Idegen csapat jelent meg a szőlők alatti dombokon, falun azonnal feltűnik az ilyesmi, nem kell hozzá se telefonhívás, se e-mail. A traktor lassabban vette be a kanyart, a borostás arcú sofőr pedig hosszan kihajolt az ablakon, mintha csak a gumikat vagy az alájuk szoruló rögöket vizslatná, pedig a szeme sarkából a távolba nézett, a hirtelen itt termetteket figyelte, mozgásukat követte, ahogy majd´ mindenki az utca soron.
Nagy terepgyakorlat amúgy sem kellett a szemmel tartáshoz, az ifjak hangosak voltak és szertelenek, mások, mint az itteniek. Már az öltözékük is kirítt ebből a közegből: a nemrég kaszált lucernás sápatag zöldjében már-már bántóan virítottak a neon-zöld és harsány-pink pólók, testre feszülő rövidnadrágok, bicepszeket hangsúlyozó trikók.
Nem a földúton mentek, pedig mifelénk mindenki a földúton jár. Háromféle legelőt kötnek össze az utak, az egyiken csak lóhere és lucerna nő, a középsőn mezei füvek, megtűzdelve sóskával, útifűvel, azuritszínű szarkalábakkal és mindig vidáman kéklő katángkórókkal, míg a harmadik kisebb tábla afféle mezőgazdasági terület, hol zabbal, hol árpával, hol meg tritikáléval vegyes, éppen mi van soron a vetésforgóban. Keresztül ezeken nem szokott gázolni senki, akkor sem, ha térdig ér a növény, és akkor sem, mikor a levágott tarlón szabadabban esne a járás. Miért mennénk keresztbe, ha azzal letaposnánk a sóskát, amiből másnap jó főzelék vagy főtt húsok mellé szósz lesz, de beletehetjük savanykásan füstös ízű lengyel levesbe, amihez már ötödik napja erjesztjük a ciberét. Ha meg nem mi csipegetjük össze, majd a szomszédasszony viszi a tyúkjainak. Dehogy gázolnánk át körül se nézve a réten, ahonnét a lándzsás vagy a nagy levelű útifüvet szedjük kora nyáron a fenyőrüggyel elkevert sziruphoz, így űzve el majd a téli köhögést. A tarlón se futkározunk, nem lehet tudni, mikor rebben fel onnan egy rigó, egy fácán, netán ugrik meg a saját macskánk, amelyik itt egerész.
A levágott, megszáradt, hengerekbe összecsévélt szénabálák aranysárgán pöttyözték a már fakóbbra váltott rétet, úgy díszlettek ott, mintha valaki játékos kedvében szórt volna szerteszét ilyen alakú cukorkákat. Olykor rájuk ült egy-két utcabeli gyerek, de nem görgette, fel nem borította, húzogatta, cincálta, mert tisztelte a munkát, amellyel elkészül egy ilyen, s tudja, nem öncélú látványosság ez, étel vagy alom lesz abból télre, lónak, kecskének, tejet adó tehénnek.
Az idegenek vagy nem tudták ezt, vagy ha tudták, nem törődtek vele. Magasba emelték és úgy dobálták szét a legelőn, mintha jutalompontot vagy dicsőséget jelentene, ki hajítja messzebbre a bálákat. A falu népe, ha látta is mindezt, hallgatott.
Másnap aztán traktor jött, amelyik összeszedte és magas, szétbonthatatlan gúlába rendezte a széthajigált bálákat. Az idegenek ahogy jöttek, úgy el is mentek, lábuk nyomát már a széttaposott fű sem őrzi, felegyenesedett az is.