Fidel Castro az általa vezetett forradalom élén több mint hat évtizeddel ezelőtt ragadta magához a hatalmat. Azt ígérte, hogy visszaállítja a politikai szabadságot, amelyet országa Batista amerikai bábkormánya alatt elvesztett. Észak-Korea mellett azonban mára Kuba maradt a kommunista totalitarizmus múzeumi darabja. Castro megfogadta, hogy országa gazdagságát megosztja a sziget minden lakosával. Ehelyett azonban – az alacsony hatékonyságú, szovjet mintájú tervgazdaság miatt – jórészt a szegénységet sikerült egyenletesebben szétteríteni, bár a közoktatás, egészségvédelem és közbiztonság jobb volt, mint egy átlagos fejlődő országban. Ezeken a területeken azonban Kuba már a forradalom előtt is legjobbak közé tartozott Latin-Amerikában.
Az 1990-es évek első felében a hatalmas szovjet dotáció megszűnésével a kubai gazdaság a padlóra került, a nemzeti jövedelem harmada eltűnt. Az áruhiány olyan súlyos volt, hogy 1994 augusztusában spontán kormányellenes tüntetésre került sor Havannában, amit végül a karizmatikus Fidel tudott csak lecsillapítani. Az áruhiányra egyetlen magyarázata volt: „El bloqueo“, az (amerikai) blokád. Jó taktikai húzással tízezrek számára lehetővé tette, hogy távozzanak az országból Florida irányában. „Egy puskalövés nélkül szétzúztuk az ellenforradalmat“ – dicsekedett Fidel.
Bár egy évtizeddel később Hugo Chávez venezuelai olajár-szubvenciója hozott némi gazdasági megkönnyebbülést, a nagyon remélt harmadik külső „eltartó”, Kína már nem mutatott hajlandóságot a diszfunkcionálisnak tartott és a Peking által javasolt vegyesgazdasági reformok iránt érzéketlen Havanna megtámogatására.
A hivatalos nemzeti jövedelem adatok szerint a kubai gazdaság évente alig két százalékkal növekedett az utóbbi másfél évtizedben, de független szakértők stagnálásról beszélnek. A gazdasági pangás kikezdte a forradalom sokat reklámozott szociális vívmányait. Márpedig a politikai demokráciát sutba dobó castrói társadalmi szerződést csak egy dolog legitimálta a nép számára: az állam garantálta – ha alacsony szinten is – a legalapvető emberi szükségletek kielégítését. Az egészségügyi ellátás azonban egyre gyöngült: a kórházakból eltűntek a gyógyszerek és gyógyászati eszközök, hogy azután a feketepiacon bukkanjanak föl. A legjobb iskolai tanárok a magasabban fizető turisztikai ágazatban vállaltak állást.
Fidel 2008-as politikai visszavonulása után voltak olyan várakozások, hogy a gazdaság kiábrándító teljesítménye és a külső dotáció tényleges megszűnése Havannát jelentős gazdasági fordulatra kényszeríti. Ám Fidel még politikai nyugdíjasként is fékezte utódja, Raúl Castro korlátozott reformjait, például a jogi státusz nélküli, szerződéskötésre, üzleti társulásra és banki hitelfelvételre képtelen egyéni vállalkozók, a cuentapropisták tevékenységét. Fidel rossz véleménnyel volt Teng Hsziao-ping piacosító kínai reformjairól, amelyek szerinte a társadalmat szegényekre és gazdagokra osztják és idővel aláássák a kommunista párt politikai hatalmát. Fidel nem akarta, hogy a Kubai Kommunista Párt belelépjen ebbe a „politikai csapdába”.
Raúl a „virágzó, fenntartható szocializmus” vízióját mélyebb szerkezeti reformok nélkül akarta megvalósítani, nem is lett virágzás. A központosított parancsgazdaságot máig is a hadsereg ellenőrzése alatt álló megaholding, a GAESA uralja a legfontosabb ágazatokban (turizmus, export-import, bankszektor, különleges gazdasági övezetek stb.). A Heritage Foundation által készített átfogó „gazdasági szabadságindex” alapján Kuba – „represszív” minősítéssel – a 176. helyen van a világranglistán, jóval közelebb Észak-Koreához, mint a szomszédos Mexikóhoz.
2018-ban Raúl Castro lemondott az államfői posztról az általa kiválasztott Miguel Díaz-Canel javára, aki áprilisban a párt elsőtitkári funkcióját is átvette tőle. Mindeközben a gazdasági helyzet – a koronavírus-járvány, a Trump elnök által megszigorított és a Biden elnök által helybenhagyott szankciók, a gazdaság gerincét alkotó turizmus drasztikus visszaesése és a külföldi lakossági pénzátutalások komoly csökkenése miatt – az idén súlyosan tovább romlott. Azután, hogy tavaly a GDP 11 százalékkal zuhant. Ezzel párhuzamosan a rezsim belső politikai bírálata – részben az internet „mozgósító” hatására – érezhetően fokozódott, az internetszolgáltatás megtörte a rezsim információs monopóliumát.
Az 1994-es tüntetéshez képest az idén július 11-i demonstrációk országos kiterjedésűek, hevesebbek és politikusabbak voltak. Jelezték, hogy a sok évtizedes elnyomás és gazdasági szenvedés után a kubai nép, a jövőjét féltő fiatalság „felébredt”. Az utcai megmozdulások egyik közvetlen kiváltó oka a kormány által súlyosan félrekezelt Covid-járvány volt, ami megdöbbentő abban az államban, amely büszkén reklámozta világszínvonalúnak tartott egészségvédelmi rendszerét, s amely – a keményvaluta bevételek érdekében – a kubai orvosok százait küldte külföldre a Covid-járvány kitörése után.
Az tömegelégedetlenség gyökere azonban ennél jóval mélyebb: rendszerszintű rossz gazdálkodás, ami elképesztő mértékű hiányt idézett elő az alapvető élelmiszerekből, gyógyszerekből, villamos áramból, valamint más fontos termékekből. A szocialista Kuba „tökéletes viharba”, történelmének legsúlyosabb válságába sodródott. A széleskörű áruhiány és a januárban bevezetett valutareform következtében mélyen leértékelt peso hatására elszabadult az infláció, amely az idén elérheti az 500 százalékot. A keményvalutahiány erősen korlátozza a legalapvetőbb termékek behozatalát az importfüggő szigetországban.
A kubai hatóságok – régi bevett szokás szerint – az amerikai gazdasági embargót hibáztatják a bajokért, amely valóban mélyen húsbavágó, de korántsem annyira végzetes, mint Havannában beállítják. Az embargó nem terjed ki az élelmiszerek, gyógyszerek, gyógyászati eszközök és a telekommunikációs eszközök amerikai exportjára. Az utóbbi években 200 és 300 millió dollár között ingadozó kétoldalú áruforgalommal az USA Kuba fontos kereskedelmi partnere maradt. Legnagyobb mennyiségben Havanna az Egyesült Államokból importál mezőgazdasági termékeket és élelmiszereket. A valaha szebb napokat látott kubai mezőgazdaság annyira összeomlott, hogy az élelmiszerkínálat közel kétharmada importból származik. A kubaiak többnyire amerikai csirkét esznek. Külső helyett Kuba inkább pusztító „belső blokádtól” szenved.
Ma már a kommunista rezsim nem tudja tartani a castrói társadalmi alku ráeső részét – az alapvető élelmiszerekkel való ellátást és egészségvédelmet –, mivel gazdaságilag úgy jutott a tönk szélére, hogy már nincsenek külső donorok. Most még nem világos, hogy a júliusi népi kitörésnek lesz-e tartós ereje. Az uralkodó elit számíthat a rendszer belső haszonélvezőire, valamint a jól szervezett rendőrségre és hadseregre. A jövő azonban nem az autokratikus rezsimnek áll, és az események kipöröghetnek az ellenőrzése alól, kiterjedtebb utcai megmozdulások, netán külsőleg támogatott polgárháború és rendszerváltás formájában. A pártelittel szemben a kubaiak nagy többségének nincs mit veszítenie.
Ha Díaz-Canel el akarja kerülni ezt a borús és minden valószínűség szerint erőszakkal járó forgatókönyvet, gyorsan rendbe kell tennie a csődbe jutott gazdaságot. Szerencséjére létezik sikeres „reformista kommunista” modell, amelyet lemásolhat: Kína és Vietnam. Az uralkodó elit számára e modell fő előnye, hogy a mély szerkezeti reformok – köztük az állami szektor jelentős részének privatizálása, a túlzott gazdasági központosítás és hatósági árellenőrzés leépítése, a külföldi beruházások liberalizálása – úgy turbózhatják fel a gazdaságot és az életszínvonalat, hogy közben fennmarad az egypárti hegemónia. Megfelelő politikai reformok és jogi szabályozás életbe léptetésével – képzett és olcsó munkaerejével – Kuba a külföldi beruházók vonzó célpontja lehet, s a hiteles reformok láttán Washington könnyíthet a kereskedelmi és pénzügyi korlátozásokon, ahogy azt Joe Biden az elnökválasztási küzdelemben kilátásba helyezte.