Delia Owens így ír nagy sikerű könyvében: "A láp nem mocsár. A láp a fény hona, ahol fű nő a vízben, és a víz egybeolvad az éggel. Lassan csordogáló patakok kacskaringóznak, elviszik magukkal a napkorongot a tengerig és sok ezernyi sarki lúd lármája közepette hosszú lábú madarak kapnak szárnyra meglepően kecsesen, pedig mintha nem is repülésre termettek volna. (...) A mocsárvíz mozdulatlan és sötét, sáros torka elnyeli a fényt. Ezen a rejtekhelyeken még a giliszták is nappali életet élnek, Hangokat persze hallani de a láphoz képest a mocsár csendes, mivel a bomlás itt sejtszinten zajlik. Az élet elenyészik, bűzlik és visszatér a rothadó fenékre, a folyvást életet nemző halál szívet tépő vonaglása ez” (Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek. Libri, 2018).
Biológus vagyok, nagyon elkeserít az a lassan (de inkább végzetesen) végleges dúlás, amit mi emberek, mint a lenyakazott fejnélküli csirke féktelenül és cél nélkül rombolunk az élő természeten. Klímaválság, hajtogatjuk, sarki jég olvadása, a Golf-áramlat emberi léptékben is közeli megszűnése, a milliárdnyi műanyag a vizekben, szén-dioxid kibocsátás, bőrünkön érezhető felmelegedés, árvizek, tornádók, ijesztő szupercella-viharok, cunami és tektonikus mozgások, melyek nem lehetetlen, hogy az olvadás miatt megnőtt tömegű vízből is adódnak. Tragikusan csökkenhet a biodiverzitás, a bioszféra sokfélesége, tehát élő környezetünk, s a bennünket védő biológiai életterünk ernyőjén gyorsan növekvő lyukak tátonganak.
Hajtogatjuk, bólogatunk, majd továbblépünk mindezen és a soros mániánkkal törődünk, a reklámok, a hirdetések a divatok végül is tökéletesen semmirevaló hullámaitól elborítva.
Pandémia - a közepén vagyunk, ez verte és veri fejbe az egész világot. A kevés nemzetközi jogkörrel és anyagi eszközzel bíró WHO könyörög, hogy álljon le az oltási hullám, hogy a fejletlenebb országok népességének legalább (az amúgy jelentős védelemre nem elegendő) 10 százaléka megkapja a vakcinát. Pandémia, ettől kezdve semmi sem mehet tovább úgy, mint eddig volt, hajtogatjuk ezt is. Igen, és az jó és igaz, hogy semmi nem mehet úgy tovább, mint eddig - ne is menjen.
Klímaválság mellett elképesztően súlyos politikai és társadalmi (helyenként katonai) válság van szerte a Földön. Nézzük példaként Afganisztánt, kivonulnak az amerikaiak, s a tálibok máris rengeteg afganisztáni családot késztetnek menekülésre. A migrációs hullámok újabb kihívások a boldogabb sorsú országok felé, lehetőség az ismert politikai narratívákra. Nem érezzük jól magunkat, mindannyian, akik rövidebb-hosszabb életet tudunk magunk mögött, érezzük ezt a krízist és szenvedünk tőle. Mi mindannyian. Igen, mi mindannyian, jobb- és baloldaliak, lojális kormánypártiak és kritikus ellenzékiek, liberálisok és konzervatívok, hívők és ateisták, alacsonyabb és magasabb státuszúak, jobb és rosszabb anyagi körülmények között élők egyaránt.
Akkor amikor egy autokrácia elmebetegségre hajazó, tökéletesen életszerűtlen népszavazási kérdéseket kér megválaszolni (ötből három kérdés a gyerekek nemi átoperálására vonatkozik) és ezzel cinikusan szellemi fogyatékosnak nézi az amúgy józan, gondolkodó állampolgárt, akkor lassan körülnézünk, hol is vagyunk. Kafka, Orwell és Örkény abszurd és groteszk világában egyszerre?
Amikor az iskolai szexuális népszerűsítésre és propagandára kérdeznek a terhelt pszichikumra utaló debilis emoji óriásplakátok, akkor tulajdonképpen nem a már megfelelő korú és nemi érettségű gyerekeink létező és begyakorolt szakértő neveléséről beszélünk, hanem valami ehelyütt nyomdafestéket nem tűrően minősíthető ötletelésre gondolunk.
A népszerűsítés szó tudniillik nem feltétlenül pozitív propagandát, hanem érthető, befogadható magyarázatot, azaz ismeretátadást jelent. És még valami, kérem jelentkezzen aki látott már LMBTQ-csapatokat iskoláinkban flangálni? Ja, hogy ne is legyenek a későbbiekben sem? Lehetne törvényt hozni arról, hogy tilos lapos-föld hívőket, sőt, varázslást oktatókat, a 2x2=3 önjelölt gurukat beengedni az iskolákba, hogy később se kerüljenek a gyerekek ezen zakkant emberek hatása alá!
Milyen az a világ, ahol a vezető egyik szavával mindenkit biztosít arról, hogy a melegek törvényeink szerint semmilyen hátrányt nem szenvedhetnek, de a mellékmondatban a molesztálásra utalva már azt is mondja, hogy azért hagyják békén a gyerekeinket, jó? Mit üzen ez? Nem mást, mint egyenlőségjelet a nemi identitási spektrum létező, az átlagos heteroszexualitástól eltérő megnyilvánulása és a bűnöző gyerekmolesztálás között. Hogy, hogy nem, pár nap és megjelenik a törvényjavaslat, majd viharos gyorsasággal a természetesen egyhangúan megszavazott törvény. Véletlen-e, hogy a világ ennyire élesen reagál a gyermekvédelminek csúfolt pedofil törvényre?
Milyen az a világ, ahol egy nyilvánvaló szakmai hiba (idősek oltása egy olyan vakcinával, amit még a gyártó sem próbált ki 60 éven felülieken) nyomán nincs egyenes szembenézés? Ez helyrehozható hiba, viszont bűn ennek az elmaszatolása, hogy nehogy kiderüljön a király meztelensége, a hatalmi tényező tévedhetetlenségéről felépített kártyavár. A mindenkori win-win arcátlan dicsekvése és átlátszó hamissága; az oltások száma szembeállítva az egy főre jutó tragikus mortalitási számok valóságával.
Milyen lelki klímakrízist élünk meg a Pegasus-ügy kapcsán, megfejelve a kormányzati tényezők szégyenletes és ráadásul ügyetlenül amatőr handabandázásával?
***
Láp és mocsár. Társadalmi láp és társadalmi mocsár.
A láp egy színes, élettel teli világ, patakokkal, napfénnyel, reménnyel, értékekkel. A mocsár egy halott bűzös végtermék. A láp részleteiben a természet normális sokfélesége jelenik meg, szép, olykor veszélyes, az élet csodálatos sokfélesége tükröződik benne, az élővilág pazar gazdagságával. A láp a természet demokráciája, összes zsákutcájával és veszélyével, egyben gyönyörűségével. Egyes élőlények ki-ki szorítják a másikat. Egyesek eltűnnek, mások megjelennek, esetleg ciklikusan, évenként vagy hosszabb periódusonként. A demokrácia a világunkban is ugyanilyen. Színes, változó világ, amit néha nem is nagyon kedvelünk, gyakran tehetetlennek, túl körülményesnek érezzük és a pokolba kívánjuk. Mégis ez a sokféleség, mondjuk szociodiverzitás, maga a normalitás. Nem átlagos, hanem normális, széles tartományokkal, helyenként kifogásolható és szabályozásra szoruló szélsőértékekkel. De ez maga a szabadság, ha a mindenkori közakarat normalitásának keretein belül szabályozzuk és ha el is vetjük a szabadosság zavaró enigmáit. Végső soron a sötétség után viszont mindig az éltető fény következik.
Az autokrácia viszont maga a társadalmi mocsár. Szélsőséges helyzetektől eltekintve ez a sokféleség, a színesség tagadása, sőt elnyomása, a magánéletbe, a kulturális ízlésbe történő, képmutatással vegyes beavatkozással. Ez a fény hiánya, a fény végleges hiánya. Csend van, az elnyomottság, a félelem csendje, a mindenáron való lojalitás lelki sejtszintű bomlásának süket csendje. A demokrácia-lápban mindig megújuló, sokszínű élet itt, az autokrácia-mocsárban visszafordíthatatlanul elenyészik, bűzlik és bepiszkítja az ebben aktívan vagy akár passzívan résztvevőket.
A demokrácia-lápban a folyami rákok énekelnek, ott gyermekeink, unokáink arca ragyog, az öröm és bánat változatos színei fényesítik be életüket.