elképzelem
a falakon hófehér tapéta
az ég halvány arcába fúródik
az éjszaka a hangot viszem ami kézen fogna
most minden olyan színtelen amilyen
a csönd a test nagy néha
egymáshoz koccan néhány bőrlemez
a pohár amivel koccintani szeretsz
majd ha rám teríted a fényeket
két karod ketrecében
szétömöljenek tenyeredbe zárva
a reggel bíborvörös sugarait
már nem tartozom senkihez
elképzelem hogy dobog a szíved.
elférsz
árnyékunkon a fények is megőszülnek
körülöttünk fák lombjában alszik el a zöld
miért mi maradnánk ébren
néhány utcahossz aminek nem sikerül
a végére érnem egy lépés és elaltat magányom
félig magad lehetsz félig hiányod
ha a világ világossága vagy
a fény csak a sötétségen vágott ablak
kitámasztom maroknyi időtlenségünket
hunyt szemem mögött állok a napsütésben
elférsz mellettem
időutazás
a könyvtár előtt a nyár illatát
vitte a szél mint egy időutazás
öt évet karolt át az ág
és a bimbók rózsaszín selyemkimonóját
a varjakat nevezted a szív szántó-vetőjének
mielőtt hangoddal együtt a károgás is elenyészett
fekete toll maradt a lélek
ebben az éjszakai mélyrepülésben
az ébredés felhőkre vackolt idegenségével
bennünk hajlították meg az eget
és a fák gyökeréig hatolt az önkívület.
