Tillman Ernő benyit az autókereskedésbe. Megszédül a tágasságtól. Mintha templomban lenne. A legelső asztalhoz lép. A másik oldalt lévő int, hogy foglaljon helyet, és rövidre zárja a munkásoverallos alakkal folytatott megbeszélését.
– Igenis, főnök! – mondja az távozáskor. És a főnök tényleg főnök. Kétsoros, fekete szövetöltöny van rajta. Az arca ismerős Tillmannak, de egy hetvenöt éves, negyven évig gimnáziumban tanító, s a nyárligeti életben és közéletben azóta is járatos embernek szinte minden nyárligeti arc ismerős. Mégis fellobban benne a kíváncsiság, mikor taníthatta a férfit.
– Parancsoljon, uram. Miben segíthetek?
– Kérem, én… Tillman Ernő vagyok… – mondja lassan, hogy a másiknak jusson eszébe, ki ő, ha tényleg volt közük egymáshoz. De az változatlanul néz rá. Készséges, de nem szívélyes mosollyal. – Nyugdíjas tanár vagyok – segítene neki ismét Tillman. Hiába. – Így… megértheti… csak valami olcsó megoldásban gondolkodhatom. Egy kis városi autó kellene. Úgy tízéves, de jó állapotban lévő. Amit még legalább tíz évig nyúzhatok. Önök azt hirdetik, 99 000 forintért hoznak be külföldről járműveket.
– Így van. Tréleren. És egész pontosan 250 Ft/ kilométer áron. A 99 000 forint az alapdíj.
– Tehát legalább 99 000? És erre jön még a kilométerenkénti 250 Ft?
– Nem. Ha nyolcvanezerbe kerülne kilométerenkénti számítással a behozatal, akkor 99 000-et fizet, ha kétszázezerbe, akkor kétszázezret. No, azért nem vagyunk szarrágók, ha mondjuk 110 000-re vagy 115 000-re jönne ki, akkor is az alapdíjat számítjuk fel. Ezzel kedveskedünk ügyfeleinknek.
– Értem. De erre még jönnek más költségek is, nem?
– Persze. Regisztrációs adó, forgalmi engedély és törzskönyv kiváltása, érvényesítő címke, rendszámtábla, kötelező felelősségbiztosítás… És legfőképp a műszaki vizsga. Egy tízéves, 1200 köbcentis autónál mindez nem jön ki 400 000-nél olcsóbban. Ezzel kell számolnia.
– És ha friss műszakis autót hozatnék be?
– Megteheti. Csak úgy drágább.
– Viszont biztos lehetek benne, hogy hibátlan a jármű.
– Azért nem teljesen. Nem ismeri a céget, aki kint vizsgáztatta, és hogy ott mennyire szigorú a felügyelő hatóság. Viszont mi garantáljuk, hogy a jármű minden hibáját feltárjuk és kijavítjuk. Méltányos áron. Kérdezze meg bármelyik korábbi kuncsaftunkat!
– És hogy választhatom ki az autót?
– Internetes katalógusokból. Mi főleg Milánóba, Münchenbe, Hamburgba és Rotterdamba megyünk. Az ottani nagykereskedések kínálatát érdemes nézni. Meg azokét, amelyek útba esnek. Magáneladótól is szállítunk, de ha távol van az útvonaltól, akkor némi felárért.
– Megéri egyáltalán külföldről autót behozni?
– Ha sikerül az itthoni árnál lényegesen olcsóbban megszerezni, akkor igen. De mondok én valamit: jobban jár, ha az általunk behozott és már levizsgáztatott autók közül választ. Mi tucatjával vesszük őket, így kedvezményt kapunk. Most vagy száz kiskategóriás autót kínálunk.
Tillmannak egy piros kutya tetszik meg. Alázatosan fekszik négy mancsán. Vagyis négy kerekén. Amikor megjelent ez a típus, a tanár önkéntelen késztetést érzett, hogy megsimogassa, csontot adjon a puffogó jószágnak. Azt képzelte, hálásan mormogna és lehunyná szemét. Vagyis lámpáit. Mostanra hétköznapivá vált ez az autócska, millió van belőle. Sőt, eljárt felette az idő: befejezték a gyártását. Tillman szíve mégis rögtön megdobbant, amikor megpillantotta.
– Jó választás – mondja a főnök. – Egyszerű, de biztonságos kis gép. És Hollandból hoztuk. Az ottani nép vezet a legóvatosabban. Kímélik az autót.
– Meg a sok kerékpárost is.
– Őket is. Tegyünk egy próbakört?
A tanár elképzeléseit az autóról első járgánya, egy Moszkvics alakította ki. Amikor azt akarta beindítani, mintha egy mély üregbe dugta volna a kulcsát, ahol vagy megértik az ő szándékát, vagy nem. És bűvészkedni kellett a gázpedállal meg a kuplunggal, hogy a járgány lefulladás nélkül forduljon ki. Azt érezte, ki kellene szállni és vagy ostorral, vagy izomerővel segíteni a masinát.
Piros Kutya azonnal bepöccen, és úgy vágódik ki, hogy mindketten az üléstámlához csapódnak.
A Pazonyi úton kedve lenne Tillmannak jobbra-balra rántani a kormányt, olyan lenyűgöző a jármű érzékenysége. Szinte már a vezetője gondolatára is irányt vált. A hangja pedig kellemes mormogás. Hibátlan a rádió és a légkondicionáló is.
– Tillman úr, azt tanácsolom, vegye meg most! Nem bocsátaná meg magának, ha amíg gondolkodik, valaki elcsaklizná maga elől.
– Megveszem.
Hazafelé a tanár majdnem belehajt a sorompóba, annyira izgul, mit fog szólni Piros Kutyához a felesége. De a jármű féke jól fog. Igaz, a fékezésbe egy kis csattogó mellékzörej is belekeveredik. Ezzel fejezi ki méltatlankodását.
Tillmanné szája tátva marad. Mérgében. Pedig tetszik neki a szerzemény, de férje nem kérte ki a véleményét a vétel előtt. Amit ő nehezen visel el. Viszont ma nem kínozták a belei, így kivételesen jó a kedve, ezért csak egyet horkant. Aztán már be is veti magát az anyósülésre.
– Lássuk, mit tud ez a kis bogár!
– Én Piros Kutyának hívom.
Amikor a tanár egyszer, még pályakezdőként, Nyárligetről a Beregbe vitte haza a Moszkviccsal menyasszonyát, úgy elvarázsolta őket a virágzó repceföld, hogy megálltak repcét szedni. Aztán szeretkeztek a repcében. Ha Tillmannak ez később eszébe jutott, mindig kedve támadt közeledni a feleségéhez. Az viszont általában visszautasította. A sok munkára hivatkozva. S tagadta, hogy egyszer is a férjéé lett volna a természet ölén.
A város szélén a tanár most egy virágzó repcetáblát lát. Megszorítja a nő kezét. Az visszaszorítja.
– Ernő, ha elviszel ebédelni, este lerángathatod rólam a hálóköpenyt!
A városháza előtt parkolnak le. Tillmanné a karját nyújtja. Elindulnak a Koronába.
– Simon Ferkó! – kiáltja hirtelen a férfi.
– Mi lelt?
– Tudtam, hogy ismerem! Nagyon megváltozott az arca, de…
– Kit ismersz?
– Az autókereskedőt! De nem tudtam, honnan. Most már tudom! A városházáról jutott eszembe. Ami akkor még tanácsháza volt. Itt tartották a Jósa András Várostörténeti Verseny döntőjét. Na, jó kis verseny volt! „Nyárliget az Árpád-kortól napjainkig” – így hirdették meg, de egy héttel a döntő előtt közölték, hogy a teljes munkásmozgalom-történet kimarad. Két nappal előtte pedig, hogy az ’56-os események is kimaradnak, mert „nincs már konszenzus” a történészek között, mi is történt akkor. A verseny előtt pedig azt közölték, hogy a teljes ’45 utáni magyar és világtörténelem kimarad. Pedig Simon Ferkó épp abban, a hidegháború történetében volt erős. És még így is Ferkó nyert. Harmadikosként. A következő évben pedig az országos tanulmányíró pályázaton különdíjat kapott a műve. Azt is történelemből írta.
– Elképzelni sem tudtam, hogy Ferkó ne történész legyen! – mondja Tillman a feleségének már a Koronában. Az asszonynak nincs kedve a halászlét kanalazgatva férje pedagógusi élményeit hallgatni, de veszekedni sem akar még, mert az meg elveszi az étvágyát. – Ferkóék azon a nyáron Pestre költöztek, és elveszítettem vele minden kapcsolatot. Csak évekkel később tudtam meg, hogy otthagyta a történelem szakot és taxizni kezdett.
– Most meg autókereskedő. Sokra vitte.
– De ő akár egyetemen is taníthatna már!
– Mi bajod van azzal, ha valaki autókkal bizniszel? Bűn talán?
– Nem, dehogy… De ő akár… Most meg ócska járgányokat…
A tanár nem rángatta le feleségéről a hálóköpenyt. Elfelejtődött a dolog. A nő már horkol. Diszkréten, ahogy a nők szoktak. Tillman nem hallja. A régi dolgok járnak fejében. A pénzdíjas tanulmányírói pályázatra egy minimum húsz-, maximum harmincoldalas művet kellett beküldeni a magyar történelem egyik konfliktusáról.
Simon Ferkó egyfelvonásos drámát írt, melyben egy emigráns erdélyi magyar forradalmár és egy emigráns erdélyi (magyarellenes) román felkelővezér beszélget 1850-ben a párizsi La Closerie des Lilas teraszán. Tillman elolvasta, és mind a harminc oldalt áthúzta pirossal. Egyrészt, mert a műfaj nem volt megfelelő. Másrészt, mert még csak nem is volt klasszikus értelemben vett dráma. Nem volt benne párbeszéd. A szereplők nem egymás szavaira válaszoltak, hanem csak fújták tovább azt, amit korábban elkezdtek, s amit a másik félbeszakított. Mint egy betanult szöveget. Mint egy imát.
A tanár másnap sorra áthúzott minden áthúzást. Mert akkor meg már úgy érezte, hogy a fiú a viszály lényegét ragadta meg ebben az (immár így látta) ígéretes műben. Beküldték.
Tillman soha nem fizet parkolási díjat a városban. Nem a pénzt sajnálja a várostól, hanem fél, hogy míg megkeresi a jegykiadó automatát, felbüntetőcédulázzák az autóját. A parkolási zónán túli utcákban viszont nagy a zsúfoltság. Kering vagy tíz percig, mire helyet talál. Ez felbosszantja. Annál is inkább, mert már az idegesítette, hogy újra hallani vélte a kellemes motordörömbölésbe beszűrődő mellékzörejt. Csattogást. És kopogást.
A piacon aztán a sok tavasz végi gyümölcs láttán felderül. Nézelődik, fogdossa az árut, alkudozik. És vásárol. Elégedetten tér vissza Piros Kutyához. Beindítja. És megint a zörej.
Lovas Valter, az örökösföldi autószerelő, aki ötvenéves kora ellenére copfba fonja a haját, tesz egy kört az autóval. Végig figyeli a hangját.
– Nem gondolom, hogy ez a kis zörej meghibásodást jelezne – mondja végül. – Persze biztosat csak akkor állíthatok, ha szétszedem és alaposan megvizsgálom. De az ingyen nem megy.
– Természetesen.
– Kik műszakiztatták?
– Friss műszakija van. Simon Ferkó… izé Ferenc cége végezte.
– A Pazonyi úton?
– Igen.
– Róluk nem hallottam rosszat. Mennyiért vette tanár úr a kocsit?
– Kilencszázezerért.
– Annyiért ilyet kapni.
Simon Ferkó egyedül van az asztalnál. Tillman köszönés nélkül ül le hozzá.
– Te, Ferkó, megismertelek ám! Simon Ferkó vagy!
– Igen – mosolyodik el szárazon az autókereskedő. – Valami gond van az autóval?
– Zörög. De nem csak ezért jöttem. Megvan még neked az az esszéd? Vagyis színdarabod? Amit a forradalom utáni…
– Zörög? Nincs valami a csomagtartóban?
– Nincs benne semmi. Te, Ferkó, hogyhogy végül letettél a… Nem tetszett az egyetem?
– Megvizsgáljuk. Nem zöröghet. Vagy legalábbis…
– Hát ez zörög. Eleinte alig hallottam. De már zavar. Gyere, hallgasd meg! Teszünk vele egy kört, és addig elbeszélgetünk.
– Visszavásárolom!
– Mi?
– Visszavásárolom! A kocsit!
– Nem a kocsi most a lényeg. Vagyis… Nem olyan vészes az a kis kopogás.
– Mind így kezdi! Aztán kérik vissza a pénzt. Hagyjuk ezt most ki! Fáradjon a pénztárhoz! Visszaadjuk a kocsi árát. És hívunk taxit, hogy hazajuthasson.
Tillman leforrázva áll az autókereskedés előtt. Amit most kifejezetten rondának lát. Nem templomra, hanem vadászrepülőgépek hangárjára hasonlít. Beül Piros Kutyába. Beindítja. A zörgés a vasúti átkelőnél érkezik meg. S mire hazaért, már úgy felerősödik, hogy a tanár kínjában könnyezni kezd.
