Első királyunk a magyar történelmi emlékezet egyik legfontosabb kultikus alakja. Kultuszának építése már közvetlenül halála után, 1083-as szentté avatási eljárásával elkezdődött, s ez napjainkig tart. Vitathatatlan történelmi jelentőségének értelmezései ugyanakkor korszakonként, sőt az egyes korszakokon belül is érdemben különböztek, és ma is különböznek.
A középkor higgadt és bölcs szent királya
Bár VII. Gergely pápa jóindulattal viszonyult István szentté avatásának tervéhez, az eljárások alapjául szolgáló csodákat kevésnek tartotta. László király ceremóniamesterei ezért úgy intézték, hogy az államalapító testének felemelése alkalmat adjon ilyenekre. 1083. augusztus 15-ére, István halálának 45. évfordulójára ezért országos gyűlést hívtak össze Székesfehérvárra, kérve, hogy a csodás gyógyulásban reménykedő betegek is jöjjenek el. Az augusztus 19-ei vecsernyére így aztán nemcsak a templom, hanem annak környéke is megtelt emberekkel, akik – mint Hartvik, győri püspök legendája utóbb beszámolt róla – izgatottan várták „az isteni irgalom jótéteményeit a boldog férfi érdemeiért”. És ezek nem is várattak sokáig magukra. A csodák egy béna, „inaszakadt” 12 éves ifjúval kezdődtek, aki addig sem kezét, sem lábát nem tudta használni, most azonban egyik percről a másikra „visszanyerte egész teste épségét”, és „fürgén odaszaladt az oltárhoz”. Utána egy idegzsugorodásban szenvedő hétéves kisfiú csúszott négykézláb a sírhoz, akinek hirtelen ugyancsak „megszilárdult térde-lába”. Másnap, amikor István testének a felemelése megtörtént, tovább folytatódtak a csodás események.
Az egyház, amely a kialakuló új rendnek legfőbb támasza és egyben haszonélvezője volt, folyamatosan törekedett államalapító királyunk kultuszának az ápolására és terjesztésére. A templomokban énekelt himnuszok és a papok ajkáról elhangzott prédikációk sokakat itattak át a szentkirály tiszteletével és csodálatával. Az István ereklyéit őrző helyekre évről-évre zarándoklatok indultak. A búcsújáróhelyek közül legjelentősebb a király székesfehérvári sírja volt, amelynek látogatói többnyire egyévi és negyvennapi bűnbocsánatot nyertek. Az augusztus 20-i fehérvári ünnepségek jelentőségét növelte, hogy azok egyben királyi törvénynapok is voltak. Erről először az 1222-es Aranybulla intézkedett, amit a XIV-XV. századi vegyes házi uralkodók is többször megerősítettek. Sokan keresték fel a szentjobbi (ma Sâniob, Románia) apátságot is, ahol István bebalzsamozott jobbját a XV. századig őrizték.
Terjedő kultusza ellenére Szent István még sokáig nem állt azon a magas piedesztálon, ahová a XIX-XX. században került. A XII. század végén élt P. Mester (Anonymus), aki az első fennmaradt gesztánkat írta, műve legvégén Istvánról még csak annyit jegyzett meg, hogy a „hitben gyenge” Tonuzobát feleségével együtt az abádi révnél élve eltemettette. A magyar történelmi tudat alakulására oly nagy hatással lévő Kézai-féle krónika, amely az 1280-as években keletkezett, már jóval részletesebben írt róla, ám korántsem olyan elismerően, mint Attiláról, „aki a maga idejében a többi királynál dicsőbb volt ezen a földön”, valamint a IX. századi „második” honfoglalásról és az azt követő kalandozó hadjáratokról.
A XII-XVI. században Szent István kultusza az egész Kárpát-medencében elterjedt. István mellett nagy tisztelet övezte fiát, Imre herceget és Lászlót is. A bibliai háromkirályok mintájára formálódó magyar szentek hármas csoportján belül István testesítette meg a higgadt és bölcs öreg uralkodót, Imre a szüzességi fogadalmával és állandó imádkozásával a magát Istennek ajánló hithű ifjút, s László a daliás középkorú vitézt, aki a XIV. századtól terjedő lovagi kultúra eszményképének megfelelően fegyverrel védte hazáját és egyben az egész keresztény világot a keletről támadó pogányokkal szemben. Ezt tükrözik a XIV-XV. század tábla- és faliképei, szobrai és pecsétjei is, amelyeken István rendszerint ősz hajjal, nagy szakállal és bajusszal jelenik meg, míg Imre ifjan és borotváltan, László pedig páncélban és fegyverrel a kezében.
A reformáció hatása és a katolikus megújulás István-képe
A reformáció XVI. század eleji megjelenése, majd gyors elterjedése átmenetileg visszavetette a Szent István-hagyomány kanonizálódását. Luther, Kálvin és követőik elvetették a szentek „imádatát”, mert az szerintük csak Istent illeti meg. A protestánsok ezért nemcsak a „bálványimádásnak” tekintett ereklyekultuszt építették le, hanem gyakorlatilag a szentek tiszteletét is. István oltárképei és szobrai ezért legnagyobbrészt elenyésztek, kultuszhelyei pedig elszürkültek vagy a feledés homályába merültek. Első királyunk irodalmi reprezentációja ugyancsak háttérbe szorult. A kifejezetten protestáns jellegű irodalomban alig találkozni vele is foglalkozó alkotással. S ha igen, akkor sem katolikus hitvallóként, hanem a magyar történelem jeles alakjaként, illetve evangéliumi, tehát a protestánsok számára is elfogadható keresztényként.
István mint szent király kultuszát a XVII. században kibontakozó ellenreformáció élesztette fel, és tűzte zászlajára. Az új István-képet plasztikusan fejezte ki gróf Erdődy György, a későbbi tárnokmester magyar szentekről írott 1633-as könyvecskéjének egyik illusztrációja (Szent István diadalkocsin), amelyen a zsinóros ruhába öltöztetett, szakállas király négylovas szekéren vágtatva és kezében villámokat suhogtatva tapossa el a haza ellenségeit: a pogány istenek imádóit. Az ország romlásán kesergő katolikus egyházi énekek egy része ugyancsak az „eretnekséget”, az „igaz kereszténységtől” eltért hitet tette meg minden baj végső okává. A 150 éves szétszakítottság és a vallási villongások, a törökdúlás és a németjárás perspektívájából nézve az állam- és az egyházszervezés kora Nagy Lajos és Mátyás uralkodásával együtt olyan aranykornak tűnt, amelyet egyre gyakrabban állítottak szembe a sivár jelennel. Erről szól az a XVII. században keletkezett egyházi ének, amely a Boldogasszony Anyánk mellett rövidesen a katolikusok legkedveltebb templomi éneke lett, s amelynek első sorai így hangoznak:
Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga,
Ki voltál valaha országunk istápja?
Hol vagy István király? Téged magyar kíván.
Gyászos öltözetben teelőtted sírván.
A humanista történetírók tollán elhalványodott csodás elemek a katolikus megújulás vezéralakjainak, így Pázmány Péternek az írásaiban, valamint a különböző himnuszokban, prédikációkban és iskoladrámákban ismét felerősödtek. A XVII. századi katolikus restauráció szellemi hozadéka az a Szilveszter-bulla néven ismert hamisítvány is, amely szerint István „az élő és jövendő magyar népet s nemzetet a római szentegyház oltalma alá” helyezte, vagyis egyszer és mindenkorra elismerte a pápaság Magyarország, illetve a magyar egyház feletti főhatalmát. Ebből származik az a széles körökben elterjedt legenda is, mely szerint a koronát hozó főpap Asztrik kalocsai püspök lett volna
Mária Terézia és a barokk „államosított” Istvánja
Az István--hagyomány következő metamorfózisa Mária Terézia uralkodásának idejére (1740-1780) esett. A XVII. század második és a XVIII. század első felében többször fellázadt magyar rendek megbékítésre törekvő uralkodónő a Szent-István kultuszt is céljai szolgálatába állította. Az „apostoli király” címet felvéve ő alapította 1764-ben a Szent István-rendet, amely a birodalom legmagasabb polgári kitüntetése volt. Hosszas tárgyalások eredményeként 1771-ben ugyancsak ő szerezte vissza, és hozatta haza a Szent Jobbot is az egyik raguzai kolostorból, ahová valószínűleg a török háborúk elől menekítették. Az ereklye elhelyezése a budai várkápolnában a Habsburgok magyar uralkodói jogait, illetve a natio Hungarica, azaz a magyar rendek birodalmi integrációját kívánta jelképezni. Mária Terézia elrendelte azt is, hogy augusztus 20-a ne csak egyházi, hanem állami ünnep is legyen. Augusztus 20-át ettől kezdve Bécsben és Budán egyaránt megülték. A XIX. század elejére az addigi István-képek mellé ily módon egy újabb is körvonalazódott: a Habsburgok patrónusáé.
Az évente ismétlődő ünnepnapokon elhangzott barokkosan kenetteljes és patetikus szónoklatok és templomi prédikációk a középkori legendák idealizált István-képén is túltettek. Ezek szerint István nemcsak hitbuzgó apostol volt, aki a pogány magyarok vad erkölcseit megnemesítve és törvényes rendet teremtve biztosította országának fennmaradását és kijelölte népének a boldogság felé vezető utat, hanem olyan könyörületes és irgalmas ember, aki még a szegényeket is asztalához engedte, s palotájában tömegével ápolt betegeket. Az augusztus 20-i ünnepségek hagyományos magyarországi formájává idővel a Szent Jobb-körmenet vált, amelyet 1818-ban rendeztek meg először a budai várban. A következő évben József nádor főherceg lefektette a körmenet ceremoniális szabályait, és kötelezte az állami főméltóságok viselőit az ünnepen való részvételre. István nemzeti emlékezetben elfoglalt központi helyét jól mutatta, hogy a német nyelvű pesti városi színház 1812-es megnyitását ugyancsak egy Szent Istvánról szóló darabbal ünnepelték. A mű, melynek zenéjét Beethoven szerezte, dicsősége teljében, az erdélyi gyula legyőzése után, a pápától kapott korona megérkezésének pillanatában mutatta be a királyt.
A felvilágosodás és a nemzeti romantika visszahatása
A felvilágosodás szekuláris eszméinek és a történetírás forráskritikai módszereinek hatására a XVIII-XIX. század fordulóján megkezdődött az addigi István-hagyomány dekonstruálása. Az 1790-es évektől kezdték felismerni, hogy a Szent Korona formája és ábrázolásai kizárják, hogy azt István viselhette volna. Az pedig, hogy II. Szilveszter pápa Istvánnak küldött kiváltságlevele 1630 körül keletkezett „cudar koholmány”, már 1740-ben felvetődött. Mintegy 150 éves vita után ez utóbbit Karácsonyi János bizonyította be minden kétséget kizáróan 1891-ben. A felvilágosult gondolkodás kedvelt célpontja az ereklye-kultusz, ezen belül a Szent Jobb tisztelete és csodatévő erejébe vetett hit volt. A republikánus elveiért és a jakobinus mozgalomban való részvételéért 1795-ben kivégzett Őz Pál Voltaire kritikus szellemét és gúnyos stílusát követve bírálta a budai körmenet ünnepi szónokát, aki egy „senyvett tsontnak” tulajdonította a magyar haza boldogságát és békességét.
István kultuszának a nemzeti ébredés kora sem tett jót. A romantikával összekapcsolódott nacionalizmusnak jobban megfelelt az ősi magyar erények hordozóiként felmutatható pogány vezérek ellenállásának eszményítése, mint az idegenekre támaszkodó és újító szellemű király kritikátlan dicsérete. Az első szerző, aki Istvánnal kapcsolatban kiélezte az idegen-kérdést, s a lázadó magyarokat már nem emberbőrből kivetkőzött vadállatoknak mutatta, Katona József volt. Bár István nála is a nyíltszívű, erőskezű, keresztény és vitéz uralkodó mintaképe, Kupa, vagyis Koppány véres tetemét látván könny csillan meg a szemében, s fájlalja, hogy hagyománytisztelő és vitéz, ám az idők szavára süket emberével végeznie kellett. Ugyanezt a dilemmát állította befejezetlen drámájának (Kupa támadása) középpontjába Berzsenyi Dániel is. Az 1815-16 fordulóján készült munka Koppánya az igaz magyarok bajnoka és vezére, a nemzeti ellenállás hőse, aki a szent szabadság nevében ragad fegyvert:
…hogy megrettenjenek
És kiirtassanak a rút idegenek,
Kik Attila és Árpád vitéz unokáit
Üldözik s lerontják őseink bálványit.
A mindenkori ünneplőkben természetesen sem a felvilágosult gondolkodók, sem a forráskritikai módszereket alkalmazó történészek, sem a hagyományok megőrző erejét túlhangsúlyozó nemzeti romantikusok érvei és interpretációi nem ébresztettek kételyeket. Mint eddig, az augusztus 20-i ünnepi beszédek és templomi prédikációk ezután is időtlenített morális és aktuális politikai üzenetek elmondására szolgáltak ürügyül, s nem a múltról, hanem jelenről és a jövőről szóltak. Az ünnep rugalmasságát jól mutatták 1848 és 1860 közötti jelentésváltozásai. Kossuth, Széchenyi és Szemere 1848-ban arra törekedtek, hogy nemzeti-liberális tartalommal töltsék meg. Három évvel később, amikor a forradalmi kormány tagjai és hívei helyett az osztrák garnizon katonái vettek részt a körmeneten, Scitovszky János prímás viszont már arról beszélt, hogy Szent István élete az „Isten iránti kötelességek teljesítésére” példa. 1860-ban, az osztrák abszolutizmus meggyengülésének időszakában ismét fordult a kocka. Ebben az évben augusztus 20-a március 15-éhez hasonlóan valóságos szabadságünneppé vált. A szokásos körmenet pest-budai és környékbeli résztvevői nemzeti zászlókat lengettek, és a Szózatot énekelték.
Az 1867-es kiegyezés után az augusztus 20-i körmenetek egyre több fővárosi és főváros környéki hívőt vonzottak. 1891-ben az uralkodó munkaszüneti nappá nyilvánította augusztus 20-át. Belügyminiszteri rendeletre 1895-ben először lobogózták fel a középületeket az ünnep alkalmából, amelynek fő eseményén, a körmeneten a miniszterek és más notabilitások mellett ekkor már több ezren vettek részt. Augusztus 20-a tehát kezdett valóban össznemzeti ünneppé válni. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a századforduló magyarjai számára a honfoglalás millenniuma, amit 1896-ban ünnepeltek, még mindig jóval nagyobb ünnep volt, mint az államalapításé, amelyről 1900-ban alig esett szó. Az 1894-től készülő millenniumi emlékmű 14 szoboralakja közül az első Szent Istváné. A kompozíció középpontjába azonban nem Senyei Károly 1911-ben leleplezett nagy szakállú, koronás és bal kezében apostoli kettős keresztet tartó István-szobra került, hanem a kétszeres nagyságú Árpád és a honfoglaló vezérek lovas szobrai.
Kultusz és ellenkultusz a Horthy-korszakban
A Horthy-korszakban minden korábbinál intenzívebb kultuszépítés és augusztus 20-i ünneplés folyt. Ez részben azzal függött össze, hogy a területelcsatolások következtében a katolikusok össznépességen belül aránya 49-ről 64 százalékra emelkedett. Részben pedig azzal, hogy az 1919-es Tanácsköztársaság internacionalizmusára és antiklerikalizmusára a rendszer egy olyan konzervatív ideológiával válaszolt, amelynek két centrális eleme a nemzeti eszme és a kereszténység volt. Ez utóbbi demonstrálására Szent István és augusztus 20. minden más történelmi alaknál, illetve emléknapnál alkalmasabbnak látszott. Az ünneplések csúcspontjává az 1938-as István-év vált, amikor egész évben zajlottak a megemlékezések, és amikor az augusztus 20-i Szent Jobb-körmeneten mintegy 800 ezren vettek részt. Az ugyanebben az évben megrendezett Eucharisztikus Kongresszus növelte az ünneplés fényét, és nemzetközi szintre emelte az István-kultusz.
Szent István áthallásokkal övezett heroizálásához és életművének dicsőítéséhez számos két világháború között született szépirodalmi alkotás is csatlakozott. Közéjük tartozott Tormay Cécile A sorsfolyó című novellája, amely István és Gizella házasságát középpontba állítva a német és a magyar nép egymásrautaltságát hangsúlyozta, illetve Harsányi Lajos 1934-es meseszerű ifjúsági regénye (A nem porladó kezű király), amely István legfőbb érdemét a pogányok kiirtásában látta.
Disszonáns hangok természetesen a két világháború között is vegyültek az ünneplésbe. A kálvinisták (21 százalék) 1938-ban például kifogásolták, hogy a katolikusok a saját egyházuk ünnepévé kívánják tenni az István-évet, s az Eucharisztikus Világkongresszus alkalmából ellen-rendezvényt tartottak. Szabó Dezső, a népi mozgalom egyik fő ideológusa pedig már korábban kifejtette, hogy Istvánt fölösleges és félrevezető ünnepelni, mert amit alkotott, az „megfojtotta termőcsírában a magyar lelket, s germánoknak és szlávoknak adott hatalmat a magyar lélek fölött”.
Az illegalitásba kényszerített kommunista mozgalom, amelynek jóval több oka lett volna a kultusszal szembefordulni, viszont megpróbálta átértelmezni, és saját hagyományvilágába illeszteni István örökségét. Ezt a feladatot a párt egyik főideológusa, Révai József végezte el. Az ekkor még Moszkvában élő 1919-es emigráns István jelentőségét abban látta, hogy a „feudális gazdasági rendre való áttéréssel”, amelyhez képest a kereszténység felvétele csak „másodlagos” jelentőséggel bírt, István megmentette a „félnomád”, „törzsi szervezetben” élő magyarságot az egyébként biztosra vehető pusztulástól. Vagyis Istvánban a kor parancsát megértő és azt követő modernizátort mutatta fel, aki „leszámolt a múlttal s annak hordozóival, és a történelmi haladás irányába hajtotta a magyar népet”. Ezzel egészen napjainkig követendő példával szolgált, mert hiszen – tette nyilvánvalóvá Révai –: „Akkor a feudalizmus éppen annyira forradalmi, új és korszerű volt, mint korszakunkban a szocializmus”.
Az államszocializmus korának deszakralizált Istvánja
Az 1945 utáni egy-két éves átmeneti időszakban a Szent István-napi ünneplés az új hatalom és a vele szemben álló erők küzdelmének szimbolikus csataterévé vált. E harc fő szereplője Mindszenty József hercegprímás volt, aki beszédeiben a háború utáni ország anyagi és erkölcsi nyomorúságával ismételten István alkotásainak nagyszerűségét állította szembe. Az 1947. augusztus 20-i körmeneten újból több százezren vettek részt. A kormányzat számára ez olyan fenyegetőnek tűnt, hogy a következő évben nemcsak Mindszentyt tartóztatták le és ítélték el koholt vádak alapján, hanem megkezdték augusztus 20. deszakralizálását is. A szokásos körmenetet a rendőrség 1948-ban már nem engedélyezte. Az 1947-es útvonalon – a Bazilikától az Andrássy úton át a Hősök teréig – a Magyar Dolgozók Pártja ehelyett az „új kenyér ünnepét” rendezte meg. Az ennek szolgálatába állított új történetpolitikai doktrínában, amelynek kidolgozását Molnár Erik vállalta magára, Szent István állama olyan „osztályállammá” minősült, amely „az ország meghódított őslakosságának s a behurcolt rabszolgáknak a féken tartására jött létre”, s amely „a magyar dolgozók osztályalávetésének az eszköze” volt. Szerepe – olvasható a magyar történelem első marxista szintézisében – ennek ellenére pozitív volt, mert az általa alkalmazott „erőszak” nélkül „a magyarság elpusztult volna. István felismerte a haladás irányát és azt cselekedte, amit az adott helyzetben népünk fennmaradásának érdeke követelt”.
Az új kenyér ünnepe 1949-től kiegészült a szovjet mintájú új alkotmány ünnepével, amelyet tudatos időzítéssel éppen augusztus 20-án iktattak törvénybe. A következő mintegy 30 évben az augusztus 20-ák a kommunista vezetők éppen aktuális ideológiai preferenciáiról szóltak. István korszakos, „forradalmi” jelentőségét mindazonáltal sem a szónokok, sem a történelemkönyvek nem vonták kétségbe. 1970-ben még István vélt születésének 1000. évfordulójáról is megemlékeztek. Kádár János 1977-es látogatása a Vatikánban, majd pedig a korona 1978-as hazahozatala az Egyesült Államokból, nyitást jelentett az ünnep vallásos tartalmának és István egyházszervezői jelentőségének újbóli elismerése felé.
Sokakat megmozgatott az első magyar rockopera, az István a király bemutatása 1983-ban. István és Koppány, illetve a darabon végighúzódó realista-megalkuvó és kurucos-lázadó hagyomány szembeállításával ez egyszerre reflektált a magyar történelem különböző interpretációs lehetőségeire, és kérdezett rá a kádári konszolidáció teljesítménye mögött meghúzódó mély morális problémára.
A hagyományos, 1947 előtti ünneplés lehetőségére 1988-ig kellett várni, amikor a Paskai László esztergomi érsek által celebrált szentmisét már több ezren hallgatták végig a Bazilika előtti téren, és István halálának 950. évfordulójáról is nagy pompával emlékezett meg az ország.
A rendszerváltás óta
1989-től augusztus 20. ismét Szent István ünnepe, 1990-től pedig első számú állami ünnepünk. Az ünnep értelmezési tartománya azonban továbbra is többrétegű, névadójának történelmi nagysága pedig többféleképpen indokolható. Antall József 1992-ben azt hangsúlyozta, hogy Szent István mának szóló legfontosabb üzenete „a mindennek alapjául szolgáló nemzeti függetlenség”. Az ország 1998-ban megválasztott honatyái, akik az ezeréves évforduló alkalmából 2000-ben külön törvénnyel tisztelegtek az államalapítás és az államalapító emléke előtt, viszont abban látták Szent István nagyságát, hogy „megkoronázásával a magyar nép a keresztény hitben egyesült Európa népeivel. Azóta Magyarország a keresztény Európa szerves része. Ez biztosította a magyarság fennmaradását és évszázadokon át betöltött meghatározó szerepét.” Az elmúlt néhány évben ugyanez az értelmezés határozta meg az augusztus 20-i ünneplések alaptónusát. Ugyanakkor jól érzékelhető az is, hogy a baloldal számára István elsősorban ma is inkább modernizátor, semmint hittérítő, miközben a jobboldalhoz kötődő szubkultúrákban erősödni látszanak Szabó Dezső és mások István-ellenes, „pogány” nézetei.
Szent István tehát mindannyiunké, de nem mindannyiunknak jelenti ugyanazt.
