írom: beható vizsgálatra van szükség ott, ahol így vélekednek a hősökről, egyúttal a Felcsút, Gyirmót, Kisvárda, Mezőkövesd, Paks kvintettet tartják normálisnak az élvonalban.
Mondok egy közös csapatot a "vízfejes" ötös történetéből: Plattkó (Vasas, MTK) – Fogl II (Újpest), Mészöly (Vasas), Bíró (MTK) – Bozsik (Honvéd), Orth (MTK), Lázár (FTC) – Kocsis Sándor (Honvéd), Albert (FTC), Puskás (Honvéd), Zsengellér (Újpest). S íme, egy tizenegy a labdarúgás huszonegyedik századi magyar változatának kisvárosi-falusi kínálatából: Nagy Gergely (Paks) – Hej (Kisvárda), Böde (Paks), Katanec (Mezőkövesd), Matheus Leoni (Kisvárda) – Balogh (Paks), Nagy Patrik (Gyirmót), Bognár István (Paks), Corbu (PAFC), Besirovic (Mezőkövesd) – Bumba (Kisvárda).
A Szörényi–Bródy szerző páros ebben az esetben fölöslegesnek tartaná feltenni a kérdést: „Mondd, te kit választanál?”
Én nem is teszem fel, annyira abszurd az egész.
