Bűnregény, áll a regénye címlapján, szociokrimi, írja egyik recenzense. Ön milyen alműfajba sorolná A vörös koronát?
A bűnregény kifejezést akkor hallottam először, amikor a kiadó javasolta, korábban nem tudtam róla, hogy ezt Tar Sándor Szürke galamb című regénye kapcsán alkotta egy kritikus, ami aztán bevett fogalomként elterjedt. Azt gondolom, hogy ez a jelölés inkább a könyv forgalmazásának része, ahogy például a borító vagy a fülszöveg is. Hogy társadalmi krimi lenne?… Én valójában minden előzetes koncepció, különösebb hókuszpókusz nélkül egy történetet akartam elmesélni, aminek erős sodrása, tempója van – egy krimit jó sok hullával.
Utóbbiakban tényleg nincs hiány. Bár az elmúlt húsz évben látványosan sok magyar krimi született, többen panaszolták, hogy a magyar társadalmi-történelmi környezet, visszamenőlegesen az egész XX. századra és szemben mondjuk az amerikaival, nem igazán kedvez a mégoly fiktív, de mégis hitelesnek tetsző detektívtörténetek megalkotásának, s akkor a krimi műfajának kőkemény szabályairól nem is beszéltünk még. Ha nem is volt előzetes koncepció, mi jelentette a legnagyobb kihívást a műfajban való írás során?
Onnantól, hogy megvolt az alapötlet, nem igazán akadt gondom ilyen téren. Sem a magyar környezettel, ami egy kitalált magyar kisváros, Boldogszentpál, sem a jelenidejűséggel, ami 2018 tavasza. De említhetem Baráth Katalin Arkangyal éjjel című krimijét is, ami szintén a jelenben játszódik, és nagyon rendben van. Az ötlet eredete egyébként teljesen bagatell: a Garancsi-tó – ahol futni szoktam – kerülete 1 kilométer, s az egyik hajnalon többször szembetalálkoztam egy másik, velem ellentétes irányban köröket rovó futóval, mígnem egyszer csak nyoma veszett az illetőnek. Ezzel kezdtem el játszani: mi van, ha eltették láb alól azalatt, amíg újabb kört tettem meg a tó körül?
Visszatérve az előbbi, műfaji kérdéshez, bár a megíráskor nem játszott szerepet, most eszembe jutott Móricz Rokonok című regénye, amivel bizonyos értelemben – szójátékkal élve – rokonítható talán A vörös korona.
Ahogy a regényében említett Macskakővel is?
Valaki már hasonlította hozzá, és mi tagadás, erre büszke vagyok, mert Lengyel Péter műve valóban nagyon fontos nekem.
Az egykori III/III-as ügynök, az újraaktivizált nyomozó, Harmath Endre mondja a könyvében, hogy „Magyarországon nincsenek rendes gyilkosságok. Reménytelenül lemaradtunk a világtól. Tizenkilencedik századi gyilkosságaink vannak”. A „rendes” gyilkosságok mögött ellenben politikusok vagy maga az állam áll, megrendelőként. Mennyire tükrözi ez az ön véleményét? Mennyire mélyedt el a bűnüldözés történetében?
Külön, célirányosan nem vettem elő bűnügyi aktákat, de lassan már 30 éve médiafigyelő vagyok, így óhatatlanul keresztülfolyt rajtam minden, ami elérte a nyilvánosság küszöbét.
Az erősen dohányzó, nagy mennyiségű szeszt és kávét fogyasztó Harmath megalkotásához volt detektív példaképe, akár fiktív, akár valós?
Nem kerestem példaképet. Sőt, valaki még az elején a lelkemre kötötte, nehogy egy klasszikus (elcsépelt?) alkoholista magányos hős legyen a nyomozó. Harmath nem is annak indult. Egy másik regényt kezdtem el írni és hagytam félbe, abból került át Hunor és Harmath figurája. Harmath abban még nem volt nyomozó, „csak” volt matematikus és ügynök.
Az egykori matematikus a nevéhez kötődő Harmath-sejtés által a bizonytalanságot akarta bizonyítani, s ezzel némileg metafizikus keretbe helyezi itt a történéseket.
Igazság szerint ez csak egy játék, amiből több ehhez hasonló is van a regényben. Műkedvelőként olvasok természettudományt, fizikát, matematikát… Harmath figurája sokfelől jön, még belőlem is jócskán van benne. Ő a kommunista érában amolyan besúgói, egyben tartótiszti funkciót látott el. Még mindig tartják magukat azok az összeesküvés-elméletek, melyek szerint az akták egy részét megsemmisítették, más részüket előveszik, ha a helyzet úgy kívánja. Harmath viszont ezeket az aktákat odaadja az egykori megfigyelteknek.
Az áldozatoknak. A regény alcíme szerint „Mindenkiből lehet áldozat”. A regényéhez hogyan választotta ki az elsőt?
Miután megvolt a már említett alapszituáció, valójában technikai kérdés volt, kinek kell ott lennie a tóparton, hogy meggyilkolhassák: egy fotósnak, aki lefényképez valamit, amit nem kéne, s mindezt észrevehető módon. Abban pedig, hogy mindez hogyan kapcsolódhat a regényben leírt kétféle korrupciós ügyhöz, a párom volt a segítségemre, aki közbeszerzési ügyekkel foglalkozik, s bőven van története.
Ahogy a regénybeli Erzsike néninek is, akinél a nyomozót elszállásolják Boldogszentpálon. Ő azt állítja, hogy mindenkinek vaj van a fején náluk, nem olyan rózsaszínű városka ez, amilyennek látszik, a legszívesebben mindenki egymás torkának ugrana, s legyilkolná egymást. Ilyen lenne egy átlagos magyar kisváros, vagy konkrét példa húzódik meg az ábrázolás mögött?
Piliscsabán élek, ismerem a kisvárosokat, ahogy a jellegzetes figuráikat is. De sem a regénybeli település, sem a karakterek nem feleltethetők meg egyik valós magyar városkának és a lakóinak, ezek kitalált figurák – 50 év tapasztalatai összegződnek bennük. Ugyanakkor egyáltalán nem volt célom a társadalom kritikai bemutatása, ahogy a politikai aktivizmus is távol áll mind tőlem, mind a szövegtől. Áthallások, ráismerések ettől függetlenül persze lehetnek, hiszen a jelenünkben történik a cselekmény – ezekkel az alakokkal mindenki találkozott már, ismeri őket, beszélt velük.
Ha már szóba került a politika: igencsak érzékletesen írja le őket és tetteiket a regényben, volt honnan merítenie?
1998 és 2002 között a közigazgatásban dolgoztam – egyértelműen közszolgálatként tekintve az ott végzett munkámra. De abból inkább a 2010-ben megjelent Egy medvekutató feljegyzései című könyvem táplálkozott. Úgy tudnám leírni, hogy minden rendszerben háromféle szereplő van: a túlélő, a lenyúló és a dolgozó – hogy milyen arányban, az más kérdés. Ha jön valaki, aki dolgozni akar, az a túlélőnek nem jó, mert az látszani fog, és kiderül, hogy ő semmit nem csinál. A lenyúló, aki szeleteket tesz el a tortából, az új embernek is felajánl belőle, és ha az nem fogadja el, akkor azt gondolja, az egész tortát akarja. A dolgozónak tehát ellensége lesz mind a túlélő, mind a lenyúló, s ebben a környezetben kell dolgoznia, egy olyan rendszerben, amit nem is lát át. Ez az algoritmus az idők során mit sem változott, s nem is most alakult ki, gondoljunk csak arra, hogyan bántak el Athénban Szókratésszel.
Visszatekintve a politikacsinálói karrierjére, önnek mit dobott a gép?
Hogy ez egy vesztésre ítélt próbálkozás volt. A rendszerváltás idején szociális munkásként is dolgoztam, de 2002-ig ez mindvégig a közösségért végzett munkát jelentett a számomra. Utána azonban már egyre kevésbé éreztem, hogy tényleg az volna. Abban a 4 évben azt gondoltam, tényleg alakítani tudom a dolgokat: ha fent vagy a pályán, és játszol, akkor lehet ugyan, hogy a balhátvéd egy hentes, a középcsatár pedig egy színész, aki földobja magát a tizenhatoson, de te mégis hordod a vizet a középpályán, csinálod a dolgod. A pálya széléről viszont nem szeretnék bekiabálni.
És hol játszik az irodalmi életben? A regényben nagy szeretettel, de nem kevés iróniával szemlézi a vidéki vasúti restiben irodalmi vitákat folytató, Budapestről érkező írókat, költőket.
Eléggé kívülálló vagyok. De amennyit látok belőle, az irodalmi élet sem működik máshogy, mint a politikai vagy egy cipészegylet, netán egy lakógyűlés. Olykor persze vannak kegyelmi pillanatok, de túl sok a sérelem, nem sikerült békét kötni, nagyvonalúnak lenni az irodalmi közegben sem.
+1 kérdés
Babiczky Tiborral két fiktív antik görög – és időben egymástól távoli – költő bőrébe bújtak: Khtónikosz (i. e. V. század) és Alloszandrosz (i. e. I. század) „megtalált” vers-párbeszédeit közlik már egy ideje. Mi a tét?
Nem a választott figurák karaktere, akik csak utólag kezdtek körvonalazódni, hanem az a nyelv és beszédmód, amin ezek a versek megszólalnak. Valami nagyon egyszerű és szabad beszéd ez, ami mostanság nem nagyon dívik. A lehető legtermészetesebb nyelv, amin ugyanúgy lehet életről, halálról, istenekről, a költő saját nyomorúságáról beszélni, mint például a pornográfiáról. A páros verseinkből a tervek szerint jövőre lesz kötet, de időközben önálló utakra tértünk… A görög világ maradt, de már nem ez a két alak beszél belőlünk. Ha minden jól megy, ezek majd külön kötetekben két év múlva jönnek.
