Kedves Barátaim! Kedvem támadt a krónikázásra, az együtt töltött jó délutánunkról. Úgy indult ez a júliusi kedd, hogy Lengyel László közvetítésével Várszegi Asztrik apáturunk Nádasdy Ádámot és engem meghívott, pótlandó lemaradásunkat a legutóbbi pannonhalmi találkozásról. Vendéglátónk egy egész délutánt áldozott ránk, úgy mutatva be töviről hegyire sok mindent, ahogy még sose láttuk.
A palotarészben, a kamalduliak refektóriumából származó asztaloknál ültünk, s már eltöprengtünk „Rudi, a szamár” történetén. Anno ugyanis a monostorban nem volt kút, csak ciszterna, és a vizet szamár hordta föl a Várba, s ő ballagott le a moslékkal is a faluba. Hagyományosan Rudinak hívták a mindenkori szamarat, s Asztrik mondta, hogy Rudit még ő is vezette a 60-as években, amikor persze vízvezeték már volt. Ezzel is benne áll a rend történetében.
A kamalduliak szép asztalai – rá se mertem tenni poharamat az intarziára – még akkor kerültek Pannonhalmára, amikor II. József szétkergette a kontemplatív vagy csak kolduló rendeket. De 1802 után – így a történet – becsületesen kifizették nekik az asztalok árát.
S ezzel már nyakig bele is merültünk a történelembe, amiből százfelé ágaztak a szálak. A magyar bencés rend létszáma most nagyjából egyharmada az 1947-et követő egyház-államosítás előtti számnak. Akkor 300-nyian voltak, most meg 80 körül vannak, beszámítva Bakonybélt, Tihanyt és a Sao Paulo-i magyar bencéseket is. Az utóbbiaknál – mondja Asztrik – Jordán Tamás nagybátyja volt a perjel. Manapság már a 30-40 évesek vannak többségben. Persze, az újabb nemzedékeknek már más a stílusa, reagálása, nyelvezete. Változik a világ, de élnek a belső tradíciók, még a rendi szófordulatokban is. Idézi is az egyik raccsoló páter máig emlegetett kiszólását a XIX. századi, nehéz novíciusi évekből, amikor a nagy nyári hőségben is csizmát és posztókalapot kellett viselniük a reverendához – és a lenge bőgatyában lévő „phavasztok csak vhöhögtek vhajtunk”. A paraszt megnevezés többször is előjön, hisz nyilván a birtokaikon dolgozókat mindig is így nevezték. Így például az 1809-es győri csatával kapcsolatban is, amikor az utolsó magyar nemesi felkelés gyászos vereséget szenvedett Napóleontól – osztozva ebben Európa számos nagyhatalmával. A rendben név szerint emlegetik a két páter nevét, akik látcsővel figyelték a csatát az egyik bástyáról, majd, amikor az egyik francia seregtest Szent Márton dombja felé vette az irányt, gyorsan összecsomagoltattak, s kocsira ültek. A monostort nem szállták meg a franciák, de egy csapat, fülest kapván a parasztoktól, kincseket követelt a perjelen; még ásattak is a mai altemplom oltára mellett, de nem találtak semmit, ezért elnáspángolták a perjelt. „Ez még számon kérendő a franciákon” – teszi hozzá Asztrik a történet végén.
Gondolnám persze, találhattak volna, de a szertartáshoz szükséges értékes kelyheket, monstranciákat, cibóriumokat bizonyára jól elrejtették. Ebben is történelmi tapasztalataik voltak, akár az ország népének. 1944-ben Esterházy Móric, aki kapcsolatai révén Csákvárnak már védettséget szerzett, felajánlotta a rendnek, hogy vigyék hozzá az értékeiket. Egy nappal a kiugrási kísérlet előtt, tehát október 14-re szerezte meg Pannonhalma is a Nemzetközi Vöröskereszttől a védettséget, ami a frontesemények és a megszállás után is érvényesült. Ha szoros védőőrizet nem is, de állandó felállított őrség volt, ami mentesítette a monostort a katonák rablásaitól. Sőt, ők fogadtak be, s adtak menedéket üldözötteknek. Ez is régi, tartott hagyomány. Ha éppen nem ők menekültek, mentettek-mentenek másokat. „Kommunistákat is” – mesél el Asztrik egy rejtélyes történetet. Már november 4-e után, hogy az oroszok újra bejöttek 1956-ban, egyik este négy férfi és egy nő menedéket kért éjszakára. Mondták, hogy ők kommunisták, de Kádár halálra keresi őket, s azt se titkolták, hogy csőre töltött pisztolyokkal térnek nyugovóra. Az éjszaka folyamán egy karhatalmista egység jött, hogy átkutassa a monostort, de nem jutottak el a menekülőkig, jóformán semeddig, mert a parancsnokuk, látva az épületkomplexum áttekinthetetlen bonyolultságát, erősítést kért másnapra. Az öt menekülő pedig hajnaltájt elindult nyugat felé. Nevüket, mivel nem mutatkoztak be, persze nem tudták, s nem tudják máig sem. Még Rainer Jánost, az 56-os Intézet igazgatóját is megkérték, nézzenek utána az esetnek, s bár az intézet szaktörténészei már szinte óráról órára feltárták az 1956-os forradalom majd minden mozzanatát, erről az epizódról még nem derült ki semmi – hacsak egy lappangó memoárban, levelezésben fel nem bukkan. (Páter Botond emlékezetében maradt meg a történet, aki orosz szakon évfolyamtársam volt. Mesélt nekem arról is, hogy az 1954-es látogatásunk után mi voltunk a pannonhalmi diákság előtt a ”bezzegek”, hogy mi, katonaiskolások milyen fegyelmezetten viselkedtünk egész napos látogatásunk alatt – még az ebédlőben is. Igen, így volt. De nemcsak parancsba kaptuk, meg is voltunk egy kicsit szeppenve a falakból áradó történelemtől.)
Néha viszont fény derül régi dolgokra, mint egy friss eset is mutatja. Esterházy Péter, a fent említett miniszterelnök unokája, halála előtt tíz évvel jelentetett meg egy könyvet, Utazás a tizenhatos mélyére címmel. A rend és a család közti történelmi kapcsolat, és a személyes jóviszony okán, Péter a megjelenés után dedikált kötetet küldött Asztrik főapátnak, akitől egyik rendtársa rögtön kölcsönkérte. Csak mostanában derült ki, hogy a felettébb szórakozott rendtárs anno a refektóriumban felejtette a kötetet, aztán aki éppen rendet csinált étkezés után, feltette a könyvet azon olvasmányok tetejére, amikből a szerzeteseknek, erkölcsi és hitbéli épülésük végett, az étkezések alatt felolvasnak. Így került sor Esterházy könyvére is egy darabig. „És mi volt a nyomdafestéket nem tűrő szavaknál?” – kérdezte most Asztrik –, amik azért előfordulnak egy Esterházy-szövegben. „A felolvasó az ilyeneket igyekezett lenyelni” – jött a válasz, de aztán hamar rájöttek, hogy nem a szerzetesi fülek nyilvános ostromára írt munkáról van szó. „És Péter nem tudott erről? –kiáltott közbe Nádasdy Ádám, még az itt leírtaknál is rövidebb anekdota végén. Pedig mennyire illik hozzá. És ki merne fikcióban ilyen történetet leírni? Mily irreálisan tud hangozni prózában egy valóságos eset.
A bazilikát, az 1954-ben megesett első látogatásom óta többször láttam. A John Pawson tervei alapján kitisztított, felragyogtatott mai formáját is. De most először tébláboltunk ott úgy, hogy csak négyen voltunk, s házigazdánk tucatszám mutatott különleges megoldásokat az ezer éven át egymás fölé, mellé, mögé épített templomban. A lemenő nap sugara, a lencseszerűen formált nyugati ablakon át éppen telibe találta az oltár ónix tömbjét. A keletelt templomok régi trükkje XXI. századi kivitelben. „No, nézzük meg akkor a Habsburgjaimat is” – ironikusan aulikus felszólítására lementünk az altemplomba, melynek lépcsői néhai apátok vörösmárvány sírkövéből lettek felszeletelve, és megtekintettük Stefánia főhercegnő és Lónyay herceg sírját, akik Szlovákiával jogilag máig vitatott oroszvári kastélyukat cakompakk Pannonhalmára hagyták. És persze Habsburg Ottóét, akinek szíve van itt eltemetve. Mondta még gunyorosan életében Asztriknak: mivel, kérlek, az osztrákok szemtelenek voltak a családunkkal, rájuk csak a fenekemet hagyom. Rakják azt a szokásos helyre, a bécsi kapucinusok kriptájába – de a szívem maradjon Magyarországon. Így is lett. Miközben lenn voltunk, a látogatóknak szánt automata világítás szabott ideje lejárt, s akkor a keletről még beszűrődő derengésben láthattuk a restaurálás során azért jócskán felfényezett régi szentélyt. Derengésben volt az igazi.
„Ahogy édesanyám a kinyújtott réteslapra szórta félkörbe – akár a magvető – a kimagozott cseresznyéket, úgy volt bepöttyözve a középkori ország bencés apátságokkal” – meséli vezetőnk. Igaz, de az én felmenőim földje, a szarmata síkság középen, amely ma az Alföld, akkor is mentes volt a kulturális jelektől. De megyünk tovább az időben, és a mohácsi csata előtti évtizedek néhol már elhagyott apátságokat találnak, vagy egy-két fráter volt már csak bennük, ők is részegen. Irdatlan pusztítások és pusztulások következnek. Szent Márton hegyén a templomból mecset nem lett, de az észrevett arcmásokat a mohamedán hit miatt letörik a szobrokról. Százötven évig hadak járják a szelíd dombokat, és persze Bocskai kurucai se előzékenyebbek a néppel, mint a törökök. A bazilika oldalsó márványkapujának bélletén 63 bevésés silabizálható ki latin, vagy német nyelven; a császári zsoldosok karistolták be névjegyüket. Köztük egy félreismerhetetlen lengyel név; és Asztrik főapát majdnem mondta II. János-Pál vizitációjakor (vagy inkább tisztelgő látogatás?), hogy nem először jár itt polyák ember.
Sok különlegességet hallunk a rend történetéről; Legányi Norbert főapátról (1958-1969) például, aki politikailag igen zehernyés korban szolgált. Norbert főapát körül volt véve besúgókkal, és ezt nyilvánvalóan tudhatta. Láttuk a képét a folyosón, ahogy Serédy Jusztiniánét is, aki bíboros hercegprímás lett; láttuk a szabadságharc utáni honvéd emigráció híres alakját, a sokáig Londonban élő Rónay Jácintét, és a már általam is ismert Szennay Andrásét. Mindnyájukét. A főapáti képtárban egyetlen kép nem festmény, Várszegi Asztriké, akiről fotográfia készült. Szennay Andrással valamikor 1990-ben találkozhattam a Magyar Rádióban. Velem szemben vagy tízen ültek. Akkor láttam Asztrikot is először, mint a katolikus püspöki kar titkára volt ott. Az értekezlet nekem emlékezetes; az egyházi műsorok kérdése volt napirenden a megújulni látszó világban. A már idős Hegedűs püspök prédikátori mennydörgéssel – már csak a jelenlévő rabbik miatt is – kényes és bántó követelést jelentett be: a rádió sugározta egyházi műsorok időtartamát az egyházak „hívői” létszámához kell igazítani. Felszólamlása után Seregély István egri érsek csak kezébe temette az arcát. Hogy erre én mit és hogyan reagáltam, arra nem emlékszem, de nem hiszem, hogy egyetértettem a kálvinista Hegedűs püspökkel.
Hamvas Endre kalocsai érsek neve is felvetődött a bencés rend afflikciói során. A nagy szorongatottságban, a Kádár-korszak egy zord kanyarulatában némi segítség végett ment Kalocsára egy bencés küldöttség, „és még a kártyázást se hagyta abba a kérelem meghallgatásakor” – maradt meg a rendi emlékezetben. „Mit kártyáztak? – kérdeztem közbe. „Tarokkoztak” – jött a természetes válasz. Szóval – hagyom már abba kihagyó emlékezetem miatt ezt a lejegyzést – nem römit játszottak, és pláne nem ultiztak. Az érsek tarokkozott.
Lengyel Laci kommentárjait, aki vitt és hozott bennünket, meg se tudom itt már említeni, mert nem káptalan a fejem – hogy erőltetetten stílben maradjak (Stihl, stílfűrész, Hankiss). Kedd este azután, hogy hazaértünk Pannonhalmáról, még Térey Jánost olvastam. Szöges ellentettje a pannon hajlatoknak. Sűrű természetességgel fogalmaz. Csak ajánlhatom.
