Az ember egy kicsit felvonja a szemöldökét, amikor arról olvas: egy ellenzéki képviselő négy éven belül immár a harmadik pártot célozza meg, hogy annak frakciójában képviselje a választóit. Emlékszünk persze, hogy az SZDSZ emblematikus frakcióvezetője, Tölgyessy Péter is ült két fordulót a Fidesz képviselőcsoportjában, aminél nagyobb váltást nehéz volt akkor elképzelni – ehhez képest semmiség, hogy Demeter Márta útja az MSZP-ből az LMP-n keresztül most éppen a Jobbik felé tart. De tény az is, hogy Tölgyessy Péter elméleti munkásságában azért fel lehetett fedezni olyan szilárd értékeket, amelyeknek képviseletére hol az egyik, hol a másik formáció nyújtott lehetőséget. Demeter Márta viszont eddig egy Orbán-gyerek téves azonosításán túl legfeljebb azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy 2017-ben azért hagyta faképnél az MSZP-t, mert szerinte „csak a túlélésre játszanak”.
Ha cinikusak szeretnénk lenni, mondhatnánk azt is, hogy az egyesülésre kényszerített ellenzék ideális politikusa Demeter Márta, mert lám, nincs olyan értékrend, amelynek képviseletére ne volna hajlandó, persze kizárólag a szent cél, Orbán leváltása érdekében. De nem szeretnénk cinikusak lenni, és pláne nem szeretnénk végignézni, ahogy harminc évvel a rendszerváltás után minden párt fideszizálódik, és kitermel egy olyan megélhetési forradalmár réteget, amely a politikát kizárólag foglalkozásnak, az érvényesülés terepének tekinti.
A jelen helyzet, a hatalom által kiprovokált uniszónó persze elfedi az ideológiai különbségeket, de nagy baj lenne, ha azok nem is léteznének. A választás után el kell jönnie a pillanatnak, amikor nem pusztán a voksmaximálás szándéka ülteti szét a mai ellenzék frakcióit, hanem az is, hogy a honatyák végre visszatérnek a politizálás alapcéljához, és a közösségük elveire alapozott saját programjukat képviselik immár.