Hatvanadik nap (2)
Hallottam a saját nevemet.
Örültem, hogy nem nálam volt a fegyver, mert tuti, hogy vaktában a hang irányába lőttem volna, mivel egyértelműen nem Tomié volt. A lábam majdnem felmondta a szolgálatot, és ösztönösen lebuktam, miközben Tomi megfordult, és a fejem fölé célzott. Elismerésére szóljon, hogy nem húzta meg a ravaszt.
– Jon?
– Ki a fasz maga? – kiáltotta el magát Tomi.
Levettem a fejemről a kezem, és a térdemen tipegve megfordultam. Eltartott egy kis ideig, mire felismertem a pult fölött ránk bámuló, rémült arcokat, de aztán belém hasított a felismerés. A nevük egy kicsivel lassabban jutott eszembe, de végül sikerült beazonosítanom őket. Mindkettőjüket ismertem.
– Tomi, várj! – kiáltottam talpra szökkenve. – Jessie! Al!
Mindketten elmosolyodtak, majd Jessie – Jessica Schrader – átmászott a pulton, hogy megölelhessen. Egy, a hatvanas évei elején járó, nyájas tekintetű professzor asszony volt. Eredetileg Detroitból származott, de talán a… UCL-en oktatott, ha minden igaz. Az biztos, hogy valahol Londonban tanított.
Ahogy átölelt, úgy éreztem, mintha megerősödött volna az utóbbi időben. Majdnem felemelt a földről.
Mögötte állt egy leeresztett vadászpuskával Albert Polor, az ötvenes évei végén járó történészprofesszor, akinek a latin-amerikai történelem volt a szakterülete.
– Mit kerestek itt? – Elengedtem Jessie-t, mire Tomi előrelépett, majd megállt közvetlenül mögöttem. Továbbra is óvatos tekintettel fürkészett. – Tomi, semmi gond. Ismerem őket. A konferenciáról.
– Azt honnan szerezte? – biccentett Al puskája felé.
– Találtam – felelte kurtán, miközben magához szorította a fegyvert, ami látszólag ösztönös mozdulat volt a részéről.
– Hónapokkal ezelőtt leléptetek. Mi történt? – kérdeztem.
– Csak eddig jutottunk – magyarázta Jessie. – Azt hittük, nekünk már úgyis annyi, és fogalmunk sem volt róla, milyen messze is van valójában a város. Végül rátaláltunk erre a helyre. Teljes volt a káosz, az egészet kifosztották. Mi… találtunk pár fegyvert.
Alre nézett, és láttam, ahogy találkozik a tekintetük. Ekkor már tudtam, hogy megöltek valakit ezért a fegyverért. Ez enyhe borzongást váltott ki belőlem, és önkéntelenül is közelebb húzódtam Tomihoz.
– Itt maradtunk, hogy védve legyünk – folytatta. – Felhalmoztunk némi élelmet, és kiszorítottunk innen pár huligánt. Már egy jó ideje csak Al és én vagyunk itt. Nem élelmet kerestek, ugye?
– De igen, azt.
– A mi készletünk is kifogyóban van – magyarázta a fejét csóválva Jessie.
– Na és a fegyverek? – érdeklődött Tomi.
– Abból van pár – ismerte be Al, egyik lábáról a másikra állva. – Időnként még erre vetődik pár kisebb csoport a városból. Nos, legalábbis azt hisszük, hogy onnan jönnek. De csak páran vannak, és egyáltalán nem szervezettek. Jól tudják, hogy szinte minden élelem elfogyott, de tisztában vannak vele, hogy nekünk még van egy kevés.
– Annyira rossz a helyzet?
– Úgy tűnik, olyan rossz, mint az várható volt – felelte Al.
– Mi van e mögött az ajtó mögött? – váltott témát Tomi.
– Még több gyógyszer, gondolom – találgatott Jessie. – Gyógyszerek és szerencse tekintetében eddig jól álltunk. Vészhelyzet esetére felhalmoztunk egy kis dugikészletet.
Rövid csend következett, amelyet az áruház távolabbi feléből érkező hangok törtek meg. A szemem sarkából észrevettem, hogy Dylan és Mia tart felénk. Dylan feltartotta a puskáját, és ekkor beugrott, hogy lehet, hogy nincs is megtöltve.
– Minden rendben, Dylan! – integettem feléjük. – Nem jelentenek veszélyt!
– Kik maguk? – kiáltott rájuk.
– Ismerem őket! A konferenciáról!
– Jesszusom! – Dylan leengedte a fegyverét.
Észrevettem, hogy neki és Miának sikerült megtöltenie a hátizsákját. Láttam, ahogy Dylan végigméri a fegyvert szorongató Tomit. Gyanakvóan tekintett rá, de nem szólt semmit. Gondolom, nem akart idegenek előtt vitába keveredni.
– Egész idő alatt itt voltak? – kérdezte döbbenten hol Alre, hol Jessie-re tekintve.
– Egyszer kiruccantunk a városba, de túl veszélyesnek találtuk – magyarázta Al.
– Milyen ott a helyzet?
– Nem túl nagy a forgalom. Az emberek elbarikádozták magukat az otthonukba. Az ember hamar azon kaphatja magát, hogy rálőnek a házakból, ha kimerészkedik az útra, és a lakók látóterébe kerül, vagy ha csak közel megy a házakhoz. Olyan, akár egy háborús zóna. Habár mielőtt elment volna az áram, még egy darabig volt internetünk. Mostanra azonban már lemerültek a telefonjaink.
– Mit mondtak a hírekben? – Mia rögvest előhalászta a telefonját, és tépelődni kezdett, hogy bekapcsolja-e. – Nekünk nincs internetünk.
– Még mindig a hotelben laktok? – hitetlenkedett Al, amit egy kissé zokon vettem. – Miért?
– Maguk még mindig itt laknak. Miért? – vágott vissza Tomi.
– Visszatérve az internetre – vetette közbe Mia –, mi a helyzet? Vannak még olyanok, akik online elérhetők maradtak?
– Igen, elszórtan. Nincs mindenütt internet, és a nagyobb városokat nyilvánvalóan elpusztították, de egy hónappal ezelőtt az emberek még továbbra is fent voltak a közösségi hálón. Egyesek továbbra is használják a Messengert és a Twittert, bár többnyire csak arra, hogy próbálják megtalálni a rokonaikat.
Elöntött a remény hulláma. Olyan érzés volt, mintha elektromos áram futott volna végig rajtam.
– Működik még a telefonod? – fordultam Tomihoz.
– Igen – felelte.
– Ha megkérlek, ellenőriznéd a feleségem Facebook-profilját? Vagy a Twitter-oldalát?
– Persze.
– Kérlek, használhatnám én a telefonodat? – Attól az irracionális, szédítő félelemtől hajtva, hogy talán nemet fog mondani, könyörögve összekulcsoltam a kezem. – Kérlek, csak egy percre.
– Nyugi, haver! – Rögvest a kezembe nyomta a telefonját. – Tessék!
Félrevonultam a telefonnal…
[…]
Kikapcsoltam Tomi mobilját. Megfordultam, és láttam, hogy egymásra szegezik a fegyverüket.
– Hékás! Hé! Hahó, mi folyik itt?
– Maradj ott! – dörrent rám Jessie felém fordulva, és közvetlenül az arcomra célzott a fegyverével.
Korábban még sosem fogtak rám fegyvert. Nem hallottam sem Tomi, sem Dylan hangját. Csupán a rám szegezett fegyver csövére tudtam koncentrálni. A tekintetem találkozott Jessie-ével, és a szeme olyan feneketlen, sötét üregnek érződött, mint a pisztoly csöve, amelybe bámultam.
– Mit műveltek?
– Szükségünk van azokra a gyógyszerekre – szögezte le Jessie. – Jobb lenne, ha elmennétek.
Mögötte Al Tomira célzott a puskájával, miközben Dylan pedig Alt vette célba. Tomi szintén Alre irányozta a fegyverét.
– Nem jöttök vissza velünk? – Végigmértem őket, és valami furcsa kegyetlenséget véltem felfedezni Al ábrázatán.
– Miért mennénk vissza? – kérdezte, miközben a szemét folyamatosan Tomin tartotta.
– Mert ott biztonságos! – üvöltöttem.
– Már sehol sem biztonságos. Itt legalább van ellátmányunk, valamint kitűnően látjuk, ha valaki eljönne érte. A csomagjainkat már aznap ellopták, amikor ideértünk. Akkor rájöttünk… Már semmi sem olyan, mint azelőtt.
– Srácok, ez őrültség! – Tettem egy lépést előre, mire Jessie felém döfött a pisztolyával.
– Ne mozdulj!
– Tudod, hogy kell azt használni, kislány? – Al tekintete egy pillanatra Dylanre tévedt, majd rögtön vissza Tomira, aki szilárdan megvetette a lábát a talajon.
– Hamar megtudja, ha nem teszi azt le azonnal.
Képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörténik.
– Jessie, Al, de hát barátok vagyunk – értetlenkedtem.
– Komolyan mondod? – kacagott Jessie. – Vége a világnak, Jon. Nőj fel! – Alig mondta ezt ki, és a feje felrobbant, majd vér és koponyadarabkák fröcsögtek ki belőle. A padlóra vetettem magam, a kezemet a fülemre tapasztottam, és így lemaradtam az ezt követő történésekről. Még két lövés dörrent, amelyek elképzelhetetlenül hangosan szóltak. Rápillantottam Jessie-re, akinek egy vértócsa kezdett gyűlni a feje köré. Az egyik szeme nyitva maradt, és engem bámult vele. Mögötte Al hanyatt vágódva feküdt a földön. A vadászpuskája hangosan koppant a padlón, és eleresztett egy kósza golyót, amely alig fél méterrel csapódott be Tomi mellett.
Tomi épp guggolt, mivel lebukott, miután leadta az első lövését. Ebből a helyzetből aztán kétszer mellkason lőtte Alt.
Mind a négyünknek földbe gyökerezett a lába, miközben Al reszelős hangokat hallatott, feltehetően kezdett vérrel megtelni a tüdeje.
Dylan a puskáját az oldalához szorítva a testével védelmezte Miát. Nem volt egyértelmű, hogy vajon ő lőtt-e egyáltalán.
Egy perc múlva felkászálódtam, és odasétáltam Alhez, aki kínzó lassúsággal haldoklott.
– Nem tehetnél valamit?! – pillantottam hátra Tomira, aki ismét felegyenesedett, és ellenőrizte, hogy megsérült-e.
– Nem pocsékolhatom a lőszert – közölte.
– De nem kap levegőt!
Tomi ugyanazzal a kifejezéssel bámult rám, mint korábban Jessie. Nőj fel! Hűvös tekintettel tért vissza a gyógyszertár pultja mögötti ajtóhoz, majd darabokra lőtte a zárat. Berúgta az ajtót, és eltűnt odabent.
Al fuldoklott, és remegő kézzel nyúlt felfelé, de csak a semmit markolászta.
– Srácok, gyertek! – kiáltotta Tomi. – Van itt pár hasznos holmi!
Dylan a fejét csóválva jelezte, hogy szeretne minél távolabb kerülni ettől a jelenettől, majd Tomi nyomába eredt.
Mia reszketve nekidőlt a legközelebbi falnak.
Egyiküket sem követtem. Csak ültem a földön Albert Polor, a New York-i Egyetem professzora mellett, és fogtam a kezét. Felnézett rám, miközben hiába erőlködött, hogy levegőt tudjon venni.
A szorítása egyre csak gyengült és gyengült, míg végül feladta a küzdelmet. A hátam mögött feküdt Jessie Schrader, a UCL professzora, aki azonnal meghalt. Lassan tudatosult bennem, hogy az ő vérében üldögélek. Tomi tényleg olyan jól bánt a fegyverrel, mint ahogy mondta.
Nagy Mátyás fordítása
