zsidó;gyász;Kádár-kor;

- Mezei Márk: Zsidó temetés (III.)

Exkluzív sorozatként öt héten keresztül folytatásokban részleteket közlünk a 2018-ban Utolsó szombat című művével debütált Mezei Márk új regényéből. Az első részt július 30-i számunkban olvashatták. A könyv fiatal főszereplője 1987 forró nyarának utolsó napjaiban kerül fel Százhalombattáról Budapestre, ahol egyszerre kell beilleszkednie apja testvérének vallásos háztartásába és megtalálnia a helyét a főváros ismeretlen világában. El tud-e búcsúzni a tengizi kiküldetésben megbetegedett apa és fia? Ki dönthet egy végakarat nélkül eltávozott temetéséről? Igaz-e, hogy mindannyian két rossz döntésnyire vagyunk életünk teljes összeomlásától? Mindez kiderül a Kalligram Kiadónál hamarosan megjelenő izgalmas és felkavaró regényből.

Leveszem a gyógyszeresdobozát a kamrapolcról. Először csak a Valeriánájára, de most már a Parkánjára és a Noxyronjára is rájárok. Túlságosan durva a bőröm a tenyeremen, hogy érezzem, hány darabot rázok bele a félig átlátszó, barnás üvegből. A nyelvemmel számolom ki, eggyel több, mint amennyit be lehetne venni belőle.

Fél szem semmi. Egy tabletta arrébb tolja bennem a dolgokat. Kettő bebugyolál. Három ágakat tör le valahol a szobában. Négy gombolyagba tekeri a hangokat. Öt mindenből kiszívja a színeket. Hattól visszafelé folyik a vérem. Héttől napokig alszom. Többet nem mertem még bevenni.

Neki kell álljak kiganézni és megetetni a disznókat, ha nem akarom, hogy később kapkodnom kelljen az indulással. Alumínium­vödörben keverem egybe a moslékot a kukoricadarával, vagy amit kapok a Gazdaboltban. Amióta az egyik emse megvágta a száját, fakanállal is áttúrom, és megrugdosom a piszkosszürke bádogkanna oldalát, hogy kopog-e valami kemény az alján. Régebben jobban odafigyeltek a konyhások, hogy ne kerüljön bele semmi éles vagy hegyes dolog, de amióta négy­óráznak, jobban kapkodnak, figyelem nélkül öntik egybe a süteményt a csonttal, az odakapott mártást a megmaradt körettel, a túlégett hús zsírját a tésztavízzel. Ész nélkül megy minden egybe, hogy hamarabb teljen a kandli.

A nyári konyha ajtajának dőlve várom ki, hogy felfőjön a moslék a gázlapon. Nem akarok közel állni hozzá, mert gyorsan felfújja magát, és olyankor tűzhányóként bugyog, fröcskölve köpköd mindenfelé. Még ki se porciózom, már meg van veszve mind a két disznó a vödör hangjától. Ellökdösik egymást az ólajtó elől. Puha, alaktalan formákban gyurmázom le az ujjamra ragadt maradékot, az idősebbikkel lenyalatom a végét. Nem sietek, de így is hamar végzek. Beleakad a kezem egy szál cigarettába a munkásnadrágomban, de csak visszafogottan tudok neki örülni. Nem jó moslékszagú kézzel cigarettázni, könnyen felszalad tőle az ember gyomra.

A ház fele összeszedem a leérett barackokat a fa alól. Körberágom az egyik magját, megpróbálok vele eltalálni a cefréshordóig. Mindenem ragad az államon lecsorgó cukros létől. Édes a nyálam, maszatos az arcom. Szívem szerint már minden fát kivágnék a kertből.

Éhgyomorra erősebben hat a gyógyszer. Elveszítem az egyensúlyérzékem, összecsúszik minden a szemem előtt. Izzadni kezd a lábam, megkönnyebbszik a kezem, puhává áztat a fény. Megroppan alattam egy üres csigaház, idegen lesz a saját testem súlyossága. Összekeveredik az orromban a barack szaga a fa tövébe hordott ga­nééval. Más testét érzem a fűben, amikor elbo­rulok. Gyomokat tépkedek, aztán azt is abbahagyom, csak a ház ablakaiban dagadó tucatfüggö­nyöket bámulom. Túllibbenek a párkányon, hoz­zátapadnak a ház kőporral rücskösített falához.

Homályos minden, nem érzem a kezem. Leszorítom a hüvelykujjam, de nincs elég erőm felnyomni. Benőtték a borostyán indái a bokrok alját. Káposztalepkék kergetőznek a ritkás fűszálak felett. Pókháló csillog a levelek között. Darazsak mászkálnak a barackokon, az egyik bemászik egy virág kelyhébe.

Kioldódik belőlem minden szorongás. Nem tudom, hogy mit látok vagy érzek. Már attól sem félek, hogy később megint félni fogok. Zsong minden. Nem vagyok biztos benne, hogy el tudok jutni ilyen állapotban a teraszig. Tompán megcsillan egy gyík a levelek alatt. Csend van. Jó a fűben feküdni. Nem jut eszembe, mikor feküdtem le.

Összevissza billegnek az éjszaka felázott földön a betonlapok. Cuppog a csizma a zsíros, mélyfekete sárban, beleragadok a saláták alatt meggyűlt pocsétába, ha mellé lépek. Csak a csizmám rúgom le a verandán, a kantáros nadrággal nincs erőm bíbelődni.

Átszínezi a napfény az ajtók színes üvegbetétjét. Olyan erővel világítja meg a falra rajzszögezett Duran Duran-, Madonna- és Rick Astley-posztereket, hogy szinte lángra kapnak a falon. Ablakon beszökött légy köröz a mennyezet alatt. Nem találja a kijáratot, neki-nekiütközik az ablaküvegnek. Rászáll az ágyneműre. Elindul, megáll, felszáll, visszatér, tétovázik, tisztálkodik. Vízszintes felületet keres. Szemmel láthatólag tart tőlem, de végül összeszedi a bátorságát és átszáll a karomra. Nincs erőm elkergetni, de úgy sem akarom forgatni a kezem, hogy jó legyen neki. Úgy dörgöli a lábait, mintha ideges lenne vagy imádkozna. Alvás és ébrenlét között lebegek apám idegen szagú ágyneműjében. Azt várom, hogy halljam a papucsa csoszogását. Nem tudom, melyik az a pillanat, amikor már nem látok semmit.

Betűz a nap, fullasztó a hőség, amikor felébredek. A konyhai kakukkosóra ketyegését hallgatom. Semmi sem változott, minden ugyanúgy áll, mint elalvás előtt. Nem tudom megmondani, mennyi ideig heverek hőségtől eltikkadt öntudatlanságban. Két szál cigarettát engedélyezek magamnak, mielőtt kimennék a konyhába.

Mezítláb ácsorgok a konyhakövön, süti a talpam a hideg cementlap. A gázláng zúgását hallgatom. Sisteregnek, bugyborékolnak az átforrósodott gázfejre leszaladó kávécseppek, dől a fekete lé a rosszul összecsavart kávéfőző oldalából. Ébredés után sokáig gyenge még a kezem, nem tudom eléggé erősen egybecsavarni a kotyogós alsó részét a felsővel. Annyira meleg a kotyogós füle, hogy azt is csak ronggyal lehet megfogni. Ugyanúgy a pohárban hagyom a kiskanalat, ahogy az apám, a mutatóujjammal fogom hozzá a párás falú széléhez, ugyanolyan mozdulatokkal kanalazom ki a végén a cukrot az aljáról.

Begyulladt foggyökérbe hasít olyan erővel a fájdalom, amilyen hevességgel maga alá gyűr a képtelen és indokolatlan érzés, hogy valami történt az apámmal, amíg aludtam. Fékezhetetlenül kalapál a szívem, megszédülök a váratlanul rám szakadó, ideges szorongástól. Mintha aprópénz hullana a konyha padlójára. Olyan hevességgel rándulnak össze az izmaim, hogy egészen meg kell kapaszkodjak a mosogató szélében. Vérrög akad el így a szívben. Mi történik velem? Mi történik vele?

Fújok néhányat, várom, hogy jobban legyek. Tudom, hol vagyok, csak azt nem értem, mi történt velem. Nem tudom, hogy produkálhat ennyire felesleges jelenetet a szervezetem. A falióra egyenletes ketyegését hallgatom. Azt mondogatja, apád halott, apád halott.

Előrámolok a hűtőből, hátha attól jobban leszek, hogy eszem. Elborít a szégyen, amikor észreveszem, hogy megszokásból mind a kettőnknek megterítek. Visszateszem a nefelejcses tányérját a konyhaszekrénybe.

Egyforma katonákra vágom a kiflit. Jólesik nem gondolni rá evés közben. Elmosogatok, felitatom a konyharuhával a mosogató mellé fröcskölt vizet, széles ívű csíkokat húzok a nedves ronggyal a viaszosvászon terítőre. A virágok alá csavarom a rongyot. Visszafele megigazítom a kiterített újságpapíron álló cipőit.

Előkeresem az agyonfogdosott kórházi látogatási lapot meg a menetrendet. Megjegyzem a visszafelé induló buszok indulási idejét is. Könnyebb eljönni, ha be tudom neki mondani egy busz pontos indulási időpontját.

Átöltözöm, nyugalomban üldögélek a morzsás ágyon. Magam elé bámulok, egy meglazult inggombbal játszom. Van időm, túlságosan hamar végeztem, sehová nem kell sietnem. Kellemesen ernyedt vagyok az evéstől. Nem jó a félhomályban ülni, de nem akarok villanyt kapcsolni. Nem gondolok semmire. Azt várom, hogy az idő teljen.

Felesleges mindennap bemenni hozzá a kórházba. Csak ülök mellette és nem jut semmi az eszembe. Akkor sem beszél magáról, ha faggatom. Ereje még lenne hozzá, csak kedve nincs. Úgy hallgat, mintha attól félne, hogy nehezebben engedem majd el, ha többet tudok róla.

Milyen lehetett a születésem előtt? Makacs? Bátor? Jó kiállású és fess, aki után megfordultak a nők? Okos, de lusta? Harsány és kötekedő? Semmit sem tudok róla. Összeszedem magam. Elindulok egy vadidegen emberhez.

Felverem a lépéseimmel az üres előkertekben pihegő korcsokat. Nekiugranak a palánkkerítéseknek, és csak akkor hagyják abba az őrjöngő acsargást, ha lelépek a járdáról, és átmegyek a vizesárok túloldalára. Nem félek tőlük, de nem is szeretem őket. Összefutok a postással a kisbolt előtt, éppen a kezében tartott képeslapok címzéseit silabizálja. Úgy nézelődik, mintha először járna a környéken. Integetek, de nem vesz észre.

Rossz a fogása a zacskónak, akárhogy váltogatom, minden lépésnél nekiütődik a térdemnek, de nem akarom letenni. Nem akarom, hogy vizes legyen a reggeli párától nedves fűben. Lassan megyek, de így hamarabb érek a körforgalomhoz, mint terveztem.

Macskakölyök teteme hever a csillogó üvegszilánkokkal beszórt megálló mellett. Fényes bogarak, férgek vájják bele magukat a hasüreg szétroncsolt, lágy részeibe, sehová se néz a kifordult, hártyás szemeivel. Összekeveredik az oszló tetem szaga a vizes föld illatával. Sötétre áztatta maga körül a port a vérével.

A nyári munkaidő-változás óta nem áll ilyenkor senki a megállóban. A rücskösre betonozott kövön csiszatolom a talpam. Surrog a nadrágom a combom között, ahogy a lábam hintáztatom. Sötét foltok vannak a bódé megfeketedett deszkáira ragasztott halotti értesítők körül, kiolvasztotta alóluk a hőség a ragasztót. Gyászolunk, amíg élünk. Soha nem múló szeretettel, Klári, Jenő, Magdi lányod. Meg kellene tudnom, hol lehet ilyeneket csináltatni. Mélyeket lélegzem, de így is tovább gyűlik bennem a feszültség.

                                                            (Folytatjuk)

Posztapokaliptikus, kísérteties, felkavaró krimi, amit Agatha Christie Tíz kicsi néger és Stephen King Ragyogás című könyveihez hasonlítanak. Az augusztus közepén, a General Press Könyvkiadó gondozásában megjelenő regényben a főszereplő Jon Svájcban egy konferencia után épp a híreket böngészi a telefonján, amikor hirtelen egy sor borzasztó értesítést kap. Washingtont atomtámadás érte. Meg New Yorkot. Londont. Végül Berlint. Két hónappal később Jon és a hotelben maradt túlélők egy része próbálja fenntartani a civilizációnak legalább valamiféle látszatát. Amikor egy kislány holttestére bukkannak, a férfi elhatározza, hogy a titokzatos haláleset végére jár, az igazságkeresése azonban hamarosan megszállottsággá válik…