Günter Wallraff német író beépül abba a közegbe, amiről írni akar. Önnél ez fordítva volt, előbb lett kukás, azután döntött úgy, hogy ír róluk.
Igen. Hetente egyszer mentem papírt gyűjteni a kukásokkal, és minden egyes alkalom után újabb és újabb jegyzetek születtek, mert fontos volt, ha már erre kényszerülök, valamiképp pozitívan jöjjek ki ebből a frusztráló helyzetből. Egyébként nagyon tipikusnak érzem mindezt: beletartozom abba a generációba, amelynek a diplomaszerzés fontos volt ugyan, de amelyben nem alakult ki túl nagy jövő- és karrierkép, mert pályakezdőként 2007-ben épp a gazdasági világválságban találta magát. Egyik alkalommal például, amikor leszálltam a kukásautóról a Bosnyák téren, szembetalálkoztam az egyik ismerősömmel, egy költővel, újságíróval, aki meg épp a postásműszakját vette fel. Vicces volt, hiszen mindketten bölcsészként végeztünk. Kallódó nemzedék lettünk, legalábbis egy részünk.
Emlékszik még a legelső érzésre, amikor bele kellett helyezkednie a kukásszerepbe?
Először csak segítettem egy napot, akkor ott lenni teljesen más állapot volt, egy jó kaland. Másodszorra, fél évvel később már másról szólt, az már börtönszerű élmény volt – pályakisiklásként éltem meg. Nem véletlen, hogy a főhős Kuncz Aladár A fekete kolostor című regényéből írja a szakdolgozatát, amelyben szintén ott a rabság, amiről nem lehet tudni, meddig tart. Jóval nehezebben elviselhető úgy a börtönlét, ha nem tudod a végét. És persze sok mindent érez ilyenkor az ember, dühöt, megalázottságot, elkeseredettséget, rezignáltságot. Ez a válságféle azért van másokkal is, ha körbenézek. A szemetezést két és fél évig csináltam, viszonylag sokáig. És megterhelők voltak maguk a helyszínek is: értelmi fogyatékosok intézete, kórház, mozgássérültbolt, bezárás előtti gyár – mindez esszenciálisan erősítette a rothadással és a leépüléssel való találkozást. Nem tudtam, mit tud elviselni az agyam és a pszichém. Mint utóbb kiderült, voltak határai.
A Boldog emberek életrajzi ihletésű könyv, ám az is benne van, ahogy művésszé vált, ahogy kialakult az igény, hogy ezeket az élményeket, hallott történeteket továbbadja, és dokumentálja ezeknek az embereknek a sorsát. Ön mennyire gondolja „így jöttem”-könyvnek?
Igen, ez is benne van. Mindemellett próbáltam elkerülni, hogy „így jöttem”-könyv legyen, mert nem akartam, hogy rólam szóljon. A szociográfia felé akartam elmozdulni, azonban hiányérzetem volt a tekintetben, hogy ki az, aki nézi ezeket az embereket, hiányzott a nézőpont, ahonnan ezek az emberek ilyennek látszanak, és szerintem ez nagyon fontos. Ugyanakkor nem akartam vagy nem tudtam túlságosan megrajzolni sem ezt a figurát, van benne egy kis elmosódottság, mint a felhőknél – amit a fiú szenvedélyesen fotóz –, hisz azok körvonalai sem meghúzhatók, mert folyamatosan változnak. Ahogy a főhősnek, magának a regénynek a működési elvét is az égen megjelenő felhőkhöz tudnám hasonlítani – mintha lenne történés, de tulajdonképpen nincs, és fordítva, látszólag nincs, miközben folyamatos változás zajlik le a szemünk előtt.
A kukások körvonalai viszont nagyon is meghúzhatók – a regény első harmadában kissé egysíkúan is vannak ábrázolva, és épp a velük kapcsolatos sztereotípiát erősítik. Unos-untig szinte csak a dugásról beszélnek, kit, hogyan, hányszor. Később ugyan változatosabb lesz a kép, és érkeznek kivételek, de addigra, nem félő, hogy már elveszít néhány olvasót?
Lehet. Bennem mindenesetre nem volt sztereotípia. Nem tudtam máshogy ábrázolni őket, mert amikor köztük voltam, ezzel a beszédmóddal szembesültem, és azzal, hogy ahogy maga a közeg mocskos, úgy a nyelv is az. Mindamellett az általuk mesélt sztorik nem feltétlen valósak, gyaníthatóan jó részük csak a fantáziájuk, vágyaik szüleménye, és a boldogság utáni vágyukat tükrözi leginkább. Elég hamar szembesül az ember, hogy a témák minden alkalommal megismétlődnek, ennél fogva monotonná is válnak. Akárcsak maga a munka. Ez a monotonitás és a mocsok az alap, a kiindulópont. Próbáltam azért sűríteni, hogy ne legyen redundáns az anyag. A már említett szerelmi szál többek közt azt a funkciót is szolgálja, hogy a monotóniával szemben legyen egy íve a regénynek és a mocsoknak legyen egy kontrasztja.
Az értelmiségi réteget is kritikával és erős iróniával kezeli.
Igyekeztem valamiféle egyensúlyt találni ebben is, a két világ ábrázolása között. Zeller Gyula, a regény egyik karakterének, aki nagyjából echte nácinak tűnik elsőre, az ellentétpárját egy liberális értelmiségi közegben. És van is valami kapcsolódás a kettő között, valami egymást feltételező létezés.
A fiú viszont mintha egy köztes állapotban ragadt volna, kívülálló a kukások között is, de az értelmiségiek világában is, aminek persze megvan az az előnye, hogy külső szemszögből láthat rá mind a két világra.
Igen, én az értelmiségi beszédmódban például nem is érzem kényelmesen magam, de nyilván azért nem tudnám letagadni bölcsészvégzettségem sem. És valószínűleg a kívülállóság fontos is, kényelmesebben tud voyeurködni az ember. Sok mindent lát, dokumentál, de nem avatkozik bele, csak néz. Igyekeztem is kukázás közben voyeurnek érezni magam, mert ez volt a túlélés egyik záloga. Csak nem idetartozni, mert anyagilag sem túl nagy perspektíva egy kukásautóban segédmunkásnak lenni.
A kívülállóság mellett azért fokozatosan valamiféle sorsközösséget, kötődést is érez ezekkel az emberekkel. Ami persze szolgálhatja az önfelmentést is, miért van még mindig velük.
Nagy csapda a halogatás. Bizonyos élethelyzetekben érzi az ember, hogy váltani kellene, ám nem teszi. A regény egyik fő konfliktusa épp ez. Mikor és miért tudja az ember azt mondani, hogy ebből elég, és hogyan tud továbblépni. Kicsit félelmetesnek is tartom, mennyire olyan vagyok, akinek ha azt mondják, álljon fel, feláll, és csak utána kérdezi meg, miért. Az emberek egy része reflexszerűen engedelmeskedik, ha egy erősebb, határozottabb akarat jön, és sodródik csak az ilyen helyzetekben. Kilépni egy adott szituációból, ami bár rossz neked, mégis már kezd kicsit komfortos lenni, mert kialakult benne egy rendszer, tényleg nem könnyű. Van, akinek az egész élete azzal telik el, hogy erről a kiugrásról álmodozik.
Miért Boldog emberek a cím? Móricz miatt?
Volt egy turkálós pólóm, amire az volt írva: „Wir müssen Sisyphus als einen glückliches Menschen vorstellen”, és amiről sokáig azt hittem, azt jelenti, Sziszüphoszt szerencsés embernek kell elképzelni, így nagy élmény volt, mikor valaki egy gólyatáborban felvilágosított, hogy ez a glücklich valójában boldog. Szóval amiatt lett elsősorban ez a címe, mert olvastam Camus esszéjét (ahonnan ez az idézet származik), amiben Sziszüphoszról ír, és akit azért kell boldognak elképzelni, mert bár tudatában van annak, hogy teljesen értelmetlen, amit csinál, mégis vállalja a sorsát, elfogadja és beleáll. Persze Móriczra, az ő regényére is reflektál a cím, és a főhős egyik neve is Joó Béla, mint Móricz főhőséé. Nekem egyébként Móricznak ez a könyve dedikáltan van meg ettől az embertől, akit valójában Pap Györgynek hívtak. Magyartanáromtól kaptam ezt a könyvet; kisújszállási vagyok, Móricz is ott érettségizett, sok regénye játszódik ott – úgyhogy több szál is fűz hozzá.
Önnél is volt fordulópont, amikor Sziszüphoszhoz hasonlóan képes volt beleállni ebbe a sorsba?
Nem nagyon. Inkább töréspont volt. Számomra ez lelkileg igen megterhelő volt, és egyre rosszabb. Az, hogy egyre kevésbé volt valószerű a kiút, hasonlított a mostani második lezárásra, amit sokkal szélsőségesebben élt meg az ember. A szemétszedésnél volt egy pont, hogy nem bírtam tovább, gyakorlatilag összeomlottam. Ezt nem írtam bele, egyfelől, mert nem akartam, hogy a fókusz elterelődjön ezekről az emberekről, másfelől meg nem is tudtam egyelőre ezzel a részével irodalmi szempontból nagyon mit kezdeni.
Sokat jelent Pilinszky egyik versének a címe A mélypont ünnepélye – amikor eléri az ember a mélypontot, az akár ünnepi alkalom is lehet, hiszen onnan már nincs lejjebb, onnan csak fel lehet mozdulni.
+ 1 kérdés
Magához a szeméthez változott a viszonya? Azóta szelektíven gyűjti például?
Szelektíven inkább a feleségem gyűjti. Én inkább abból a szempontból lettem sokkal tudatosabb, mi az, amit megveszek, és milyen csomagolópapír van rajta. A felesleges dolgokat igyekszem nem megvenni. Komposztáltunk is, ami inkább csak a lelkiismeret megnyugtatása volt, hisz a leadóhelyre meg kocsival vittük, úgyhogy ebenguba. A kutyakaki felszedésére sem az erre gyártott nejlont használjuk, hanem a kiürült péksüteményes papírzacskót. De igazából kicsit reménytelen ez az ügy, amíg az egész társadalom nem változik meg. Persze mindig lehet benne egyénileg is fejlődni. Most például azon gondolkodom, elmegyek PET-palackot gyűjteni a Tiszára.
