FT
A kommentár azt emeli ki a Tucker Carlson-show egyhetes budapesti vendégjátéka után, hogy az amerikai és külföldi populisták nem értenek egyet Kína kapcsán, noha itt a külpolitika súlyponti kérdéséről van szó. Csak éppen az Orbán iránti nagy imádat ezt eltakarja a republikánusok számára.
Amikor a riporter arról faggatta a miniszterelnököt az interjú során, hogy Biden gonosztevőnek nevezte, a kínai államfőt viszont meg sem említette azok között, akik szerinte autoriter államot építenek, a házigazda rögtönzött, de igazából megkerülte a választ. A másik meg nem forszírozta tovább. De a tengerentúli jobboldalnak tudnia kell, hogy ha idegen erős embereknek udvarol, akkor óhatatlanul felmerülnek ellentétek, amelyek közül a geopolitikai irányt lehet a legkevésbé megkerülni.
A nacionalista vezetők laza nemzetközi klubja nyíltságot tanúsít Peking iránt, amit a republikánusok nem bocsátanának meg Merkelnek, Macronnak, hát még a demokratáknak. Az USA szemében ugyanis Kína kézzelfogható fenyegetés Amerika vezető világhatalmi szerepköre ellen, egyben ideológiai kihívás. Egy közepes autokrata számára viszont értelemszerűen egyik sem. Hiteleket és más előnyöket vár a kínaiaktól, mindenféle erkölcsi feltételtől mentesen.
Pár napja vonták meg Magyarországtól a norvég segélyt és az EU is valami hasonlóra készül. Nem kell taglalni, hogy ilyen körülmények között mit jelent egy olyan szponzor, aki tehetős, viszont nem akadékoskodik. A trükk az, hogy erről meg kell győzni az amerikai jobboldalt. De mivel azok egy húron pendülnek Orbánnal a bevándorlás és az oktatás ügyében, hajlanak a külpolitikai egyezségre.
Azt érezni, hogy szörnyű találkozó jön létre a valósággal. A konzervatívok egyfelől ütköznek Kínával, másfelől viszont megértést mutatnak bizonyos erős emberek iránt. Nagy mutatvány volna a kettőt hosszú időn át előadni. Egyébként Washingtonban hamar megtanulni, hogy ugyanazok ajnározzák Orbánt, akik Peking ellen fenekednek. Őket a populisták esetében a stílus és a siker izgatja.
Az elemzés úgy látja, hogy amit a konzervatívok csinálnak, az – Talleyrand szavaival – több mint bűn: hiba. Könnyű belátni, mi vonzza őket az idegen, ám rokonlélek populistákhoz. Azt viszont meg kell kérdezni tőlük, hogy szerintük ezzel miként segítenek saját országuknak.
Deutsche Welle
Nagyon úgy néz ki, hogy LMBT-ügyben Orbán Viktor nyomába szegődik a román jobboldal, amely azon van, hogy magyar mintára törvényt hozzon a „meleg propaganda és a nemi kisebbségek ideológiája” ellen. Ily módon pedig Európa-ellenes útra terelje az országot. A vonatkozó budapesti jogszabály összemosta a homoszexualitást és a pedofíliát. A jelszó egyébként Romániában is a fiatalkorúak védelme.
A kérdés robbanásveszélyes és messze túlmutat a belpolitikán. Eckstein-Kovács Péter azt mondja, bizonyos körök ily módon igyekeznek szembefordítani a románokat az EU-val és a Kreml röppályájára állítani. A mostani helyzetben kulcsszerepe van annak, mit csinál az RMDSZ, amely teljes mértékben támogatja az Orbán által belengetett népszavazást. A hozzáállás azért érdekes, mert a román módosítást a szélsőséges AUR kezdeményezte, amely kifejezetten magyarellenes. Ám elnöke ezzel együtt a kormányfő nagy csodálója. Továbbá igyekszik helyet kapni abban a szélsőjobbos pártszövetségben, amelyet Orbán szándékozik tető alá hozni Strasbourgban.
Ha az RMDSZ beáll az új javaslat mögé, akkor – a koalíció tagjaként – a hatalmat is belerángatja abba a viszályba, amelyet Orbán már évek óta provokál az unióval. Lehet, hogy tudatos manőverről van szó: egy bukaresti politológus szerint ha informálisan összeáll a magyar párt és az AUR, akkor a liberális bukaresti kormány kemény gondok elé néz, ez pedig a Fidesz malmára hajtja a vizet. Annál is inkább, mert a kormányfő számít az erdélyi magyarok szavazataira. Ám mivel azok nem EU-ellenesek, próbálja őket megosztani, illetve megnyerni az LMBT-ellenességgel.
Eckstein-Kovács Péter arra hívja fel a figyelmet, hogy korábban nagyon erős volt a kisebbség körében a regionális identitás, ez most egyre inkább átadja a helyét annak, hogy a hazát Magyarország jelenti, a közös vér számít, ami azonban igen veszedelmes. A már idézett politológus, Pirvulescu szintén úgy ítéli meg, hogy az RMDSZ azelőtt a multikulti, soknemzetiségű Erdély mellett volt. Most viszont már az etnikai és kulturális Nagy-Magyarországot hirdeti.
NZZ
Magyarország és Lengyelország sok pénzzel, valamint ideológiával forszírozza a hagyományos családot. Mindkét kormány élharcosnak tekinti magát, hogy ne a migrációval, hanem a gyerekek számának növelésével oldja meg a demográfiai gondokat. A mérleg azonban vegyes képet mutat. A Fidesz rekordösszeget költ a gyerekvállalás ösztönzésére, a program a GDP 4,6 százalékát viszi el, ám ez nem jelenti a kifejezett küzdelmet a szegénység ellen.
Orbán szembehelyezkedik a feltételezett európai fő áramlattal, mert az külföldieket hív be, hogy ellensúlyozza a társadalom elöregedését, illetve a lakosság számának csökkenését. De Magyarországon a családpolitika keretein belül kirajzolódik a kulturkampf, illetve az iszlámellenes beállítottság. A hatalom azzal érvel, hogy ellenintézkedések nélkül a muzulmánok nyugaton is átvennék az irányítást.
Kelet-Európában egyes politikusok egyenesen a nemzethalált vizionálják és tény, hogy erősen visszaesett az újszülöttek száma, bár az utóbbi időben némileg emelkedett, hála a hatalom lépéseinek. Paradox módon azonban a katolikus-konzervatív lengyeleknél a családok segítése liberálisabb módon történik, mint a magyaroknál. A gyereküket egyedül nevelő szülők, illetve élettársak is kapnak támogatást.
Ugyanakkor a magyar kormány szűkítette a lehetőséget a szegények számára, és igen alacsony szinten hagyta a szociális segélyeket. Ennek világnézeti okai vannak: a társadalomnak munkára kell épülnie – hangoztatja Orbán. Ily módon azonban nem részesülhet az előnyökből a 700 ezres roma közösség jó része, de egy csomó „fehér” sem.
A nagy célok láttán azonban az eredmények eléggé szerények, mérföldekre van, hogy sikerüljön elérni a születési rátát, amely pótolja a kieső népességet. Fogy a lakosság, pedig Magyarország majdnem egymillió embert honosított a szomszédos országokból. A nagyarányú kivándorlás ugyanakkor azt jelenti, hogy rengeteg szülőképes korban lévő nő kiesik.
A kérdés ezek után az, hogy a két kormány micsoda: konzervatív forradalmár, amely politikai megfontolásokból vagy meggyőződésből a hagyományos fűzőbe akarja visszakényszeríteni a korszerű társadalom „kinövéseit”, vagy netán igyekszik széles társadalmi rétegeket bevonni a több gyerek érdekében. A dilemmát jól illusztrálja Novák Katalin, aki tiltakozik az ellen, hogy az asszonyokat vissza akarnák kényszeríteni a tűzhelyhez, ám közben feministaellenes retorikát alkalmaz.
FAZ
„Mesés” – így kommentálja a konzervatív lap, hogy a Vajdasági Nemzetiségi Tanács elnöke nem akarja anyagilag támogatni a Tanyaszínház tájelőadásait, mert Hajnal Jenő szerint a darab, Ödön von Horvath Kazimir és Karolinja öncélú trágárságokat tartalmaz és parttalanul ízléstelen. Igaz, hogy közben a kifogás megfeledkezik a lényegről, hogy ti. a gazdasági körülmények tönkreteszik a főszereplő pár szerelmét, de viszont cserében elmondhatja, hogy ugyanez a kritika már az 1932-as ősbemutató után is felmerült.
Ám Hajnal túlmegy ezen és pozitív víziót állít szembe a provokációval: mély gondolatokat és népmesei bölcsességet sürget. Hogy utóbbin mire gondolt, azt nem tudni? Lehet, hogy Hófehérke mostohaanyjára, akinek tüzes fémcipőben kellett táncolnia? Vagy a Trude anyóban az okos lányra, aki fahasábbá változott és így égett el lassú tűzön?
Talán segít a megfejtésben Kovács Ágnes 1966-ban megjelentetett kötete, a „Magyar népmesék”, amelyben szerepel, hogy egy friss özvegy olyan hangosan gyászolja az urát a sírnál, hogy odasiet hozzá egy katona, akinek viszont egy új akasztottat kellene őriznie. Amikor visszatér a posztjára, azt látja, hogy valaki ellopta a tetemet. Hogy elkerülje a halálbüntetést, segítségére siet az asszony, aki előbb kicsikarja belőle a házassági ígéretet, majd együtt ássák ki a férj tetemét, hogy azt függesszék fel a bitófára. Úgy hogy onnantól kezdve semmi sem áll a pár boldogságának az útjába. Lehet, hogy ilyesfajta mély gondolatokat akar látni a vajdasági funkcionárius? Egy mai Horváthnak, aki gondozásba venné a történetet, kellő alapja volna, hogy pénzügyi támogatásért folyamodjon a magyar Nemzetiségi Tanácshoz.
FAZ
A járvány elültével sem tűnnek el a radikális tiltakozó mozgalmak, mert számukra azért fontosak a válságok, mivel azokban lehetőséget látnak, hogy a liberális és képviseleti demokrácia ellen keltsék a hangulatot. Így értékeli a helyzetet vendégkommentárjában a Drezdai Műegyetem Demokráciakutató Intézetének igazgatója. Hans Vorländer rámutat, hogy a harc kimenetele azon múlik mennyire ellenálló a demokrácia, hogy összetart-e a politikai közép és sikerül megőrizni a jogállami intézményeket.
Mindenesetre a ragály miatt elrendelt korlátozások sokakban félelmet keltettek, hogy egyes kormányok tekintélyelvű, sőt diktatórikus megközelítésből aláássák a demokratikus jogokat. A populista, sőt szélsőséges erők meglovagolták a lehetőséget, hogy bizonytalanságot, félelmet keltsenek. Az eredmény a megosztottság lett, ami agresszivitáshoz vezet és igazolja az erőszakot.
De a populizmus már előtte megerősödött mind Európában, mind Amerikában, ami azt jelzi, hogy valami félrement. Főleg az autoriter demagógok szétszakítják a társadalmat, kirekesztenek, az intézmények ellen lázítanak, ha azok megkérdőjelezik a populisták és a nép állítólagos egységét. Legszívesebben dekrétumokkal és Twitter-üzenetekkel kormányoznának. A rövidebbet a parlament, az igazságszolgáltatás, a szabad sajtó, a kritikus polgár, valamint több kisebbség húzná.
Az Orbán-féle illiberális demokráciával megjelent az ellenmodell, megindult a küzdelem az alkotmányos demokrácia alapelvei: a hatalmi ágak megosztása, a bíróságok és a média önállósága, a szabad véleménynyilvánítás, a kisebbségekkel szembeni diszkriminációmenteség, valamint a társadalmi-kulturális sokszínűség ellen. A Fidesz és a PiS tudatosan belőtte magának ez a célt, a válságok csak ráerősítettek törekvésükre. Alkalmat kínáltak az intézmények tekintélyelvű átépítésére.
De főként Németország igazolja, hogy ha a kormány határozottan cselekszik, akkor válságok idején is képes stabilizálni a bizalmat. A demokráciák ellenállóképessége azonban alapvetően azon múlik, mennyire tudja a politikai infrastruktúra visszaverni az abszolút hatalmi igényeket. Nem véletlen, hogy Orbán, Trump vagy Kaczynski a bíróságoknál kezdte a tisztogatást.
Ugyanakkor azt látni, hogy egyre inkább gyengül a háború után kialakult politikai szerkezet, benne a pártokkal, szakszervezetekkel, egyházakkal, egyesületekkel. Ugyanakkor mind fontosabb szerephez jut a személyiség. A közösségi média ugyancsak nagy hatást gyakorol a nyilvánosságra. Kialakul a felháborodás, a hangulat demokráciája. Csakhogy a világháló nem kapcsolódik intézményesen a politikai döntéshozatalhoz. Ugyanakkor hiányoznak az érdekkiegyenlítő fórumok. A kulturális identitásért zajló harc egyre jobban megnehezíti a képviseleti demokrácia dolgát, hogy kompromisszumokat keressen.
Spiegel
Európa jelenlegi képe alapján a lap nem sok dicsérni valót talál Merkel külpolitikájában: úgy ítéli meg, hogy a földrész kevésbé biztonságos és egységes, mint 16 évvel ezelőtt. Az EU megosztott, a jobboldali populisták megerősödtek, sőt, akad, ahol hatalomra kerültek. A britek kiléptek, Magyarország és Lengyelország semmibe veszi a közös értékeket és aláássa a jogállamot. Az uniót tűzgyűrű veszi körül, Líbiától, Grúzián át Belaruszig. Ukrajnában – 13 ezer halott árán – törékeny fegyvernyugvás van érvényben. Oroszország és Törökország elfordult a földrésztől.
A Nyugat jócskán veszített hiteléből, értékei már nem annyira vonzóak. Mindezt nem lehet csakis a kancellárnak felróni, de azért kivette belőle a részét, hogy idáig fajultak a dolgok. Számára annak idején a rendszerváltás nem a liberális demokrácia legyőzhetetlenségét, hanem bármiféle rendszer sérülékenységét bizonyította. A szemében a történelem ingamozgást végez. Most éppen rossz felé haladnak a dolgok, Újra veszélyt jelent a nacionalizmus, bajba került a szabályokra épülő világrend.
Fő fegyvere a világpolitikában a stratégiai türelem volt. Azaz a legtöbb esetben kivárt. Viszont alatta vette át Németország a vezető szerepet a kontinensen. De a válságkezelésből még nem lesz automatikusan jó külpolitika. Márpedig Merkel visszaszorította, ám nem oldotta meg a kríziseket. Általában csak arra futotta az erejéből, hogy a legrosszabbat megakadályozza. De egyik bizalmasa azt mondja: a politikus szerint a stratégia légvár, mindig csak utólag lehet róluk kiállítani a bizonyítványt.
A menekültválság előtt viszont kifejezetten nagy hibát követett le, mert nem indultak volna el százezrek Európa felé, ha már a szír határon segítséget kapnak. Törökország ugyanakkor hiába szorgalmazta az uniós tagságot, a végén sértetten hátat fordított Brüsszelnek. De a legsúlyosabb mulasztások Ukrajnához kötődnek, Merkel nem vette észre: itt a geopolika játszik és teljesen tévesen ítélte meg Putyint. Így ami történt, az katasztrófa, az ukrán állam tartósan destabilizálódott, Moszkva viszont elveszett a földrész számára.
A német-orosz viszony olyan, mint egy hosszú, kiábrándult házasság. Mindkettő ismeri a másikat és szüksége van rá. Merkel kiállt a belorusz ellenzék és Navalnij mellett, de ragaszkodott az Északi Áramlat 2-höz. Meggyőződése, hogy nem szabad ütközni Moszkvával. Ám nem közeledik Putyinhoz. A végeredmény az, hogy a Szovjetunió bukása óta még nem volt ilyen rossz Berlin kapcsolata az oroszokkal. A Kreml számára Európa ismét ellenségnek számít.
A kancellár számára Kína felemelkedése elkerülhetetlen, inkább azt igyekszik kivédeni, hogy ebből harc legyen, mert az mindkét felet meggyengíti. Ezért próbál közös európai álláspontot kialakítani, ami ebben az esetben előrelátást tükröz. Nem hisz a szankciókban, nem gondolja, hogy az EU rá tudja kényszeríteni az értékeit akár Moszkvára, akár Pekingre.
Azt viszont alighanem meg kellene mondania a németeknek, hogy szuverenitásuk további részét kell átengedniük, ha előbbre akarják vinni az uniót. Meg hogy az EU-nak többet kell tennie saját védelme érdekében. Továbbá hogy Németországnak többet kell költenie a fegyverekre, ideértve akár az atomütőerőt is. Azon kívül, hogy az értékorientált külpolitika nem azt jelenti: Európa terjesztheti saját eszményeit a világban. Végül pedig hogy az eltelt 16 év kármentő külpolitikája kevésnek bizonyult.
Washington Post
A vezércikk arra szólítja fel az amerika elnököt, hogy keményítsen be Putyin ellen, mert az éppen megsemmisíti, ami még megmaradt az orosz civil társadalomból. Navalnij már fél éve ül, éspedig olyan vádak alapján, amelyek célja, hogy elhallgattassák a Kreml legnyíltab és legnevesebb ellenfelét. Most meg még a szervezetét is kizsigerelik a hatóságok. Egyre jobban meghúzzák a csavarokat.
Az ellenzéki politikus melletti tüntetések részvevői közül csaknem 10 ezret vettek őrizetbe és csaknem két tucat ellen azóta már börtönbüntetést szabtak ki. Azon felül a minap hozott törvény alapján a bíróság szélsőségesnek minősítette Navalnij hálózatát, így azt bezárták. De a civilek egyébként is nagy nyomás alá kerültek. Olyan szerkesztőségeket nyilvánítottak külföldi ügynöknek, mint a Szabadság Rádió.
Oroszország katonai ideggázzal próbálta megölni Navalnijt. Legfőbb ideje, hogy Biden emiatt szankciókat rendeljen el. Amikor a politikus júniusban találkozott orosz kollégájával, szóba hozta az ellenzéki vezető ügyét és azt ígérte, hogy fenntartja a nyomást. Kijelentette, hogy kiáll az egyetemes és általános szabadságjogok mellett. Nos, két hónap elteltével Putyin folytatja a civilek bedarálását.
Yahoo/AP
Sok lengyel városban tüntetések volta az este, mert a kormánytöbbség ma várhatóan jóváhagyja a parlamentben azt a javaslatot, amely elhallgattatja az amerikai kézben lévő TVN24 hírcsatornát, miután az sokszor bírálja a hatalmat. Az indítvány formálisan úgy szól, hogy nem európai tulajdonok nem birtokolhatják médiavállalkozásokban a tulajdon döntő részét. Valójában azonban arra kényszerítené a tengerentúli Discoveryt, hogy eladja milliós nézettségű érdekeltségét.
Az ügy miatt Lengyelország kockáztatja külföldi megítélését, mind a sajtószabadság, mind külföldi befektetőkkel szembeni bánásmód kapcsán. Egyébként pedig máris megterhelte a viszonyt az Egyesült Államokkal. Morawiecki miniszterelnök azonban tegnap újból azt fejtegette, hogy a tervezet nem irányul senki ellen, a lengyel népet kívánja megvédeni a külső beavatkozással szemben.
Ugyanakkor a hármas kormányszövetség mérsékelt tagja ellenzi az előterjesztést, mert úgy látja, hogy az támadást jelent a pluralizmus ellen. A párt elnökét, Gowint azonban éppen egy napja mentették fel tisztségéből, mert bírálta a gazdasági reformelképzeléseket.
A Riporterek Határok Nélkül úgy foglalt állást, hogy a hatalom a vezető független hírcsatornát próbálja kicsinálni. A bírálók attól tartanak, hogy az ország nagy léptekkel halad a magyar viszonyok felé, miután a tekintélyelvű Orbán csaknem teljes mértékben megkaparintotta a sajtó ellenőrzését.
