Mbotamu nyugodtan üldögélt az Okavango partján. Nem félt a krokodiltól. Tudta, a törzs vénei szerint mindannyian a hatalmas hüllő ősétől származnak. Úgy érezte, ez a példány afféle pártfogó, atyai vagy anyai – a neméről nem volt tudomása – gondviselő.
Az állat a fiú oldalához heveredett. Jó dolog ez a védelem, gondolta Mbotamu, sem oroszlán, sem leopárd nem merészel idelopakodni.
Óriási bögöly közeledett. A fiú, hogy elhessegesse, jobb lábával a magasba rúgott. A krokodil kitátotta száját, hogy bekapja a bögölyt. Ám amikor a fogak összecsattantak, Mbotamu jobb lába combközéptől elvált a testétől.
Jót akart, gondolta a fiú, de hát ilyen a természete. Nem baj, így legalább nem esem kísértésbe, hogy oltalmazó közeléből váratlanul megriadva elfussak. Elszökni tőle? A világért sem. Hiszen ő ad nekem biztonságot.
Hosszú csendes pihenő következett. A vörös napkorong elérte a majomkenyérfák koronáját.
Éles fájdalom riasztotta fel a fiút. Bal karjának csonkjából ömlött a vér. Látta a kezét, amint a roppant szájból búcsút int neki.
Nyilván nem akarja, mentegette jövőjének zálogát, hogy átússzam a folyó túlsó partjára, s ily módon hálátlanul cserben hagyjam őt. Fél karral is úszhatnék, igaz, de lassúságom kiszolgáltatna a harapós halaknak. Horgászbotot tartani így is tudok. A fontos az, hogy patrónusom vagy matrónusom jóindulatát ne veszítsem el. Az előbb is, láttam a szemem sarkából, hogy a krokodil ráhengeredik egy skorpióra, és agyonnyomja. Márpedig ki más lett volna a kis méregzsák áldozata, mint én?
Szusszanásnyi szünet után már nem volt kétséges, hogy a jobb vagy a bal szeme sarkából fog megpillantani valakit vagy valamit a fiú. A krokodil ugyanis farkának félkörívnyi mozdításával, farka hegyének legyintésével kiütötte Mbotamu jobb felőli látószervét.
Kellemetlen, panaszolhatta volna a fiú, ha lett volna kinek. Meglehet, gondolta, gondviselőm jól ismeri a keselyűk szokását, hogy a zsákmányállat mindkét szemét egyszerre vájják ki. Félszeműre már nem is fenekednek. Végül is… A fél több mint a semmi.
Megvan a fél lábam, a fél kezem, a fél szemem, vetett számot testének állapotával Mbotamu. Ahogy az irdatlan állkapcsot elnézem, az első harapásra bekaphatná a testemet deréktől fölfelé. A másodikra deréktől lefelé. Miért nem teszi meg? Megtehetné? Meg bizony. Ha szörnyeteg lenne.
Egy majom számára biztosan az. Egy gnúborjú, egy varacskos disznó számára is. Mihelyt a krokodil látókörébe kerülnek, a sorsuk megpecsételődik. Énrám miért nem leselkedik ez a végzet?
Mert énrám szüksége van. Az egész világ előtt én vagyok a bizonyíték, hogy nem mindenki szemében szörnyeteg. Énnekem meg őrá van szükségem. Nézzük csak! Kapkodtam volna a két lábam, eliramodtam volna, és holtbiztos, beleszaladtam volna az oroszláncsalád szájába. Emésztenék már minden porcikámat. Belevetettem volna magam a folyóba. És a ragadozó halak már a csontomat szopogatnák. Rám talált volna a skorpió. Mérgétől megfeketedett holttetememen cecelegyek dáridóznának. Világtalan fordulnék az ég felé, amerről a keselyű távolodó vijjogása hallatszik.
Egymás mellett hevertek az Okavango szittyós partján.
Füle természetesen mindkettejüknek volt. Kétségkívül meghallhatták, hogy a szomszédos nádasban a krokodilvadászok lándzsái, csáklyái, szekercéi egymáshoz kocódnak.