A zongorahangoló, aki az időből is elegánsan fut ki

Hetvennyolc évesen kevesen pattannak kerékpárra, hogy a budai hegyekben órák hosszat tekeregjenek. Szebeni Endre triatlonista gyakran megteszi, és a heti kétszeri uszodát sem hagyja el, két keréken járva meg a hét kilométeres utat a BAH-csomóponttól Budaörsig és vissza. A speciális verseny-szobabiciklin jóval hosszabb távokkal edz, és akkor nem is üti el az autó, vagy ő az autót, ahogy legutóbb megesett: a kormányt kitépte, a sisakot lenullázta. Egyebekben hajszála sem gördült. Versenyeken is örömest indul, de idén már csak olyanokon, ahol a szervezők elnézik, ha a veterán sportolók kifutnak a szintidőből. A huszonkilencszeres ironman most először azért szakítja meg – az éppen szombaton rajtoló – nagyatádi sorozatot, mert nem bírná elviselni, ha lezárnák előtte a pályát. A szíve vinné a cél felé, a mottója viszont („van még hová az úton”) mattot kapna. A triatlonversenyek rigorózus szabályfelfogása Bandi bá’-t szemlátomást bántja, de nem keseredett bele az érzésbe. A sportág ikonjaként ismeretlenül is ráköszönnek a kerekezők, ahogy a zeneiskolákban is nagy a respektje: mint aranykoszorús hangszerkészítő mester.

Bandi – akivel hamar összetegeződünk – akár az öregedés ellenszerét is árulhatná. Olyan fitten fogad a feleségével, Rózsával az oldalán, amivel mindannyian örömmel egyeznénk ki élemedett korunkra. Derűs és energikus, szerény és dolgos. A Majka előtti időkben, amikor a tehetségek még nem kötöttek arcvesztő alkukat – és a tehetségtelenekről pedig sosem tudtuk meg, hogy kötöttek-e –, ilyenek lehettek a példaképek. Sűrű életének eseményeit lakásszerte idézik a sportos-zenés relikviák. Itt egy minizongora, amott egy rajtszám az ausztrál világbajnokságról.

„Ez itt a szentély” – érünk a kis műhelyhez a körbesétálható, budai polgári lakásban, ahol még a békebeli satupadnak is története van, egy asztalosmestertől vásárolta évtizedekkel ezelőtt. A szakiskolát 1957-ben kezdte, előtte tizenhárom évesen már inaskodott, Albertfalván volt ipari tanuló.

A kerékpár korábban élete része lett, azzal járt iskolába, az utcabeli srácokkal pedig a szülőháza (mostani lakásuk) környékén tekeregtek. Autóktól nemigen kellett tartani, egy volt az egész háztömbben. Gyakorta a Citadelláig is felkerekeztek, ahol elindult a kiszorítós: akinek előbb leért a lába a féktelen csibészségben, az rajtavesztett. Nyughatatlan legény volt, alig várta, hogy történjen valami. Már annak is örült, ha édesanyja jelezte, tornyokban áll a mosogatnivaló. Addig sem kellett a tanulással törődnie. Édesapja előre is vetítette, belőled bizony utcagyerek lesz, fiam. Abból is a kétkerekű változat lett egy időre.

Futásból felmentve

„1962-ben láttam egy újsághirdetést, akkor vásároltam az első komolyabb kerékpáromat, egy Favorit Specialt, ami máig megvan” – meséli. (Rózsa kiegészítéséből megtudom, hogy tucatnyi másik kétkerekűvel együtt.) A flotta a kalákában épült érdi házban parkol, ahol a 26 colos mountain bike mellett 29-es kerekű is akad. Erről olyan büszkén mesél, mintha gyerekként teljesült volna élete álma. Érden kapott helyet a mester nagyobb műhelye is, ahol a nagyjavításra szoruló zongorákkal foglalkozik, a pianínók elférnek a budai bázison is. Köztük egy 1916-os angol mechanikás Bechstein, amely rettenetesen lepusztultan került Bandi kezei közé, s amely 250 órányi munka és politúrozás után úgy ragyog, mintha most érkezett volna a gyárból – igazi gyönyörűség, ahogy az is, hogy a háború kellős közepén Berlinben – ha már a hatodik olimpiát legyűrte is az öldöklés – zeneszerszámot is gyártottak. A muzeális pianínó környezetében szabályos kupa- és éremerdő, kedves emlékek a Triplán csapat versenyzőjének életéből. Akinek az extrém sportba nem vezetett egyenes út, a hazai triatlon doyenjét ugyanis – hogy, hogy nem – iskolásként felmentették futásból.

„Gyengélkedtek a szalagjaim, gyakran aláfordult a bokám. Mára a térdeim lettek csapágyasok, egy 10-15 kilométeres edzés után már óvatosabban jövök fölfelé a lépcsőn” – mondja. De élete párja rögvest hozzáteszi, azért a sífutás, a hódeszka, a szörf nem maradt el a kiegészítő mozgásformák közül. A téli sportokat a triatlon havas változatába is integrálták, az úszás helyett sífutással és terepkerekezéssel, terepfutással. Máskülönben a 3,8 kilométeres úszás, 180 kilométeres bicajozás után fojtásként a 42 kilométeres maratonfutás az ironmanek kihívása. És a féltávok. Bandinak egy időben a versenyek voltak az edzései, minden hétvégét rajszámmal a hátán töltötte.

Későn érett

„Negyven elmúltam, amikor sportoló lettem – idézi föl a Komjádi uszodában történt kezdeteket. – A lányomat vittem úszni, amikor az edző egy idő után engem is vízbe parancsolt. Majd futni is elküldött a gyerekekkel, és mivel futócipőm sosem volt, a sajátját rúgta le és adta oda.”

Rajtszám először a nyolcvanas évek közepén, lányának egyik öt kilométeres futóversenyén került rá. Ma is beleborzong ebbe az eksztatikus érzésbe, és ugyanazzal a drukkal esik neki a távnak, mint egykoriban. Az első triatlonversenyére 1986-ban nevezett. A nagyatádi ironmanőrületbe is hamar belegabalyodott, és egy kivételével mindannyiszor elindult.

A legnagyobb sportolói kihívás a 2016-os ausztráliai vb volt az életében. Egy évig heti nyolc edzéssel gyötörte magát, az időeltolódásra hajnali háromórás keléssel készült. Úgy fogta föl, mintha reggel hét lenne, csendes munkákat végzett a műhelyében. A versenyt teljesítette, tizenhatodikként ért a célba. Ironman-pályafutása tavaly ért véget, amikor a nagyatádi szervezők azzal kedveskedtek neki és a sportág két másik – 80 felé kanyarodó – nagy öregjének, Szűts Miklósnak és Theo Spilleman Magyarországon élő, holland sportembernek, hogy váltóban teljesíthették a megméretést. Mint mindig, akkor is a közönség és a sporttársak lelkes szurkolása hajtotta őket előre. És hogy mi még? „Hát, egy csöpp hiúság biztos van a teljesítmény iránti vágyamban” – ismeri el készséggel Bandi.

40-es nyugalmi pulzus

A mozgékonyság nem csak a sportokban érhető tetten Szebeni Endrében. A tavalyi világjárvány elszigeteltségét a rendszeres testmozgás mellett az érdi ház körüli munkákkal kompenzálta. A Facebook-oldala tanúsága szerint a tetőjavítás kihívása elől sem menekült el, nyolcméteres magasságban kezelte a fúrógépet. Rózsa intelmeinek engedve a szörfös beülő trapéz segítségével kötötte ki magát, ha meginogna a magabiztosság a két-három emeletnyi magasban. Ez nem lett volna minden előzmény nélküli: Bandinak néhány éve szolidnak mondható sztrók zavarta meg a mindennapjait.

„Melegség öntötte el a tarkómat többször is, a kézmozgásom koordinálatlanná vált, és nagyon vigyáznom kellett, hogy a zongorahangolási címekre kiszállva a 13 kilós táskámmal ne verjek le semmit. De a sport megmentett, az orvosok szerint” – emlékszik. Orvosból egyébként kétféle létezik szerinte, az egyik le akar beszélni a sportról, ha sportolsz, a másik rá akar beszélni, ha nem. Neki is mondta már szakember, hogy gyorsan fejezze be ezt az extrém terhelést, a másik szerint pedig kellő odafigyeléssel folytassa nyugodtan. Egy nagyatádi laboratóriumban 40-es nyugalmi pulzust mértek nála, amire másnak adott esetben szívritmusszabályzást írnának elő. De mivel ő egészséges, ez szóba sem került. Bandi normál pulzusa egyébként 50-55 körüli, a futás-kerékpározás sem igen viszi 145 fölé. Ha kiugrás történik, azt is általában csak az okosórája regisztrálja.

Honnan tudhatná?

„Tavaly észrevettem, hogy lassulok. Nehezen fogadom el, de együtt élek vele. Az viszont egészen borzasztó érzés volt, amikor először nem hagyták, hogy befejezzek egy versenyt. Valami pepecselés miatt húsz perc késéssel indítottak, majd azzal a magyarázattal zártak ki – megengedve, hogy elkezdjek egy utolsó kört –, hogy a mezőny rám futna. Nem kívánom senkinek ezt a nyomorult érzést” – komorodik el Bandi. Azt érti, hogy a szervezőknek úthasználati díjat kell fizetni, ezért nem futhatnak a végtelenségig, de amikor nem a közutat használják, akkor semmi sem magyarázza a szigorú – már-már embertelen – döntést. Elvégre miről is szól valójában a sport, amikor kizárjuk az egyenletből a szponzorokat, az önmagáért való teljesítményt. Coubertin bárónak egy szava sem volt a pénzről és a bőkezű támogatók érdekeiről, de ez már nem Bandi gondolata. A bírálatot ő elegánsan a saját köreiben tartja, mintha nem akarna megbántani senkit.

De mi van a saját körein túl? Hírek minden mennyiségben, tudom meg Rózsától: „Bandi akár tízszer is képes meghallgatni egymás után ugyanazt a hírösszeállítást.” A kérdés már nekem is a nyelvemen volt: ezt az alázatos, fegyelmezett embert hogyan nem hozza ki a sodrából a világ abnormalitása? Előtte fogadtam volna, hogy nem hallgat híreket, így viszont nem értem, mire ez az indokolatlan higgadtság, megmagyarázhatatlan nyugalom, miközben olykor azt gondolom, minden tevékenység otromba renyheség, ami nem az utcakövek akkurátus felbontásával kezdődik, és barikádépítésben végződik.

Bandi nem is igazán érti a kérdést, és én nem is akarom szembesíteni azzal a sok érdemtelenséggel, ami közélet örvén folydogál idehaza. „Nem hoz ki a sodromból. Nem engedem közel magamhoz a hírek mögötti világot” – ad magyarázatot a szokatlan intaktságra. Szeretetben nőtt föl, és valami ilyesmit próbál visszaadni. Merthogy azt vallja, csak azt kaphatod vissza mindenből, amit beletettél. Ez az ő életében a sportra igaz elsősorban, de mintha kitágítaná az értelmezés horizontját.

Nagyatádon elrajtolt az ironman ezúttal is. Bandi, ha belegondol, mindig megdobban a szíve. Lehetne ez akár a rajtot jelző pisztolylövés is idén. Odafigyelve erre a tisztes 78 évre, ami mögött a „milyenek a nyugdíjasévek?” kérdésre csak egy virgonc válasz van: „Hát, én azt honnan tudhatnám…?”