Évtizedeken átívelő párhuzamok

A múlttal való szembenézés fejleszti a kritikus gondolkodást – véli Cserháti Éva, aki krimijében az államszocializmusig nyúlik vissza, s az abortusz hazai történetébe is bepillantást enged.

1974 júniusában öt, a városi konzervgyárban dolgozó nő várakozik az abortuszbizottságra a nagykőrösi Nővédelmi Tanácsadóban, ám aznap este egyikük nem tér haza. 2016 januárjában egy budapesti szabadulószobában a fiatal aktivistacsoport vezetője anafilaxiás sokkban életét veszti, ám nem tudni, véletlen baleset vagy gyilkosság történt. A Szabadulószoba a K.É.Z. esetei című krimisorozat második része, ám önállóan is olvasható mű, amelyben a két történés hamarosan összekapcsolódik, és a nyomozás során évtizedes hallgatások törnek meg.

A regény két, egymástól távolinak tűnő idősíkot és helyszínt hoz mozgásba. Hogyan alakultak ezek a rendhagyó kiindulópontok?

Budapest valamelyest adott volt, mivel a krimisorozat főszereplőinek, az Országos Rendőrfőkapitánysághoz tartozó nyomozócsoportnak ez a székhelye. Másik meghatározó helyszínnek szeretek vidékit választani, mert célom, hogy Magyarország több részét is megismerjük, és ne legyen annyira vízfejű az irodalom. Nagykőrösön töltöttem a gyerekkoromat a nagyszüleimnél, és valamennyire ismerem a települést, ezért esett a választás erre. Azon belül egy zárt közösséget kerestem, mivel szeretek ezekről írni, s így jött a konzervgyár. A 2016-os cselekményszálnál pedig szerettem volna egy alműfajt megírni, amiben a gyilkosságot csak egy zárt kör tagjai követhetik el, így a szabadulószoba adta magát.

Miért az államszocializmus időszakáig nyúlt vissza a jelenből?

A rendszerváltáskor voltam tizennégy éves, és foglalkoztat, hogyan viszonyulnak a múlthoz azok, akik megélték az államszocializmust, és azok, akik már nem, az utánuk következő generációk. Mivel ez a közvetlen történelmi múltunk, ezért ez foglalkoztat leginkább. Ugyanakkor ez egy belső késztetés is, érdekel, mennyire határoz meg, hogy Kelet-Európából jövök – miközben sokat éltem és élek is Nyugat-Európában – illetve, hogy a történelmi háttér mennyire határoz meg mindannyiunkat.

A mű egyik központi témája az abortusz. Látjuk az abortuszbizottságot, az abortusz szigorítása ellen indított petíciót, megjelenik a tablettás abortusz tiltása, a megbélyegzés, az elutasítás. Párhuzamosság rajzolódik ki múlt és jelen történései közt…

Amikor a sorozat első kötetét írtam, A Sellő titkát, ami az 1948-ban Magyarországra jött görög menekült gyerekek történetét dolgozza fel, kevesen vették észre a mögötte húzódó történetet: a könyvbéli nyomozás azon a nyáron folyt, amikor a bevándorlásügyi krízis zajlott itthon. Gyakran felfedezek egy-egy párhuzamot, amit szeretnék kiaknázni, és érdekel, hogy a jelenben lévő szereplőim látják-e, hogyan reagálnak rá. Ilyen ez is, az abortuszpolitika, az abortusz története az elutasításról és a test feletti kontrollról szól, s ennek nyomai még mindig jelen vannak Magyarországon.

Sokszorosan tabusított ez a téma, amiről nyilvánosan nem illik beszélni, különösen nem olyan könnyed keretek közt, mint amilyennek egy krimit gondolunk. Miért döntött emellett?

Nálam a műfaj jött először: krimit akartam írni. S noha ez tényleg könnyed műfaj – annak ellenére, hogy szerintem nehéz krimit írni –, ez az egyik legjobb tulajdonsága: megvan benne az a klassz kontraszt, hogy nehéz témákat is megjeleníthet könnyedsége mellett. Az abortusz témája később jött, eleinte nem volt meghatározó, ám időközben előtérbe került: azt tudtam, hogy szeretnék az 1973-as abortuszpetícióról írni, és miután megjelent a fejemben az a kép, ahol a váróteremben ülnek a nők, majd a szabadulószobával való párhuzam, onnantól adott volt, hogy ez lesz a téma. Régóta dolgozom nőjogi témákon, és foglalkoztat a nőtörténelem, így nem ódzkodtam ettől: a mindennapjaink része ez a kérdés, mégis hallgatunk róla, holott fontos lenne erről is beszélni. A krimiben ugyanakkor az a jó, hogy nem kötelezi el az olvasót egyetlen értelmezés mellett, és engedélyt ad arra, hogy csak szórakozzon, ha nem akarja magát beleásni a történelembe, és a magyar abortuszpolitikába, viszont akit ez a téma is foglalkoztat, elmélyedhet benne.

A könyv felelevenít jegyzőkönyv és újságcikk részleteket, s társadalomkritikai, nőjogi kérdéseket is érint. Ez egy hibrid műfaj, vagy a krimiről alkotott felfogásunk téves?

Magyarországon nem alakult ki a krimikritikának olyan sokszínű megjelenése, mint akár Angliában, s az olvasók más elvárásokkal fordulnak a műfaj felé. Az az alap, hogy a gyilkost üldözi a rendőr, és aztán elkapja – ezért meglepő, ha jobban rá van építve a műre például társadalomrajz. Fontos lenne, hogy többen foglalkozzanak a krimivel, és tanuljon az olvasó arról, hogy sokféle krimi van. Jelenleg kevés visszhangot kapnak a regények, a kritika nem foglalkozik velünk, és nem intézményesült a magyar krimi, hiányzik az az irodalmi infrastruktúra, ami a műfaj köré épülhetne. Jó krimiírók itthon is vannak, ám sokszor olvasom az olvasói értékelések között, „ahhoz képest, hogy magyar krimi, jó”. Amíg az az uralkodó kritikai álláspont, hogy éljen Agatha Christie, addig nem fogja megtanulni az olvasó sem, hogy a krimi mennyire sokszínű lehet, és nem ahhoz képest jó, hogy magyar.

A múlttal való szembenézés is a regény egyik alapállítása. Miben látja ennek jelentőségét?

Úgy gondolom, a múltbeli nyomozások, a történelmi helyzetek, narratívák feltérképezése segíthet, hogy jobb világot teremtsünk a jelenben – bármilyen közhelyes is ez. Ha feltárjuk a múltat, megállapítjuk, hogy mi történt, és meglátjuk a párhuzamokat, aszerint alakíthatjuk a jelenünket. Ha például szembenézünk az abortuszbizottságokkal, akkor talán kritikusabban tudunk rálátni a jelenlegi családvédelmi szervezetekre. Úgy hiszem, a múlttal való szembenézés fejleszti a kritikus gondolkodásunkat. De azt is gondolom, hogy amíg nincsenek társadalmi struktúrák kialakítva arra, hogy a történelmi traumákkal vagy az ismétlődő történésekkel szembenézzünk, addig az egyénnek sokkal nehezebb dolga van. Ha a társadalomban tabu az abortuszról való beszéd, akkor az egyén nehezebben fogja a falakat lebontani, sőt, magasabbra húzza azokat. Ha elkezdünk ilyen ügyekről társadalmi szinten beszélni, az rombolni fogja az egyéni falakat is.

A nyomozás mentén fokozatosan bomlanak ki a szereplők jellemvonásai is, eltérő oldalaikat is megismerjük. Több ez, mint frappáns karakterépítés. Mi volt a mozgatórugó emögött?

Azt gondolom, hogy sokarcúak vagyunk mi, emberek, és hogy ítélkezni könnyű, különösen abban az átpolitizált beszédmódban, ami ma van Magyarországon. Ám az ítélkezés elnémít. Mivel tudtam, hogy az államszocializmus megosztó téma, és az ezzel kapcsolatos emlékek, életutak is megosztóak, ezért fontos volt, hogy sokoldalúak legyenek a figurák. Lehet, hogy Telki-Nagy Judit őrnagy haladóan gondolkodik, ugyanakkor a haza és család fogalmait tartja szem előtt, amit konzervatív emberekhez szoktunk kötni. Vagy ott van Magyar Vanda, aki az emberi jogok élharcosa, de időnként egy kis sznob. Senki nem fekete-fehér. És épp ezért különböző szituációkban különböző válaszokat is fog adni, nem azt, amit elvárnánk tőle. Ez tiszta, világos szándékom, hogy mindenki sokoldalú legyen – amilyenek egyébként vagyunk.

Infó:

Cserháti Éva: Szabadulószoba – A K. É. Z. második esete

Athenaeum Kiadó, 2021.