A nyár közepén az Alkotmánybíróság megszüntette a CEU ellenes törvény alkotmányossági normakontrollját. Arra hivatkoztak, hogy a jogalkotó módosította a törvényt. Az Alkotmánybíróság szerint az alkotmányjogi panasz az új törvényi szabályozás alapján érdemben már nem bírálható el. Az indítványban megfogalmazott alkotmányossági kérdések a koncepcionálisan megváltozott jogi szabályozás keretein belül változatlan formában már nem válaszolhatók meg, ezért az indítvány okafogyottá vált.
Ennek ellenére az Alkotmánybíróságnak kötelessége lett volna az indítványozót megkeresnie, hogy az új szabályozásra tekintettel kívánja-e az alkotmányjogi panaszát módosítani. De ez nem történt meg. Enélkül pedig a hivatalbóli megszüntetés nem volt jogszerű.
Különösen azért nem, mert a törvénymódosítás nem változtat a CEU helyzetén. A kormánynak nem áll szándékában olyan feltételeket teremteni, amelyek között a CEU szabadon működhetne. Továbbra is politikai döntés kérdése, hogy milyen külföldi egyetemek működhetnek Magyarországon és hogyan, milyen feltételek mentén. Az új szabályozás sem biztosítja a CEU számára azt az oktatási és tudományos szabadságot, melyet eredendően nem volt hajlandó a kormány lehetővé tenni. Ezért is az Alkotmánybíróságnak a módosítást is érdemben kellett volna vizsgálnia. Már csak azért is, mert a törvénymódosítás sem felel meg a jogbiztonság alapvető feltételeinek, továbbra is figyelmen kívül hagyja a szerzett jogok védelmét, de legalizálja az önkényes változtatás tilalmának megsértését is.
Az oktatás szabadsága olyan kiemelt alapjog, amit csak akkor lehet korlátozni, ha az egy másik alapjog védelme érdekében feltétlenül szükséges: az állam saját és külpolitikai érdeke, ami a módosítás indoklásában is szerepelt, azonban nem ilyen. Valamint a törvénymódosításban az előírt nemzetközi szerződés tartalma sincs rögzítve, így gyakorlatilag szabad kezet ad benne magának a kormány, ami szintén ellentétes a jogbiztonság követelményével.
A CEU-döntés után pár nappal aztán az Alkotmánybíróság közreadta a veszélyhelyzet idején elrendelt általános gyülekezési tilalom alkotmányosságáról szóló döntését, és ez esetben érdemi határozatot hozott. A legkevésbé sem okozott nekik problémát az az ellentmondás, hogy ebben az ügyben a megsemmisíteni kért szabályokat a kormány addigra már hatályon kívül helyezte. Mindenáron deklarálni akarták: a kormány indokolt és szükséges döntést hozott.
A hátrányos megkülönböztetés tilalmán nagyvonalúan átléptek, mintha ez természetes és alkotmányos lenne.
Önkényesen értelmezték ugyanakkor a jogkorlátozás arányosságának követelményét, ahelyett, hogy az mérlegelték volna, a kormány elérhette volna-e ugyanazt az eredményt kisebb jogkorlátozással, nem tiltással. Többféle jogcímen és módon volt lehetőség arra, hogy az emberek találkozzanak, kivéve a politikai gyülekezést. Vagyis az emberek találkozását aszerint bírálták el a veszélyhelyzetre való hivatkozással, hogy a gyülekezés milyen célból történt. Ha nem politikai volt a gyülekezés célja, az nem volt probléma...
A bírók mellőzték azon hivatkozásokat és érvrendszereket, melyek tényszerűen alátámasztják, hogy a kormány túlterjeszkedett jogalkotási jogkörén, e tekintetben rendkívül hiányos a döntés. Az Alkotmánybíróságnak ez a szelektív gyakorlata egyrészt legitimálhatja a kormány minden jövőbeli, hasonlóan jogsértő lépését. Biztosítja a hatalomnak, hogy a járványra hivatkozással következmények nélkül betilthatja politikai jellegű gyűlések megtartását. A választások előtt ez ütős fegyver lehet a regnáló koalíció kezében. A légi irányítókkal szemben már éltek is ezzel az eszközzel. De védik a bírók önmagukat is, hogy a későbbiekben újabb, hasonló panaszokkal ne kelljen foglalkozniuk. Egyszerűen visszautalhatnak erre a döntésre, ahelyett, hogy megállapítanák a jogellenes jogkorlátozást.
De ebben a döntésében az Alkotmánybíróság nem foglalkozott az alaptörvényi korlátokkal, azok megállapításával, vagy éppen a kormány jogalkotási hatáskörének túllépésével; sem a hatalmi ágak elválasztásának sérelmével, sem pedig a törvényalkotó hatáskörének elvonásával. A kormány kezét megkötő garanciális szabályok még hivatkozás szintjén sem jelennek meg a döntés indoklásában. Pedig sokan, sokszor szóvá tettük: az Alaptörvény nem ismeri a járványt. Mindez azért is érdekes, mert a kormány ezekre hivatkozott a tilalom bevezetésének törvényi alapjaként.
Hogy még érthetőbb legyen, ez az Alkotmánybíróság mondta ki az egyik 2013-ban meghozott határozatában: "A vitatott rendelkezések Alaptörvénybe ütközése akkor sem lenne megállapítható, ha az indítványozó álláspontját elfogadva az Alkotmánybíróság az Alaptörvény eredeti indítványban felsorolt cikkeibe ütközőnek találná."
Világos, ugye: az sem alkotmányellenes, ami az.
Kiss László alkotmánybíró írta le még akkoriban különvéleményként, hogy „az Alkotmánybíróság az Alkotmány végső értelmezője, s ilyenként hatáskörrel rendelkezik az Alaptörvényen belüli, értelmezéssel fel nem oldható kollíziók feloldására: ultima ratioként akár valamely alaptörvényi rendelkezés megsemmisítésére is”.
Az alkotmánybíróknak látszó pártkatonák ahelyett, hogy kötelezettségüknek megfelelően őriznék az alkotmányosságot, valamint a hatalom kontrolljaként működének, tökéletesen kiszolgálják azt. Még a legnyilvánvalóbb jogsértések esetén is. A kormány felett nincs és nem is lehet kontroll. Meggyőződésük, hogy rájuk semmi sem vonatkozik.