"És nem volt hazának elég,
a Gellérthegyen a rakéta
s a Városiban a bokréta
és a szobroknál a beszéd."
(Illyés Gyula: Nem volt elég)
Sámánok vonulnak az Andrássy úton, az Oktogontól a Hősök teréig. Az esemény, hogy ne mondjam cirkusz, rendezője szerint ők vezették új hazájukba a vándorló magyarokat.
Ők vezették? Egy frászt! Az őstörténet nálunk aknamező. Akármit találnak a régészek, akármilyen hipotézist állítanak fel a történészek; az ezeregynéhányszáz évvel ezelőtti múltból úgyszólván minden kormány fegyvert kovácsol, ami mások fenyegetésére, kirekesztésére, ellehetetlenítésére szolgál. Jelszó: minden másképp volt!
A honfoglalásról még csak annyit, hogy eleink azért kényszerültek új hazát keresni, mert mögöttük erős volt a többi, ugyancsak új otthont kereső tömegek nyomása. Sámánokkal és sámánok nélkül. És tegyük hozzá, hogy a legújabb kutatások szerint – a korabeli sírokból nyert DNS-mintákat összehasonlítva a mai magyarokéval – 2, azaz kettő százalék származik a honfoglalóktól.
Idén, ami semmilyen szempontból nem kerek évforduló a Föld, Haza, Nemzet jegyében ünnepeljük – ünneplik – augusztus huszadikát. Ezt az igazán eredeti gondolatot hivatott ábrázolni a majd a négy és fél méteres turul, a kilenc méter átmérőjű, azaz az Andrássy-úti házak második emeletéig érő korona, a tizenhat ember, aki a csodaszarvas belsejébe bújva mozgatja azt, és a hatvan méter hosszú nemzeti színű zászló. És persze a sámánok, akik dobra verik az egész zagyva történetet.
Nem lenne baj a Földdel…, ha ismét nem azok kezére játszották volna át, akik nem művelik meg. Ügyvédek, műkörmösök, bankárok. És nem lenne baj a Hazával, ha befogadná az idegenszívűeket (copyright Orbán Viktor), a hazaárulókat (copyright Kövér László, a Manchesterbe szakadt pizzafutárokat, a frankfurti henteseket, és az egyetemekről kiszorultakat. És főleg nem lenne baj a Nemzettel, ha nem ócska pántlikákkal kötöznék össze felül és nem ragasztanának rá mongol foltot – alul.
És nem lenne baj a cirkusszal sem, ami a megfelelő helyen és időben művészetté nemesedhet. És a karnevállal különösen sem lenne baj, ha a népszórakoztatást hamvazószerda előtt tartanák, mert abba belefér a gigantikus figura, a konfetti, a tánc… és még több is.
Augusztus 20-án eredetileg I. István király szentté avatásáról emlékeztek meg, ez terjedt ki később az államalapító személyén túl az államalapítás aktusára, ezzel vált a kalandozó nemzetségek szövetsége néppé, majd nemzetté. Nyugodtan állíthatnánk, hogy ezzel érkeztek a honfoglalók Európába.
Állíthatnánk, de nem. Pártjuk és kormányuk visszafelé menetel a történelemben. Az ázsiai pusztákra, ahol valószínűleg soha nem is voltunk. Mivel mostanában a Nagyfejedelemnek köszönhetően türkök lettünk – eleink ilyen népcsoportokkal, ha egyáltalán, az Ural innenső, európai oldalán élhettek együtt. A finnugor ősnyelvet beszélő törzsekkel is, amelyek Észak felé tartottak, amikor a magyar törzsek Nyugatra.
A finnugor vs. türk vita százötven évvel ezelőtt lezárult. Mostani újranyitásához az ügyet igazán ismerő tudósoknak nincs közük. A hátraarc Keletre a hatalom szándékát jelzi. Nem csak azt, hogy ott kereskedelmi partnereket remélnek; miért ne? De a kínaiakról, azeriekről sok mindent lehet feltételezni – csak azt nem, hogy érzelmesek és akár egyetlen dollárt kockáztatnának az új „rokonok” kedvéért.
A Nagyfejedelem pontosan tudja ezt. Őt az ázsiai termelési mód és az ázsiai jellegű hatalomgyakorlás vonzza. A fordulathoz szükséges kellék a Trójában szabadalmaztatott Falovat helyettesítő Csodaszarvas.
Hol vagy István király? Mondhatnál néhány keresetlen szót Viktor Nagyfejedelemnek! Ha már ünnepeden és nevedben teszi az ellenkezőjét, amit te népednek kívántál. Mert – ne tagadjuk – műved te sem kesztyűs kézzel vitted végig. Mert „a pogány nép vonakodott nyakát a keresztény hit igájába hajtani”. Nem csak a régi hit nevében lázadó Koppányt négyeltetted fel, de a bizánci keresztény Vazul se járt jobban. A sokkterápia azonban bevált. Királyságod európai állammá vált és maradt mindmáig.
I. István óta úgyszólván minden nemzedékben államférfiak, gondolkodók, költők sora aggódott a magyarság és a magyar állam fennmaradásáért. Az utolsó – epigonjait leszámítva – Illyés Gyula volt. A második világháború vége után három év maradt a szembenézésre. Illyés a költészet, kortársa és barátja, Bibó István a társadalomtudós eszközeivel fejezte ki végveszélyt sejtető aggodalmát. Nem volt elég című verse az önámítással, a pózolással, a kiüresedett közhelyek pufogtatásával, a felelősség visszautasításával jellemezte az „eltorzult magyar alkat”-ot.
A zsákutcás magyar történelemben ezúttal is elfojtották az intő, figyelmeztető szavakat. Bibót megfosztották egyetemi tanárságától és akadémiai tagságától. Illyés versének csonkítatlan szövege egyetlen egyszer jelenhetett meg. Az utolsó strófa a későbbi kiadásokból, összegyűjtött verseinek kiadásából is hiányzik. Pedig hidegrázós:
"És ezután sem lesz elég.
Nincs hazád s amit fölrakatnál,
tetőled nem lesz jobb amannál,
szóródj világgá, söpredék."
