A fekete földrész kulturális örökségét jelentő tárgyak 99 százaléka szétszóródott a világban. Afrikából, görög, török, olasz földről származó, tisztázhatatlan eredetű értékek sorsát próbálják egyengetni az érintettek, a joggal összecsapnak az üzleti érdekek és persze beleszól a politika is.
Az amerikai bíróság a napokban elrendelte, vissza kell adni Iraknak a Gilgamesh Dream (Gilgames Álomtábla) néven ismert, ékírásos szöveggel vésett kőtáblát, amelyet a hatóság már 2019-ben lefoglalt. A Gilgames eposz részletét tartalmazó mezopotámiai emlék Irakból került az USA-ba, és utoljára a Hobby Lobby cég tulajdonosa, Steve Green gyűjteményét gazdagította. Az USA 17 000, az iraki háború során zabrált antik tárgyat szolgáltat vissza jogos tulajdonosainak. Steve Green 2014-ben 1,67 millió dollárért vásárolta meg a 3500 éves akkád emléket, az akkor épülő, majd 2017-ben megnyitott Washingtoni Biblia Múzeumnak szánva a műtárgyat. A Christie’s közreműködésével lebonyolított tranzakcióban az eladó egy műkereskedő volt, aki levéllel támasztotta alá, hogy 1981-ben San Franciscóban vette, több más bronztöredékkel együtt, a Butterfield & Butterfield árverőháznál, ahová egy kis múzeum adta be értékesítésre. A kutatások feltárták, hogy valójában egy jordán kereskedő, Ghassan Rihani adta el Londonban 50 000 dollárért 2003-ban, majd Amerikába csempészték. A Hobby Lobby alapítónak már voltak gondjai korábban is, kénytelen volt több mint 11 000 műtárgyat - főleg papirusz-töredékeket, ékírásos táblákat és agyagpecséteket - visszaadni Egyiptomnak és Iraknak, és mintegy 3 millió dollár bírságot is kifizetett a 30 millió dollárra taksált gyűjteményébe hamis bizonyítékokkal bekerült tárgyak miatt. “Nem vagyok tájékozott a műtárgypiacon” - védekezett a kézműves üzletláncot működtető Hobby Lobby vezére, amikor kiderült, a nagy ambícióval felépített gyűjteménye többségében kérdéses eredetű. Green tavaly beperelte a Christie's-t, gondatlansággal, és csalárdsággal vádolva az aukciósházat.
A perbe, amelynek lezárása még várat magára, harmadik félként bevonták a Gilgames-táblát lefoglaló amerikai kormányt is.
Egy másik amerikai földön fellelhető antik alkotást, a Getty Bronze néven elhíresült szobrot is le kell foglalni, döntött erről a bíróság, igaz Olaszországban. Ennek immár két éve, és azóta nem sok minden történt. Az olaszok most úgy érezték, a kormánynak nincs elég jogi eszköze ahhoz, hogy érvényt szerezzen a tengeren túl a döntésnek. A napokban egy szenátusi határozattal újabb támogatást adtak az ügyben eljárók kezébe, igaz, egyelőre nem látszik, hogy a képzést, a bírósági rendszer átszervezését, a propaganda erősítését célul tűző reformok közvetlenül hogyan befolyásolják a pereskedés kimenetelét. Mindenesetre az erős kéz hangoztatása aktuálisan jól mutat az aktuális kormány listáján. A dicső ifjú atléta szobra 1964-ben itáliai vizeken, Fano mellett került egy halász hálójába. A Lüszipposz görög szobrász által készített, vagy általa inspirált mű korát pontosan nem ismerik, időszámításunk előtt 300 és 100 közé teszik. A felbecsülhetetlen érték 1977-ben került a Getty Alapítványhoz, a neves művészettörténész Marion True közreműködésének köszönhetően. A kurátor, akinek nevéhez számos zavaros ügy is kapcsolódik, s bírósági eljárások sora indult ellene, 3,95 millió dollárért szerezte meg a szobrot egy brit kereskedőtől. Az olasz kormány már 1989-ben kérte a visszaadását, majd 2007-ben új lendületet adott a követelésnek, hogy a Getty 40 vitatott eredetű tárgyat visszaadott Görögországnak és Olaszországnak; 2011-ben, a Morgantinai Vénusz, a szicíliai kultúra i.e. V. századi emléke is hazakerült. Azok a remények viszont, hogy a Getty Bronze is része lesz a dealnek, szétfoszlottak, és az ügy bíróságon kötött ki. Olaszországban egy 1939-es törvény az ország területén felfedezett antikvitások kivitelét állami engedélyhez köti, amerikai állítás szerint az eladó lobogtatott valami ilyesmit, az olaszok állítják, nem volt engedély. A huzavona több, mint egy évtizede tart; hiába a 2019-es olasz bírósági ítélet, miszerint a szobrot ki kell adni, a Getty érvét -, hogy egy olasz halász véletlenül bukkant rá a szoborra, s ez nem jelenti azt, hogy az része lett az olasz nemzeti kulturális vagyonnak - nem söpörték le az asztalról.
Ami az afrikai tárgyak sorsának rendezését illeti, azt a jogi helyzeten túl az erőviszonyok egyenlőtlensége is nehezíti. Az egyik oldalon a hajdani hódítók, a világ legtekintélyesebb országai, így Németország, Belgium, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Portugália, míg velük szemben, a dekolonizáció szülöttei, az anyaországtól ma is sok szempontból függő fiatal afrikai országok sorakoznak. Elemzők szerint az afrikai kulturális örökséget reprezentáló tárgyak 99 százaléka a földrészen kívül található, részben múzeumokban, részben magángyűjtők kezében. Tény, hogy nem mindenki rosszhiszeműen élt a lehetőségekkel. A műtárgyak jó részét a gyarmatosítók, gyakorlatilag tulajdonosként menekítették ki a földrészről, majd mielőtt végleg kivonultak volna, kisöpörték a maradékot, ekkor már szabad rablás folyt. Bosszúálló katonai akciókra is sor került, így volt ez 1897-ben, amikor a brit hadsereg kifosztotta Benin City-ben a királyi palotát. Páratlan afrikai műalkotások, bronzszobrok, fafaragványok, elefántcsont műtárgyak ezrei szóródtak szét a világban, a legértékesebb darabok ma a világ legtekintélyesebb múzeumainak gyűjteményét gazdagítják. Mostanság összességükben Benin Bronzes (Benini bronzok) néven kerültek a figyelem középpontjába.
Mobutu Sese Seko, akkor még Zaire, ma Kongói Demokratikus Köztársaság, elnöke 1973-ban ENSZ közgyűlésén 120 000, országából a belga uralom alatt Brüsszelbe került műtárgyat követelt vissza, ez ráirányította a közfigyelmet az addig tabuként kezelt témára. A kincseket a hajdani belga király, II. Leopold (Lipót) által létesített múzeumban őrzik. (Lipót a Kongói Szabadállam királya, egyben tulajdonosa volt, szabadon gazdálkodott az afrikai ország értékeivel). Az ENSZ Mobutu követelése nyomán irányelveket dolgozott ki, amit látszatlépések követtek, kevesebb, mint 200 tárgyat visszaadtak, majd elhalt az ügy, a piacon viszont felbukkant jó néhány a restituált értékekből. A tárgyakat visszakövetelő hangokat azóta is, ahogy azt a Parthenon frízeinek esetében is tették, rendre elnyomták a politika által felbátorított muzeológusok, akik a jognak nem sok figyelmet szenteltek, inkább arról beszéltek, beszélnek ma is hogy az ilyen tárgyakat biztonságos, és a világ számára látható helyen, szakavatottan kell őrizni, és mindezt a kevésbé fejlett országok intézményei nem tudják biztosítani.
Az állóvizet a francia elnök kavarta fel, aki 2018 őszén a Burkina Faso-i főváros, Ouagadougou egyetemén tartott beszédével meglepett mindenkit: „azt akarom, hogy öt éven belül meglegyen minden feltétele az afrikai kulturális örökség ideiglenes (?), vagy végleges restitúciójának". Emmanuel Macron talán kissé kétértelmű bejelentését, egy általa megrendelt tanulmány alapozta meg, két francia kutató, Bénédicte Savoy és Felwine Sarr konklúziója egyértelmű volt: „a lopott, rabolt, fosztogatás, trükkös csalás vagy zsarolás útján” az egykori gyarmatokról elhurcolt műtárgyak visszaszolgáltatása mellett foglaltak állást. Macron beindította az agyakat, a pozíciókeresést, érvelést pró, de inkább kontra - a “nagytakarítás” gondolata felbőszítette a muzeológusokat, műkereskedőket egyaránt, akik szerint ez elbizonytalanítja a szereplőket, hiszen a kalapba az illegálisan kicsempészett, ellopott tárgyak mellé kerülnek a legális körülmények között forgó értékek is. De sor került néhány pozitív lépésre is. A British Museum a közelmúltban belengette, megválik egyes daraboktól, míg a skóciai Aberdeen bejelentette visszaadnak Nigériának egy bronz fejet. A berlini Humboldt Forum is úgy döntött: 440 darab, Edóból (a nigériai Benin Cityből) elrabolt tételt idén novemberben visszaadnak az afrikai országnak. Párizsban, ahol 90 ezer szubszaharai eredetű műtárgyat tartanak nyilván, a Musée du quai Branly 26 olyan értéktől válik meg elnöki kérésre, amelyeket 1892-ben Abomey-ből (ma város Beninben) francia katonák hoztak át Európába. A hírek szerint ez év novemberéig hazakerülnek e tárgyak. A New York-i Met pedig a napokban visszaadott két Benin Bronze-t, az intézményben őrzött 300-ból.
Legalább 160 különböző európai és amerikai intézmény gyűjteményében őriznek gyűjtőnevükön Benini bronzokat - e név alatt bronztábláktól, fafaragványokon át elefántcsonttárgyakig sok minden értendő. A British Museum gyűjteményében több mint 900 ilyen tárgy van, a berlini Ethnologisches Museum 500-at őriz, de jutott bázeli, bécsi, belga, és más múzeumoknak is az afrikai kincsekből. Nigéria az utóbbi években egyre aktívabban próbálkozik visszaszerzésükkel, meg szeretnék tölteni a Benin City-ben 2025-ben nyíló Edo Museumot. A szkeptikusok azonban felemlegetik, hogy az Akropolisz Múzeumot 2009-ben nyitották meg, ám az Akropolisz frízei még mindig Londonban vannak. Afrikában az utóbbi időben több múzeumot is felavattak, így Dakarban 30 millió dollárnyi kínai pénzből készült el 2018-ra a fekete civilizáció értékeit kiállító korszerű intézmény, 2019-ben pedig a kongói Kinshasában nyílt, 21 milliós dél-koreai támogatással, új múzeum. Nigériában pedig épül a már említett Edo Museum of African Art. Most kíváncsian várja a világ, hogy a Benini bronzok sorsa másképpen alakul-e, mint a görög sorstársaié. 2025-ben mindenesetre méltó hely várja a remények szerint hazatérő afrikai műalkotásokat.
