Harminc nappal azután, hogy a magyar válogatott 1966. július 15-én véget vetett a brazil együttes tizenkét éves vb-veretlenségének (3:1), Vasas–FTC rangadóval kezdődött az NB I őszi idénye. A jegyiroda még annál is nagyobb ostrom alatt állt, mint a kétszeres világbajnok Gilmar kapuja Liverpoolban, egy pszichológus pedig negyvennyolc órával az első két helyezett csúcstalálkozója előtt felmérést készített a bajnoki címvédő és listavezető angyalföldiek körében. Figyelem: a megkérdezett kerettagok mindegyike igennel válaszolt arra, hogy „jól érzi-e magát a Vasasban?”, s hogy „a Vasasban kívánja-e befejezni játékos-pályafutását?” Az „elégedett-e a szakmai színvonallal?” kérdésre a játékosok 93, az „elégedett-e az anyagi helyzetével?” felvetésre 81 százaléka felelt helyeslően.
Pedig a hazai hatalmi körök szerint már akkor is súlyosan hanyatló Nyugaton valamivel jobban kerestek a futballisták. Angliában, ahol 1961-ben eltörölték a heti 20 fontos fizetési plafont, Johnny Haynes mindjárt heti száz fontot vehetett fel, ám a vesztes csapatban volt az 1962-es vb magyar–angol meccsén (2:1), amelyen az angyalföldiek és a ferencvárosiak közül Mészöly, Sárosi, valamint Mátrai, Rákosi, Albert, Fenyvesi a győztes együttesben játszott. Haynesnek hatvanegytől csak a fizetése havi 14 791-re rúgott forintban, s ehhez jöttek a győzelmi prémiumok, azaz a brit csatár a sokszorosát kapta a legjobb magyar labdarúgók jövedelmének. Viszont jóval költségesebb volt a megélhetése, az itthoninál sokkal szigorúbb életmódot kellett folytatnia, és véletlenül sem juthatott lakáskiutaláshoz, ami kiváltképp árnyalja a korabeli helyzetet.
Hogy ő miként állította volna fel a Fulhamet, nem tudni, az viszont biztos, hogy az angyalföldi kérdőíven az is szerepelt: „Írja le a Vasas legerősebb kezdő tizenegyét!” Elvben csak a kapus kiléte lehetett vitás, mert Varga László nyolc, Kenderesi István öt bajnoki meccsen őrizte az angyalföldi hálót az évad első felében – 1964 és 1970 között tavaszi-őszi rendszerű bajnokság zajlott –, ám „csupán” nyolcan kaptak száz százalékot a legtöbbször a Varga – Bakos, Mészöly, Berendy, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Korsós összetételű tizenegyből. (A kerethez tartozott még Antal, Kékesi, Lázár, Pál II, Sárosi, Somogyvári, Váradi Ottó, Vidáts. Ez az aranytartalék ma alighanem megszerezné az elsőséget a legmagasabb osztályban, de másodiknál rosszabb többszöri kettős létszámhátrányban sem tudna lenni.)
Az angyalföldi hangulat tehát jó volt, a pesti légkört azonban feszültté tette a nagy téten túl az is, hogy az este fél nyolckor kezdődő rangadót a televízió nem közvetítette, inkább az első Táncdalfesztivál döntőbe jutott számaiból sugárzott összeállítást. A rádió teljes egészében adta a meccset, a budai „jegyesek” pedig annak is örültek, hogy a találkozó napjától N jelzésű rendkívüli buszjáratot indított a BKV a Moszkva tértől a Népstadionig. A végállomások között tizenkét megálló volt, de azoknál nem lehetett felszállni, mert a járművek szardíniás dobozokra emlékeztettek. Ilyenkor jut az ember eszébe a mai próféták alapvetése, hogy a magyar futballt a kommunizmus tette tönkre, s hogy a Kádár-rendszer irtózott a szurkolók tömegétől. A Népsport 72 ezer, a Képes Sport 85 ezer nézőről írt a mérkőzést követő hétfőn, illetve kedden, s mivel az alsó karéj sétánya is zsúfolásig megtelt olyan emberekkel, akik papír tízest, ha nem húszast csúsztattak a jegyszedők zsebébe, s így jutottak a stadion legfelső, diákzsugás félkörén kívül nem létező állóhelyhez, a hetilap közlése állt közelebb a valósághoz.
A rendes belépőhöz díjtalan tombolajegy járt, ezekkel Madison zsebrádiót, Röltex-szőnyeget, női és férfi túrakerékpárt lehetett nyerni. De az, aki a Ferencvárosnak drukkolt, akkor is szomorú maradt, ha elvitte a főnyereményt. A Vasas ugyanis fergetegesen játszott, hátul Mészöly Kálmán, elöl Puskás Lajos még a csillogók közül is kiragyogott. Puskás abban az évadban másodszor duplázott az FTC ellen (elsőre 4:4 volt az eredmény): előbb Korsós István gólpasszát értékesítette, majd tizennyolc méterről elemi erejű lövést küldött a bal sarokba. Ezzel már a második félidő elején eldőlt minden, Farkas János az utolsó percben módosított 3:0-ra, miután Molnár Dezső olyan átadással lepte meg, hogy a helyzet a korabeli nyári vásár jelmondatát idézte: „Nem lehet kihagyni!”
Az Esti Hírlap azt írta: „Nagy előnyt jelentett a piros-kékek számára a csatárok szinte robbanásszerű akcióvezetése.” A Sportélet meg így méltatta a bajnoki címüket megvédő, az aranyérmet ezúttal veretlenül elhódító piros-kékeket: „A tavalyi győztes Vasas az idén is bajnokcsapathoz méltóan futballozott. Az együttes legfőbb erénye, hogy nem individualisták játszanak benne, hanem a pályára lépő tizenegy labdarúgó minden esetben alárendeli magát a kollektív érdekeknek.” A lap a legmélyebben az edző előtt hajolt meg: „Csordás Lajost kell a győzelmi emelvény legmagasabb fokára állítani. Egészen rendkívüli ugyanis, amit ez a mindössze harminchárom éves fiatalember művelt.”
A két esztendővel később, megdöbbentően fiatalon elhunyt legenda, a Vasas első labdarúgó olimpiai bajnoka, aki kétszer a kezdő tizenegyben kapott helyet a szó szerinti aranycsapatban az 1952-es nyári játékokon, egyetlen más NB I-es klubban sem volt edző. Angyalföldön azért tették meg szakvezetőnek, mert Illovszky Rudolfot 1966 januárjában Baróti Lajos hivatalos segítőjének rendelték a válogatotthoz; addig is a szövetségi kapitány asszisztense volt, de a világbajnokság évében az apparátus nem engedte, hogy megossza magát. A beugró Csordással november 16-án, az Internazionale elleni, Milánóban vívott BEK-mérkőzésen kapott ki először a Vasas (2:1), igaz, egy héttel előtte akadt egy vereséggel felérő 2:2 is az NB I/B kiesőjelöltje, a Kaposvári Honvéd ellen az MNK negyeddöntőjében. (A döntetlennel az alacsonyabb osztályú somogyi csapat ment tovább.) Az újonc szakvezető mérlege így is lenyűgöző volt, méltó a játékos-pályafutáshoz, amely az olimpiai bajnoki címen túl Európa Kupa-győzelmet, 19 válogatottságot, a Vasassal két NB I-es aranyérmet, szintén két KK-, továbbá egy MNK-diadalt tartalmazott.
A hatvanhatos piros-kék hengerre jellemző: az év csapatában, amelyet a Labdarúgás című szaklap tett közzé, hat angyalföldi labdarúgó kapott helyet. A tizenegy így festett: Gelei (Tatabánya) – Káposzta (Újpest), Mészöly, Sipos (Honvéd), Ihász – Mathesz, Rákosi (FTC) – Molnár, Puskás, Albert (FTC), Farkas. A második csapatban négy angyalföldi – Bakos, Berendy, Fister, Korsós – sorakozott, csak a kapus poszton nem képviseltették magukat a munkás nagyurak.
Izsó Ignác, az 1977-ben kerek száz góllal bajnok – és az NB I-ben azóta egyszer sem aranyérmes – Vasas centere mondta egyszer: „Nem csak a jó futballt kell szeretni.”
De azt lehet csak igazán.
