Nyikorgó fékpofával, szuszogva-prüszkölve áll ki a távolsági járat a forgalomból. Új a sofőr, nem láttam korábban a járaton. Kerüli a tekintetem, maga elé beszél. Okosba jó lesz? Kétszer is vissza kell kérdezzek, hogy megértsem, mit akar ezzel mondani. Gyűlölet ül ki az arcára, amikor végül kérem a jegyet. Miért faszszopó köcsög mindenki ezen a kibaszott járaton? Olyan hangerővel beszél, hogy mind a ketten halljuk, de ő bármikor le tudja tagadni, én meg úgy tehetek, mintha nem hallottam volna. Belevigyorog a feje fölé szerelt visszapillantó tükörbe. Erős gázzal indít, bezuhanok az üléssorok közé. Ellenségesen nézeget hátrafele, mint aki még valami mocskosságra készül ellenem. Ránézek az órámra. Egy óra ötven perc van. Öt percet késett a járat.
Forróság remegteti a levegőt a kihalt út felett, csak néha húz el mellettünk egy-egy Zaporozsec, Skoda vagy csíklámpás Polski. Jól haladunk, amíg Mihályitelepnél meg nem fog bennünket egy platós Tefu, onnantól cammogunk a feltorlódott kocsisorban. Hozzáragasztja a hátam a fullasztó hőség az üléshez, az sem segít, ha elhúzom a szellőzőablakot. Az üléshuzaton ismétlődő formákon húzogatom a tenyerem. Becsúsznak az ujjaim a sárga szivacsbetét résébe, oda, ahol ki van szakadva az anyag. Piros a tenyerem a cipekedéstől.
Tíz percet állunk az érdligeti megállóban, de csak egy fejkendős öregasszony és néhány csapott vállú cigánygyerek préseli át magát a szűk feljáratfordulón. Erősen ugrálnak a cigánygyerek olajosan barna bicepszei, amikor rángatva újraindulunk. Erősen meg kell kapaszkodniuk a kalaptartó rúdba, ha nem akarnak hanyatt vágódni. Égett rongyszagot sodor be a szél. Keserű marad a szám, amikor leerőltetek a nyálammal egy tablettát.
Akármerre nézek, kukoricatáblák, repceföldek, gyér bokros és fás ligetek váltakoznak vedlő lakótelepekkel és kifosztott gyárudvarokkal. Mindenből kiégett már az élet.
Arra ébredek, hogy nekiverődik a fejem az ablaküvegnek egy erős fékezés után. Látványos ívben kanyarodik be a sofőr a végállomás parkolójába. Elveszetten állok a pályaudvari peron tágasságában Elzsibbadt a nyakam az alvástól. Azonnal innom kell valamit.
Elbutult arcú melós áll be mellém a kékes cigarettafüsttől homályos, kiömlött fröccsöktől savanyú szagú resti könyöklős körasztalához, együtt nézzük az infralámpa alatt aszalódó, bőnyés, mócsingos húsokat. Nem tudom eldönteni, hogy azért nem köszön, mert túlságosan halk vagyok, vagy csak nem szokás itt az ilyesmi.
Nyugdíjas társaság sakkozik egy kempingasztalra terített, feltekerhető sakktáblán. Az egyik nagyot lép, bazdmegre nyitja a száját, de anélkül, hogy elengedné a figurát, visszalép az eredeti helyére. Nem messze tőlük szakadt, csöves nő hajtogatja a kartonlap ágyát, fésülködik, nejlonzacskóból veszi elő a reggeli készülődéshez szükséges rúzsát és a hozzá tartozó arcpirosítóját. Kisminkelt, tupírozott hajú nő dob aprópénzt a műanyag poharába, amit szinte azonnal felrúg az utána érkező férfi. Fenyegetően rám emeli az öklét, amikor összetalálkozik a tekintetünk. Mi a faszt bámulsz, nem láttál még fehér embert? A szétgurult apró felé mutogat az asztaltársam, de az fel sem merül, hogy meg is védhetne.
Kérek egy kávét, amíg megszárad az ing a hátamon, aztán még egyet. El kell játsszak három tízest a sarokba állított flipperen, mire teljesen meg tudok nyugodni.
Megveszem apám Népszabadságát, aztán már csak céltalanul lődörgök. Égeti a fejem a nap, takonnyá sűrűsíti a nyálam a számban. Elolvasom az IBUSZ-iroda ajánlatait, magamra képzelem az Adidas és Nike sportcipőket a butikok rácsos kirakataiból. Akárhogy igyekszem, sehogy se tudom elterelni a gondolataimat arról, amit apámnak akarok mondani. Émelygek, nem tudok semmire se figyelni.
Az utolsó negyedórát a kórház parkjában várom ki. Köröket rajzolok a lábammal a fehér murvára, kirugdosom a fehér kavicsokat a virágágyás szimmetrikusra gereblyézett fekete földjére. Egyik szálat szívom a másik után, mindegyik után megfogadom, hogy az utolsó. Egyetlen hatalmas, fényes felületté olvadnak össze az elhanyagolt épület vadszőlővel befutott falának üvegtáblái. Megpróbálom megszámolni őket, de összezavarodom, többször is neki kell futnom. Gyantaszagúak a napsütéstől átforrósodott pad repedezett falapjai. Nem érzek elég erőt, hogy felmenjek, de visszafordulni se akarok. Élvezem a szabadság utolsó perceit, jólesik, hogy semmivel sem kell foglalkozzak.
Előre tudom, hogy untatni és idegesíteni fog minden, amit mondani és kérdezni fog. Egész idő alatt úgy fogom érezni, mintha kimaradnék a beszélgetés közben valami fontos dologból. Nem tudom, hogy mi keresnivalóm van itt, vagy van-e egyáltalán?
Le van ragasztva a fotócellás bejárati ajtó, a mentősök is a mellékajtón keresztül kísérgetik a betegeket. Se felfogni, se megfogalmazni nem tudom azt a rettenetet, ami a lépcsőfeljárat melletti kórteremből kilépő hordágyas betegápolók láttán elborít. Soha nem akar véget érni az a pillanat, mire meg tudom különböztetni a farudakra erősített tálcán heverő, egyenpizsamás férfi arcát az apámétól, és eljutok a bénító, jeges rémülettől a megkönnyebbült felismerésig.
Senki sem mutatkozik az emeleti folyosókon, csak a kórtermekben van valamennyi élet. Attól függően, hogy mekkora lépésekkel haladok az egyenkőlapokkal borított folyosón, húsz vagy huszonöt lépésre van az apám szobája a lépcsőfordulótól. Ennyit kell túléljek, hogy ne nyársaljanak fel az ágyaik szélén üldögélő, együtt, mégis külön-külön, haldokló öregasszonyok fájdalommal telt, zavaros tekinteteikkel. Ennyi kell, hogy végképp elveszítsem az összes szabadságom. Félelem tölti ki a nyugtatók okozta tompaság helyét.
Nem működik a mennyezeti ventilátor, áporodott forróság tölti ki a kórtermet. Olyan, mint a szünidő előtti tanterem, amiből kiszívták a diákok a levegőt. Nem látom az előző nap kiteregetett konyharuhát, nincs mibe megtöröljem a megizzadt kezem. Megéhezem a reggelire kiosztott Mackó sajtos zsemle látványától. Csak akkor érzem, mennyire fáradt vagyok, amikor leülök az ágy mellé húzott székre.
Hátrahanyatlott fejjel fekszik, becsúszik a párna a tarkója alá. Nem lát, nem hall, nincs elképzelése arról, hogy mi történik körülötte. Nem horkol, éppen csak szuszog. Alszik a szeme, a teste. Öregen is szép, amin az se képes változtatni, hogy megroskadtak már az arcvonásai a műfogsora nélkül beesett szája körül. Egyenletes tempóban emelkedik és süllyed a mellkasa, olyan könnyű, hogy alig nyomódik be alatta a matrac. Súlytalanra fogyott a teste.
Visszaigazítom az összeszurkált karját a vörös pecsétes kórházi ágyneműre. Teljesen ki van száradva, alig találnak rajta használható vénát a nővérek. Meleg a tenyere, hidegek az ujjai. Bronzsárga a körme a dohányzástól. Akárhogy keresem, sehol sem látok öngyújtót és cigarettát az ágya körül. Másét szívhatja. Nem tudom eldönteni, hogy máskor is ilyen volt-e a keze.
Húzogatom a cipőm a zsíros linóleumon, azt várom, hogy magától felébredjen. Erősebben ver a szívem és gyorsabban veszem a levegőt a jelenlétében. Megsimogatnám a homlokát, de félek, hogy azzal csak felébreszteném. Elérzékenyülök a látványától.
Nem tudok semmit sem leolvasni az arcáról, nem látok a fejébe. Szenved? Álmodik? Mire gondol a lecsukott szemhéja mögött? Rám? Tengizre? Semmire? Magát akarja megóvni az emlékezéstől? Nem érzem rajta, hogy meg akarna gyógyulni. Mit akar akkor? Örülök, hogy nem kell a szemébe nézzek.
Bizonytalan járású betegek mászkálnak a kórterem előtt, óvatosan emelgetik gumis fejű járókereteiket, vigyázva kerülgetik egymást a görgős infúziósállványaikkal. Ha nem a nővérváltást és a gyógyszerosztást várják, akkor az ápolókat szidják, hogy az Onedin család ismétlését nézik a pihenőszobában, ahelyett, hogy velük foglalkoznának. A rutinosabbak a vállukon keresztülvetve hordják a táskájukat, hogy szabad maradjon a kezük a járókerethez.
Egy embert fektettek be apám mellé a hatágyas kórterembe. Nem értettem a nevét a bemutatkozáskor, csak azt, hogy betanított segédmunkásként hidroglóbuszokat szerel Érd és Diósd környékén. Krákog, az orrát szívja, a rongyosra olvasott Füles évkönyvét lapozgatja. Élénk és tiszta a tekintete, csak olyankor látszik, hogy nincs minden rendben vele, amikor önmagáról megfeledkezve, üres tekintettel mered az ablakon keresztül kifelé, az épület kertjébe.
Átrendeződnek apám vonásai. Kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de csak a protézisét keresi a nyelvével. Kinyitja a szemét, de nincs benne értelem. Nem tudja, hol van, ki áll az ágya mellett. Sajnálom, hogy addig nem simogattam meg, amíg aludt. Olyan erővel rúgom ki a széket magam alól, hogy nekivágódik az ablak alatti radiátornak. Anélkül rohanok ki, hogy meggyőződnék róla, valóban felébredt, vagy csak a szemét nyitotta ki egy pillanatra. Most se volt bátorságom elmondani, mi történt velem.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat, hosszan csúsztatom a kezem a simára kopott fakorláton. Fáj, de jólesik a lépcsőfordulók magasságából leugrani, élvezem, ahogy az agyamig szaladnak tőle a lábaim a gerincoszlopom mellett. Zaklatott, ideges rohanással hagyom magam után a kijáratot, a leeresztett sorompós kaput, az ügyeletes portás üvegkalickáját, a főutat, a négyemeletes lakótelepi tömbök közé szorított buszpályaudvari rendezőt. Hosszú percekbe telik, mire sikerül annyira lecsillapítanom a lihegésem a resti pultjánál, hogy rendelni is képes legyek.
Az első golyóval hatvannégyezerig, a másodikkal nyolcvanhétezerig pörgetem a flipper számlálóját. Százezertől adna bónusz életet, de addig nem jutok el.
Könnybe lábad a szemem az Unicumtól, összefolynak a fények a gép kijelzőjén. Könnyen törik a söralátét az ujjaim között, szálkás kartontörmelék marad tőle a flipper üveglapján. Nem tudom, hogy a rohanástól vagy az átélt izgalmaktól, de felszalad a gyomrom, fémes, maró nyál, savanyú hányásíz borítja el a garatom. Eljátszom még néhány tízest, mielőtt végleg letiltana a gép, mert túl sokat lökdösöm. Csatornát vált a pultos a sarokba szerelt szellemképes tévén. Örülök, hogy nem vesz észre semmit a szenvedésemből.
(Vége következik)
