Szabad szemmel;

Szabad szemmel az afgán helyzetről: a válságban érintett országoknak erkölcsi kötelességük befogadni a menekülteket

Az USÁ-nak és a szomszédos államoknak meg kell értetniük a tálibokkal, hogy ismét csak páriák lesznek, ha a két évvel ezelőtti kemény teokráciát állítják vissza. Lapszemle.

FT

Az újság arra figyelmeztet, hogy a világnak fel kell készülnie az afgán exodusra, de a válságban érintett országoknak erkölcsi kötelességük befogadni a menekülteket. A szerkesztőségi állásfoglalás megállapítja, hogy csupán fél sikert jelent, ha ki tudják hozni az érintett embereket. Ám menedéket kell nekik nyújtani, ideértve, hogy új életet találjanak. Ehhez nemzetközi összefogás szükséges, annyian vannak.

Az USÁ-nak és a szomszédos államoknak meg kell értetniük a tálibokkal, hogy ismét csak páriák lesznek, ha a két évvel ezelőtti kemény teokráciát állítják vissza, továbbá véres bosszúba kezdenek mindazok ellen, aki a külföldi hatalmak oldalán harcoltak, vagy azoknak dolgoztak az utóbbi két évtizedben. Viszont nyitva kell tartaniuk az új urak számára, hogy számíthatnak kereskedelemre, segítségre, sőt, idővel még az elismerésre is, ha pl. tanulhatnak a lányok, dolgozhatnak a nők és megmarad a szólásszabadság joga.

Nem lehet tudni, mennyire lehet megbízni ez ügyben a legújabb kabuli ígéreteknek, illetve hogy a vidéki parancsnokok mennyire tekintik azokat magukra nézve kötelezőnek. De biztos, hogy sokan nem várják ki a végét. Ezért legelőször is azokat kell kimenteni, akik az idegen erőknek dolgoztak. No, meg a családjukat. Az UNHCR úgy becsüli, hogy május vége óta idáig nagyjából 250 ezren voltak kénytelenek elhagyni az országot.

Akik kijutnak, azokat először lehetőleg a környező országokban kell elhelyezni. De be kell indítani egy nagy áttelepítési programot, főleg azon kormányok bevonásával, amelyek szerepet vállaltak az afgán viszályban. Nekik át kell venniük menedékkérőket, a gazdasági fejlettségük és afganisztáni közreműködésük arányában.

Ez nem kis feladat, főként a kérdés belpolitikai kihatásai miatt a választásokra készülő németeknél és franciáknál. A kötelező kvóták ötlete hamvába holt még 2015-ben. De a világnak meg kell mozdulnia, ahogyan 1975-ben Vietnam kapcsán is tette. Akkor 2,5 millió embert költöztettek át Indokínából Észak-Amerikába, Európába és Amerikába. A mostani szám ennél jóval kisebb, csakhogy a menekültválság felszította a populista nacionalizmust.

A nyugati demokráciák azonban vezekelnek, némiképp az elfuserált kivonulásért is, ha készek kezelni a tömeges kivándorlást. Viszont ha nem törődnek a menültekkel, azzal csak még jobban lejáratják magukat. 

Washington Post

A vezércikk úgy látja, hogy az afgán kudarc azért a lehető legkínosabb, mert el lehetett volna kerülni. Talán az 1961-es Disznó-öböl-beli fiaskó mérhető hozzá: akkor a CIA küldött egységet Castro megdöntésére, de több százan maradtak ott, vagy estek fogságba, mert Kennedy elnök nem adott légi segítséget. De ide lehet sorolni Dél-Vietnám 1975-ös elestét is.

A hagyományos katonai győzelem persze sosem volt benne az afgán pakliban. De az amerikai haderők már jó ideje nem folytattak nagyméretű hadműveleteket az országban és veszteségeik is csekélyek voltak, nagyjából 7 éve. Biden a költségekkel indokolta a kivonulást, de az is sokba fog kerülni, hogy ennyire elfuserálták. Maradhatott volna egy kisebb amerikai ütőerő, hogy megakadályozza a tálibok és a velük szövetséges al-Kaida hatalomátvételét, a diplomaták és civilek pedig segíthették volna a bimbózó civil társadalom kiépítését. Nem igényelt volna sok pénzt, viszont kifizetődött volna az USA biztonságában és nem szenvedett volna csorbát a hitele a világban.

Az elnök azt is megtehette volan, hogy újratárgyalja a kivonulási egyezményt, hiszen azt a tálib fél sokszor megszegte. De a távozásnak sem kellett volna ilyen katasztrofálisan alakulnia. Hiszen amerikai szerelők működőképes állapotban tarthatták volna az afgán légierő gépeit, mert akkor a szárazföldi erők tovább harcoltak volna. Vagyis Biden hallgathatott volna az okos szóra. Ám nem járja, hogy a felelősséget az afgánokra lőcsölje rá, hiszen azok közül mintegy 66 ezer katona áldozta életét az eltelt 20 évben, míg az amerikaiak vesztesége 2448.

Most a kármentés a feladat, kezdve azzal, hogy el kell szállítani mindazokat az afgánokat, akik bíztak az USA elkötelezettségében. Ideértve civileket, fejlesztési szakembereket, újságírókat, feminista aktivistákat és hozzátartozóikat. Sokan közülük ki vannak szolgáltatva a tálibok önkényének, mert Washington elbaltázta a mentőakciót.

Az Egyesült Államok kilátásba helyezte, hogy megakadályoz minden terrortámadást, amelynek Afganisztán a kiindulópontja. De hiányzik hozzá a helyi hírszerzési támogatás. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy Kína és Oroszország ne dörzsölné örömében a kezét, amikor a világ azt figyeli döbbenettel, hogy Amerika mit művel a visszavonulás címén. 

Süddeutsche Zeitung

A Nyugat saját magára mért vereséget, mert a táliboknak nem kellett megküzdeniük Afganisztánért, jóformán tálcán kapták meg az amerikaiaktól és szövetségeseiktől. Pedig a nyugati hatalmak egykor azt ígérték az afgánoknak, hogy nem hagyják őket a pácban. Ehhez képest jelenleg a lázadók ülnek annál az asztalnál Kabulban, amely mellől az elnök pár napja még kitartásra szólította fel a lakosságot. Olyanok vették át az uralmat, akik csupa olyasmit vallanak, amit a demokráciák elutasítanak. Akik nemrégiben még terroristának minősültek, ami borzalmas.

Hogy a dolgok idáig jutottak, abban közrejátszott a kormány, amely a belharcok folytán saját magát vágta taccsra. Továbbá hogy a parancsnokok nem voltak képesek irányítani a létszámfölényben lévő, ám demoralizált hadsereget. De Pakisztán is bőven ludas. Ám a legnagyobb felelősség az USÁ és szövetségeseit terheli. Most omlik össze az önmegtévesztés, hogy majd csak jóra fordulnak a dolgok.

Úgy hogy visszatérnek a tálibok, akiket szeptember 11. után pár héten belül elűztek Kabulból, de le soha nem győztek. A nagy vesztesek pedig az afgánok, akik hittek a washingtoni, londoni, berlini ígéretnek. A tálibok ugyanakkor nem csupán katonai értelemben fejlődtek nagyot, hanem ügyesen mozognak a diplomáciában is. Ezért Pekingben a legnagyobb tisztelettel fogadták őket. Felülmúlták a dilettáns Trump-kormányzatot, és elérték, hogy nagyobb ellentételezés nélkül vegyék a kalapjukat a külföldi egységek. Miközben egyértelmű, hogy a győztesek vissza akarják csinálni a civil társadalom vívmányait.

Egy pillanatig nem titkolták, hogy elutasítják az alkotmányt. A Nyugat ugyanakkor kénytelen megalázva elkullogni. Egyetlen adu maradt a kezében: a pénz. A tálibok pedig jelezték, hogy halandóak bizonyos taktikai engedményekre, főként a városokban. Vidéken viszont várhatóan hamar helyreállnak a korábbi viszonyok. Azaz kozmetikai változások a felszínenen, alatta viszont egy elnyomó rendszer húzódik meg.

Úgy hogy gyorsan megkezdődik a tánc, hogy meddig mehetnek el a tálibok. A Nyugatnak azonban meg kell magyaráznia, hogy miért kell együttműködnie olyanokkal, akiket 20 éven át ellenségnek nyilvánított. De igazából nincs más választása, ám ennél keserűbben nem érhetett volna véget ez a háború. 

Wall Street Journal

Ki kell menteni az Amerikával szövetségeses afgánokat, Vietnamhoz hasonlóan annak kell elsőbbséget adni, hogy kihozzanak annyi embert az országból, amennyit csak lehet! Ezt sürgeti Paul Wolfowitz, az ifjabbik Bush első kormányzatának védelmi miniszterhelyettese, aki jelenleg egyrészt a konzervatív American Enterprise Intézet vendégkutatója, másrészt pedig annak „Senki Sem Marad Hátra” karitatív szervezetnek a tanácsadója, amely éppen Afganisztánban igyekszik segíteni az Egyesült Államok eddigi helyi munkatársainak.

Mint írja, foltot ejtene Amerika becsületén, ha magukra hagyná azokat az embereket és családjaikat, akik az USÁ-val együtt harcoltak, hiszen most akár orgyilkosságok áldozatai lehetnek. Ám ha nem törődik velük, akkor elrettenti azokat, akik a jövőben segítenék az Egyesült Államokat.

Emlékeztet arra, hogy 1975-ben a védelmi tárca figyelmeztetésére Kissinger a Fehér Ház jóváhagyása nélkül is megszervezte a saigoni légihidat.Több, mint 50 ezer embert sikerült biztonságba helyezni. Most is több tízezrekről van szó, de kimenekítésükhöz sokkal több repülőgépre volna szükség. A bürokratikus akadályokat félretéve a helyszínen kellene eldönteni, hogy kit kell evakuálni.

Rá kellene beszélni több szomszédos államot, főleg Kuvaitot és az Emirátusokat, hogy első körben fogadják be ezeket a szerencsétleneket. Akkor sokkal többször fordulhatnának a gépek. Az azonban biztos, hogy még a legnagyobb erőfeszítések árán sem lehet mindenkit most elvinni. Ezért meg kell szervezni, hogy a titkosszolgálat hozza ki a hátramaradottakat, ha már az utolsó amerikai katona is elhagyta Afganisztánt. 

Project Syndicate

Az amerikai politikai elit évtizedek óta könyörtelenül, ám hebehurgyán beavatkozik olyan országokban, amelyeknek a népét megveti és ebben segít neki a hiszékeny sajtó. Ezt bizonyítja most éppen Afganisztán, ahol a tömegtájékoztatás egyöntetűen a menthetetlen korrupciót okolja a tálibok győzelméért. Így értékeli a helyzetet Jeffrey D. Sachs, a Columbia Egyetem tanára, aki immár a 3. ENSZ-főtitkár tanácsadója.

Lélegzetelállítónak nevezi, hogy az USA mekkora fiaskót szenvedett el éppen, ám megjegyzi, hogy itt nem valamelyik a két nagy párt közül, hanem az egész amerikai politikai kultúra sült fel, amit tükröz, hogy a vezetők nem akarják megérteni: a társadalmak nem egyformák. Az össze katonai intervenció balul ütött ki, legyen szó Indokínáról, a Latin-Amerikában és Afrikában hatalomra segített diktátorokról, de a Közel- és Közép-Kelet, valamint Nyugat-Ázsia is a bőrén érezte a washingtoni külpolitika ostobaságát és durvaságát.

Afganisztánban a háborút az ifjabbik Bush kezdte szeptember 11. után, de Obama folytatta, sőt arra utasította Szíriát, hogy szűrje össze a levet a szaúdiakkal a szír államfő megbuktatására. A rettenetes polgárháború azóta is tart. Majd utána Kadhafi elűzetése már jó egy évtizede instabilitást eredményezett a térségben.

A mögöttes magyarázat minden esetben az, hogy az amerikai külpolitikai vezetés szerint minden politikai válságot katonai erővel, vagy a CIA ármánykodásával kell megoldani. Egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy más államok menekülnének a szegénység elől. Csak éppen a beavatkozás nem csillapította a szenvedéseket, a nélkülözést, hanem szétverte a csekélyke infrastruktúrát is, miközben menekülésre késztette a tanult szakembereket.

Az USA az utóbbi két évtizedben 946 milliárd dollárt költött el Afganisztában, de ebből mindössze 21 milliárdot fordított a gazdaság megerősítésére. Vagyis a pénznek csupán nem egészen 2 %-a jutott el a néphez, pedig segíthette volna vízvezetékek, iskolák, kórházak építését, a digitális hálózat megteremtését, a táplálkozás javítását, mezőgazdasági berendezések beszerzését, stb. Ehelyett egy olyan országot hagy hátra, ahol a várható élettartam 63 év, 100 ezer újszülöttre 638 gyerekágyi halál jut és a gyerekek 38 %-a valamilyen fogyatékosságot mutat.

Nem lett volna szabad bevonulni az országba, de ha már így esett, akkor ott stabilabb és jobb viszonyokat kellett volna forszírozni. Az segített volna véget vetni a vérontásnak, megakadályozni a további háborúkat a térségben. Ám az amerikai vezetők azt hangoztatják, hogy ők nem áldoznak ilyen banális dolgokra. Ezek után azonban egyáltalán nem meglepő, hogy az Egyesült Államok, Irak Szíria Líbia és a többi invázió után mindössze egy valamit tud felmutatni az eltékozolt milliárdok ellentételeket: vért a homokban.